Vízi mesék

2018. július 22.

Címkék: Budapest, boldog békeidők, Margitsziget, kádári évek, fürdőváros

Kormos Valéria

újságíró

Tüneményes, Erdélyből elszármazott, az Egyesült Államokban élő barátnőmnek mostanság, ha itthon van, az egyik legfontosabb kérdése hozzám: na, megyünk a Margitszigetre, a Sportuszodába? Papucsát, fürdőruháját egy perc alatt bedobja a táskájába, felül a villamosra és már ott is van a szigeti bejárónál, ahol találkozni szoktunk. Alig várja, hogy bele vethesse magát a medencébe. Fáradhatatlanul rója a hosszakat és nem tud betelni a csodával – így mondja – hogy mindez itt van, Budapest szívében. – Én olyan boldog vagyok, ugye, te is? – néz rám minden ilyen alkalommal. Kitörő, őszinte öröme mindig meglep, hisz a fanyalgóktól leginkább azt szoktam hallani, hogy nálunk semmi se jó. – Persze. – válaszolom és visszamosolygok rá. Otthon felfedezem, hogy a bőrömnek „sportuszis” illata van. Semmi klór, vegyszer, legalábbis nem érezni ilyesmit. Zizi amúgy hivatásánál és személyes érdeklődésénél fogva bejárta már „a hét tengerek birodalmát.” Ráadásul az év jelentős részét férjével Hawaii szigetén tölti. Ott minden reggel a kedvenc öble felé veszi az irányt, ahol kicsit távolabbra tőle olykor delfinek ficánkolnak. És mégis, ami itt van, az itt van, az öreg földrészen, egy pöttynyi helyen, Budapesten. Néha belém bújik a kisördög és dicsekedni kezdek. Sorolom, hogy csupán a Duna budai oldalán még hány lehetőséget próbálhatna ki, a Csillaghegyi strandtól le a Római, a Lukács, a Rudas, a Gellért fürdőkig.  De egyelőre a margitszigeti érdekességekről mesélek neki...

Teljes cikk

Széchenyi – Klebelsberg – Magyary

2018. július 20.

Címkék: közigazgatás, Magyary Zoltán, szoboravatás, politikusi krédó

L. Simon László

Az író, politikus L. Simon László beszédét közöljük, amely Kápolnásnyéken a Magyary Zoltánt ábrázoló mellszobor avatásakor hangzott el 2018. július 14-én.

„Egy férfi kellene, kinek szívében / Jóság, agyában gondolat terem. /Aki megáll a balsors ellenében /S mint Krisztus, átvezet a tengeren. // Egy férfi kellene, ki az időnek / Igéjét érti és jövőbe néz / S míg intésére falak égbe nőnek / Földön szavára érik a vetés. // Egy férfi kellene, ki nem habozva / Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád, / Előre vinne új, nagy századokba, / Kiküzdve a magyarság igazát. // Egy férfi kellene, ó add, te végzet! / Ki nem csak múlton kérődző tanítvány / S eszembe jut, hogy most száz éve lépett / Örök pályára ő: Széchenyi István!”

Juhász Gyula 1925-ben született versét azért idéztem, mert szeretnék rámutatni arra, hogy a számomra oly fontos kápolnásnyéki kastély parkjába nem véletlenül került egymás mellé Széchenyi István, Klebelsberg Kuno és Magyary Zoltán mellszobra. Az évfordulók az alkalmakat teremtették meg: Pető Hunor Klebelsberget ábrázoló alkotását a kultuszminiszter születésének 140. évfordulója alkalmából Rétvári Bence, Pogány Gábor Benő Széchenyi-portréját a legnagyobb magyar világra jöttének 225. évfordulóján Gulyás Gergely avatta fel, s ma, Magyary születése után 130 évvel Navracsics Tibor ajánlja az érdeklődők figyelmébe a jeles tudós Blaskó János készítette portréját.

