Élményfestés

2018. március 10.

Címkék: 1956, üzemi nőnap, munkásmozgalom, nemzetközi nőnap

Kormos Valéria

újságíró

1956. december 4-én, amikor a legtöbbekben kihunyóban volt minden remény, budapesti asszonyok ezrei vonultak csendesen a mai Andrássy úton a Hősök sírja felé, hogy megmutassák gyászukat, fájdalmukat, bátorságukat. Ki egy szál virággal, ki gyertyával, ki gyermekét kézen fogva, csendben. Be volt kerítve az ország, ők is, de nem mertek közéjük lőni, lövetni. Az emlékhelyen imát mondtak, fényt gyújtottak, aztán útjukra mentek.

Vajon milyen érzésekkel fogadhatták, hogy néhány hónappal később, 1957-ben törvényerejű rendelet született arról, hogy minden év március nyolcadikán meg kell őket ünnepelni, mert ez társadalmi ügy és kötelesség. A budapesti, eléggé szomorú utcaképet némiképp felderítette, hogy a nagykörút járdáit ilyenkor ellepték az alkalmi árusok, hóvirággal teli kosaraikkal. Ma már, hét évtizeddel később, múzeumi fotótárak gyűjteményeiből köszön vissza ránk e hangulat, ahogyan a kopottas öltözékű férfiak tucatjával vásárolják a hóvirágot. (Muris elgondolni, hogy ezt most nem tehetnék meg, mert törvénnyel védett növényről van szó.) Az pedig számomra kifejezetten jó érzés, hogy nem kell kötelezően, felsőbb utasításra ünnepelni senkit és semmit.

Napjainkban  március nyolcadika egyszerű, kedves  gesztusként, figyelmességként jelenik meg életünkben. Már aki elfogadja, és nem veszi túltengő feminista önérzetét sértő provokációnak. De ne feledkezzünk meg az üzleti fogásokról, amint akciós szállodai ellátást, borvacsorát, retro rockkoncertet ajánlanak nekünk. És persze különböző fantáziájú virágkölteményeket, mint