A három alkotás felállításával olyan politikusi krédót szerettünk volna bronzba öntve összefoglalni, amit mindannyian büszkén vállalnánk. Egyben a jövő nemzedékeinek szeretnék üzenni: olyan fontos példaképeink szobrai ékesítik a park e szegletét, akiknek talán sohasem fogunk a nyomába érni. Akiknek az életpályái és művei arra figyelmeztetnek bennünket, amit Széchenyi írt, s amit a legnehezebb betartani: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.”

Teljes cikk

Németország valódi nagysága

2018. július 16.

Címkék: kereszténység, Fidesz, V4, Helmut Kohl, nemzeti identitás, egyesülés, csatlakozás

Schmidt Mária

történész

A V4-ek május 23-24-i nagyszabású, kétnapos konferenciájának létrejöttében, amelyről a Budapester Zeitung részletesen tudósított, kulcsfontosságú szerepet játszott a Terror Háza Múzeum főigazgatója. A német nyelvű hetilap főszerkesztője, Jan Mainka beszélgetett Schmidt Mária történésszel a V4-ek szövetségének létjogosultságáról és Európa jövőjéről.

Mi motiválta a V4-ek konferenciájának létrejöttét?

Mi Európában száz éve, a Párizs környéki békeszerződések óta új világrendben élünk. A győztes hatalmak akkoriban ezekkel a szerződésekkel mindent megtettek, hogy a közép-kelet-európai térség országait szembefordítsák egymással. Azt akarták, hogy ne léphessenek fel közösen, és konfliktusaikban nekik, a győztes hatalmaknak jusson a mindenkori békebíró szerepe. Ezzel ellentétben a V4-ek esetében mi a közös tapasztalatainkra helyezzük a hangsúlyt, például a kommunizmus alatt megélt évtizedekre. Vagy a kommunizmus összeomlása óta eltelt időszakra. Ezek fontos kiindulási pontok.

Az Európai Unióban eltöltött közel tizenöt év alatt ugyanis tudomásul kellett vennünk, hogy az úgynevezett fejlett Nyugat csak másodosztályú tagokként tekint ránk. Az Európai Unió jelenlegi válságában ugyanakkor megértettük, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a krízis megoldását rájuk hagyjuk. Saját javaslatokkal kell előállnunk. A konferenciának az volt a célja, és ezt a célt el is értük, hogy megmutassuk, Kelet-Európában már elkezdődött a XXI. század. Mi vagyunk azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedek tapasztalatainak teljes arzenáljával felvértezve akarnak megfelelni a XXI. század kihívásainak.

Ehhez szilárd talajra van szükségünk. Ezt többek között a kereszténységhez, a nyugati kultúrához és nemzeti identitásunkhoz való elkötelezettségünk biztosítja. Ezenkívül hiszünk kontinensünk jövőjében. De azt is tudjuk, hogy csak akkor sikerül ezt a századot győztesként magunk mögött hagyni, ha bátrak vagyunk és élünk a szabadságunkkal.

Teljes cikk

A túlságosan fehér futball

2018. július 09.

Címkék: Oroszország, multikulturalizmus, nacionalizmus, patriotizmus, Világbajnokság, nyugati média

Frank Füredi

szociológus, publicista

Mindenekelőtt őszinte részvétem spanyol olvasóimnak. Amikor a világbajnokságon Spanyolország labdarúgó válogatottja kikapott az oroszoktól, újabb bizonyságot szerezhettünk róla, hogy nem mindig a jobb csapat győz. A futball egyébként nem is mindig a játékról szól. Olyan kommentátoroknak ad alkalmat a szereplésre – és ez különösképpen áll a világbajnokságra – akik máskülönben nemigen érdeklődnek a labdarúgás iránt, viszont annál erősebb indíttatást éreznek arra, hogy politikai jelentőséget tulajdonítsanak neki. Így aztán amikor az orosz csapat legyőzte a spanyol válogatottat, sok újságíró politikai elemzésbe bocsátkozott, és nem sok figyelmet fordítottak az eredmény taktikai okaira, vagy akár arra, hogy miben hibáztak a játékosok. Sokukat szemlátomást bosszantotta az oroszok sikere. Éspedig azért, mert állítólag növelte Putyin elnök népszerűségét. Sőt, magyarázták a kommentátorok, az orosz labdarúgás sikere az oroszok nemzeti érzéseit is tovább fűtötte.

A nyugati média egyes szerkesztőségeiben kifejezett provokációnak minősült, hogy az oroszok túláradó örömmel ünnepelték csapatuk győzelmét. A BBC Today című műsorának újságíró szereplőit hallgatva az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem érdekli őket a labdarúgás. Egyetlen gondjuk az volt csupán, hogy a szóban forgó mérkőzés használ-e vagy árt az orosz nacionalizmusnak.

Teljes cikk

Bolsevikok a család ellen - Szótárcsere II.

2018. július 07.

Címkék: Sztálin, Lenin, erőszak, humánforradalom, nőpolitika

B. Varga Judit

történész-muzeológus

A „nagy októberi” bolsevik puccs századik évfordulóján megjelent Szótárcsere írást gondoljuk tovább a Család Évében, a humánforradalom hajnalán.

„…a kommunizmus története egyben a szavak megváltoztatásának története is.” – Békés Márton megállapítása olyannyira igaz napjainkban, hogy még csak kísérletét látjuk a keresztény értékrendből, világnézetből adódó szóhasználatnak, a Lenin és társai működését megelőző idők tiszteletnyelvezete, szeretetkultúrája visszatérésének.

A bolsevikok legnagyobb tévedése a magántulajdon eltörlése mellett a család elleni támadás volt. A nőt nem anyának és feleségnek, hanem felszabadítandó házi rabszolgának tekintették, hogy aztán mint munkásnőt ipari rabszolgává silányíthassák, megfosztva legszentebb hivatásától, az anyaság gyakorlásától, a gyermeket nem a szülők, hanem a társadalom tulajdonaként kezelték, az abortuszt törvényileg engedélyezték, a házasságtörést szabad szerelemnek hívták, a válás teljes szabadságát követelték, az otthont kommunaházakkal helyettesítették. Mindezt rögtön a hatalomátvételüket követő első három évben követték el az ember ellen, olyan káros eredményeket produkálva, amelyeket magának a nagy Sztálinnak kellett visszacsinálnia.

Teljes cikk

Magyarország, az EU rossz nebulója

2018. július 02.

Címkék: Orbán Viktor, európai értékek, brüsszeli diktátum, nemzeti függetlenség

Frank Füredi

szociológus, publicista

Magyarország félelmet kelt Brüsszelben, mert nem hajlandó fejet hajtani a birodalmi technokrácia előtt. A szociológus szerző a Spiked brit internetes magazin oldalán június 29-én megjelent írását közöljük magyar fordításban.

Az Európai Uniót irányító politikai elit úgy tartja, hogy Magyarországon eluralkodott az idegengyűlölet és az autoritarizmus. A magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnököt minduntalan azzal vádolják, hogy megsértik az európai értékeket. A fősodrú nyugati médiához eljutott az üzenet, miszerint Magyarországot gyűlölni bevett dolog. Úgy festik le a magyar társadalmat, mint amelyben dúl a megveszekedett antiszemitizmus és ahol a rendszer bírálóit elhallgattatják, a média pedig a kormány uralma alatt áll.

A brüsszeli oligarchia soraiban erősödő intoleráns nézeteket visszhangozva a brit Európa-párti sajtó, például a Guardian egyre másra szólítja fel az Uniót Magyarország kizárására. Legutóbb az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága olyan határozatot fogadott el, amely szerint a magyarországi helyzetben „egyértelműen fennáll az uniós értékek súlyos és módszeres megsértésének veszélye”. A magyar kormányt elítélő nyilatkozatokat gyakran azzal igazolják, hogy az ország nem hajlandó alkalmazkodni ahhoz a migrációs politikához, amelyet Angela Merkel német kancellár lényegében rákényszerített a földrészre. A lobbi, amely azt követeli, hogy „rúgják ki Magyarországot az EU-ból”, egyebek között azt is Magyarország bűnéül rója fel, hogy egy újonnan elfogadott törvény megnehezíti a Soros György által támogatott szervezetek életét.

Teljes cikk

Velünk élő ÁVH

2018. június 25.

Címkék: Terror Háza Múzeum, 1956, megtorlás, igazságszolgáltatás, ávós tabló

Békés Márton

történész

Köztünk él az ÁVH volt börtönőre, későbbi III/III-as osztályvezető és a Kádár-per egyik ávós vizsgálótisztje, akit csak ’62-ben küldtek el az elhárítástól. 1956/57-ben mindketten ugyanabban karhatalmista ezredben szolgáltak.

A Látószög blogon 2017 nyarán és őszén hétrészes cikksorozatot közöltem, amelyben öt olyan bíró és ügyész (egészen pontosan: egy hadbíró, két vezető ügyész, egy statáriális eljárásban részt vevő közvádló és egy „mezei ügyész”) életpályáját mutattam be, akik 1956 és 1961 között halálos ítéletek meghozatalában vettek részt és még élnek. Az öt, részletes életrajzot közlő cikksorozatban szó esett Grátz Endréről, Jacsó Jánosról, Lázár Ernőről, Mátsik Györgyről és Sajti Imréről. Közülük Mátsik György – többek között Mansfeld Péter vádlója, MÉH-vezérigazgató és tíz évig a Magyar Úszószövetség egyik vezetője – tavaly december végén elhunyt. A többiek, jelen tudásunk szerint, még élnek.

A cikksorozatból két dolog derült ki: egyfelől, hogy az 1956 utáni megtorlásban vállalt tevőleges részvételükért a Kádár-rendszer életük végéig honorálta őket, másfelől pedig, hogy jó dolguknak a rendszerváltoztatást követően sem szakadt vége. A megtorlókkal szembeni megtorlás, bár erkölcsi kötelesség és a demokrácia működésének bizonyítéka lenne, úgy tűnik, hogy a legvégső ítélkező fórum feladata marad – vontam le a tanulságot egy évvel ezelőtt. 2017 novemberében aztán közöltem Büki Lajos győri forradalmár, volt vagongyári marós riportját, aki Grátz Endre áldozata volt a „Török István és társai” perben. Ekkor vált bizonyossá, hogy az akkor még élő öt bíró és ügyész nevéhez összesen huszonöt hős halála fűződik. Vagyis együtt az 1956. december és 1961. augusztus közötti kivégzések tizedéhez volt közük!

A megújult ávós tabló a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán, az Ávós előszoba teremben

A 2002 februárjában megnyitott Terror Háza Múzeum idén múlt tizenhat éves. Látogatóink száma egyre nő, jó ideje intézményünk a leglátogatottabb magyar múzeum. Állandó kiállításunk kezdetek óta a legmodernebb technikával mutatja be a közös totalitárius tőről fakadó két diktatúra embertelenségét. Amellett, hogy emlékeztetünk a nemzetiszocialista/nyilas és a kommunista zsarnokság áldozataira, és reménykeltően mutatjuk be az elnyomás ellen lázadó hősöket, fontos feladatunk a tettesek néven nevezése is. Ezt látja el többek között a kommunista államvédelmet bemutató termünk, az ún. „Ávós előszoba”. Itt található az az „ávós tabló”, amelyen összesen 81 olyan személy látható (névvel, rendfokozattal, életrajzi adatokkal), akik 1945 és 1956 között a kommunista politikai terror szervezeteiben (PRO, ÁVO, ÁVH, BM államvédelem) vezető beosztást töltöttek be. A múzeumalapítás óta sok idő eltelt, és mostani tudásunk – az azóta beérkező információknak, a levéltári kutatások eredményeinek és a történészszakma egyre bővülő tudásának, valamint szakadatlan kutatómunkánknak hála – szükségszerűen nagyobb, mint az alapításkori. Ráadásul a rendszer erőszakszervezeteinek működtetői, akik a ’40-es évek közepétől a ’80-as évek végéig meghatározták ezek vezetését, a természet törvényeinek is alá vannak vetve. A hiányos adatokat pótolni, az új információkat feltüntetni, az idő múlását pedig regisztrálnunk kell.

Amint az „Igazságszolgáltatás termében” található „bírák és ügyészek falán” revíziót kellett végrehajtanunk és ebből kifolyólag találtunk öt, akkor még élő vérbírót és halálügyészt, úgy az államvédelem működtetőit felsoroló tablón is akad két személy, aki még életben van. Ők főszerepet nem az ’56-os megtorlásokban kaptak, hanem még az ’50-es évek politikai terrorjában, a kegyetlen párton belüli leszámolásokban és az egész magyar társadalom megfélemlítésében, illetve a kádári politikai rendőrség berkeiben, a „reakciós elemek” elleni felderítőmunkában. Jelen tudásunk szerint dr. Kapitány István áv. őrnagy még él, akárcsak Szigetvári Árpád volt rendőr ezredes. Az ő történetük és portréjuk következik.

Teljes cikk

Marx és a keresztények

2018. június 21.

Címkék: Németország, ateizmus, Karl Marx, proletárdiktatúra, Reinhard Marx

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Németország délnyugati borbirodalma, Rajna-vidék-Pfalz szövetségi tartomány Karl Marx-lázban ég. Az idei nyár egyértelmű nyerő húzása a 200 éve Trierben született forradalmi rögeszmés gondolkodó Marx értékesítése minden lehetséges XXI. századi formában. E sorok írásakor éppen a város régi textilgyárában, a ma TUFA néven népszerű kulturális centrum nagytermében Marx-revüt tekint meg a nagyérdemű, amelyben Marx a showsztár, „szeretett” proletariátusa pedig a tánckar.

„Nos hát, hogy nevelt-e ki Marx gyilkosokat, nem tudom,

de ahogy hallottam, a férfi, Blind,

akinek a lövései okozta sebeket most is magamon hordozom,

Marx neveltje volt.”

(Otto von Bismarck)

 

A vaskancellár három évvel „Trier legnagyobb fia” halála után, 1886 márciusában mondta ezeket a szavakat a Reichstagban. Nem nehéz kikövetkeztetni belőlük, hogy a kortársak, méghozzá az akkori fősodor mennyire tisztában voltak nézetei veszélyességével. Ezért is érthetetlen a mai európai fősodor rajongása Marxért, aki nemcsak a XIX. századot fertőzte meg erőszakos teóriájával, hanem a rákövetkezőnek is elég muníciót adott ahhoz, hogy deklarálja a maga osztálydiktatúráját minden „ellenség” kíméletlen elnyomásával. Az uralmukat proletárdiktatúrának nevező bolsevikok olyan kifejezést választották, amelyet Marx írt le először egy levelében (Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve. Marx és Engels – A terror atyjai. XX. Század Intézet. 22. o.). A nem kevésbé harcias Friedrich Engels Marx temetésén mindenekelőtt forradalmárként határozta meg elhunyt barátját. Két hónappal korábban, 1883. január 18-án Eduard Bernsteinhez írott levelében ez áll: „Ne kapálódzék kézzel-lábbal az ember az ellenfél ütései alatt, ne vonítson, ne szűköljön és ne mentegetőzzék dadogva: nem akart semmi rosszat, ahogyan oly sokan teszik. Vissza kell vágni, minden ellenséges csapásra kettőt, hármat. Mindig is ez volt a taktikánk, s mostanáig, azt hiszem, még jóformán minden ellenfelünket legyűrtük.” (idézi: Konrad Löw, 242. o.) Úgy emlékszem, Rákosi és Kádár is hasonló fordulatokat használt beszédeiben… (lásd: Központi Bizottság üléseinek jegyzőkönyvei.) Kétségtelen, hogy a kétszáz éve, 1818. május 5-én Trier városában megszületett Karl Heinrich Marx új nyelvet adott a világnak: a szeretet nyelvezetét cserélte le gyűlöletbeszédre. Az életét és a munkáit bármelyik oldalról kutatók egyetértenek abban, hogy Marx és Engels írásaiban szavak tömkelege mutatja az utat a Gulag táborai felé. A kortársai, sőt elvbarátai szerint is uralkodó természetű, öntömjénező Marx egyik kedvenc szava a „megsemmisíteni” volt. Nála már csak Lenin használta gyakrabban, aztán Sztálin…

Teljes cikk

Az a júniusi nap

2018. június 15.

Címkék: Orbán Viktor, rendszerváltoztatás, szabadság, Hősök tere

Kormos Valéria

újságíró

1989 éve, különösképp tavasza és nyara többszörösen is fénylő, izgalmas, fájdalommal és örömmel vegyített időszak volt számomra. Kezdtem megerősödni abban, hogy életemben, szakmámban is új fejezet nyílik. A Nők Lapja rendkívül népszerű családi hetilapnál dolgoztam, ahová a hetvenes évek elején kerültem. 1985-től, az országot járva úgy érzékeltem, hogy falvakban, kis városokban, ahol azelőtt felettébb óvatosak voltak az emberek, ha közügyekről esett szó, egyre bátrabbak lesznek. Sok elhallgatott sérelem, jogtiprás, igazságtalanság nyomta a lelküket, amelyekről  kényszerűségből, a hatalom jellege miatt hallgatniuk kellett, vagy egzisztenciális okból nem merték szóba hozni. A másik felfedezésem az volt, hogy amikor reflexből úgy gondoltam, ezt úgysem lehet megírni, a téma felvetése és a megjelenése simán ment. Az „APO”, a pártközpont agitációs és propaganda osztálya már kezdett veszíteni éberségéből, így történhetett, hogy egy több mint félévnyi, egyszer már visszadobott munkám nyilvánosságot kapott. Gyalázatos ügy volt, egy szexuális bűncselekmény elkövetőjét, helyi hatalmasságot fedezett a megyei pártbizottság és a szakminisztérium. Ekkoriban már nem húzták ki írásomból egy fiatal országgyűlési képviselőnőnek ezt a mondatát: „A valós tényeket egy hatalmi elit birtokolja, mi, az ország népe csak a következményeit, a terheit nyögjük…” És egyre több olyan témáról írhattam, amelyeket azelőtt zároltak előlünk. Negyven mögöttes év történelmi és emberi tragédiáiról, amelyek felkavartak és elköteleztek. Már ettől a lehetőségtől is fél centivel a föld felett jártam, nem szólva arról a megrendültségről, amikor először szembesültem az 1945-ben Szovjetunióba hurcolt női kényszermunkások sorsával. Elsősorban ezek az új érzések, feladatok és a családi életem töltötte ki napjaimat. Minden meggyötörtségében szép emberi sorsok, amelyeket ezek a változó idők a felszínre hoztak, mélyen hatottak rám, tán azt is mondhatnám, tisztítottak. Hiszen nekünk, akik akkor életünk delén jártunk, nem sok reményünk volt arra, hogy az a világ, amelyet gyermekként „kaptunk” még a mi életünkben eltűnik. Azzal vigasztaltuk magunkat, valamit tehetünk ugyan ellene, hogy elviselhető legyen és emberségünket is meg tudjuk őrizni, de többre nemigen számíthatunk. Nekem a tisztességes ügyek felvállalása volt a menedékem, másnak más szerep jutott.

Ám 1987–1988-ban a közéletben kevéssé jártas emberek is egyre többet hallottak a hazai, ellenzéki mozgalmakról. Már nem tartották „csodabogárnak” őket, kezdtek egy-két nevet megismerni a fiatalok közül, és az irányukban bizalmatlanok is elismerték, hogy tudással, bátorsággal vannak felvértezve. Hallottunk arról, hogy kiket vettek „megelőzés” céljából őrizetbe, kiket zavartak szét a rendőrök, tudtunk a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen élőlánccal tiltakozókról … És kuncogva néztük, hogy a belvárosi Münnich Ferenc utcanévtábláját valaki (Krassó György) áthúzta, és alábiggyesztették a Nádor utca nevét.

Teljes cikk

A motoros forradalmár, az antifák hőse

2018. június 10.

Címkék: baloldal, kommunizmus, Che Guevara, Fidel Castro, gerilla, Kádár

Szabó Ákos

történész

Az európai balliberális eszmeiség, amelynek teljes csődjét a tömeges, erőszakos bevándorlás 2015-ös manifesztálódása idején újra megtapasztalhattuk, évtizedek óta próbál idolokat produkálni. Olyan személyeket, akik életútjuk, gondolkodásmódjuk alapján a balliberálisok számára követendő példák lehetnek. Nincs könnyű dolguk, hiszen például Sztálint mégsem lehet példaként bemutatni a jövő generációi számára (bár az olasz Perugia futballszurkolói meccsről-meccsre megteszik), Lenint hasonlóan nem lenne szerencsés, de valakit mégiscsak jó volna a baloldal számára értékválságos időkben bálványként tisztelni. Fejükben a megoldást egy argentin orvos jelenti, aki kilencven évvel ezelőtt született Rosarióban, és akinek arca jelenleg is számtalan antifa, anarchista, szélsőbalos megmozdulás tagjainak ruházatát díszíti. Ernesto Che Guevaráról szól az írás.

Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született egy argentin középosztálybeli család gyermekeként. A jó képességű fiút hamar felvették egy córdobai elitgimnáziumba, amelynek elvégzését követően a buenos aires-i orvosi egyetemre iratkozott be. Egyetemi éveit nagyban meghatározta Juan Domingo Perón elnöksége, ugyanis a határozottan jobboldali politikus irányította Argentína egyre inkább távolodott Guevara világától, amelyet a Perón-ellenes nézeteket valló szülei is alakítottak.

Politikai szemléletére fölöttébb nagy hatást gyakorolt egy 1951-es kaland, amelyet egy biokémikus barátjával közösen élt át, amikor egy motorkerékpáron bejárták Dél- és Latin-Amerikát. Az utókor Che Guevarát dicsőítői számára ezen aktus nagy jelentőséggel bír, hiszen a motorozást önmagában a szabadság élményével szokás összekötni, s a rebellis fiatalok társadalmi konvenciókkal szembeni lázadásaként is értelmezhető (lásd: a Pokol Angyalai motorosbanda tagjai, akik a popkultúra szerves részévé váltak a hatvanas évek pszichedelikus Amerikájában). Az utazás mély benyomást tett az orvostanhallgatóra, ugyanis a kontinens falvaiban, elmaradott vidékein tapasztalt mélyszegénység egyre inkább a marxizmus felé sodorta az amúgy kvázi jólétben élő fiatalt. Ekkor erősödött meg benne az a nézet, amely szerint csak radikális eszközökkel, a fegyvereket segítéségül hívva lehet „rendet tenni” a kontinensen. Érdekes módon a tanult családból jövő fiatal számára nem tűnt fel az a tény, amely világosan mutatta: a dél-amerikai kontinens elszegényedése, lecsúszása már évszázadokkal korábban, a spanyol és portugál hódítók idején megindult, sok-sok évvel a huszadik századot megelőzően, s a térség népei (igaz technikailag elmaradottabbak voltak az európaiaknál) nem vették kezükbe saját sorsuk irányítását, ellentétben a hatalmas erőfölénnyel bátran szembeszálló pesti srácokkal az 1956-os Budapest utcáin.

Teljes cikk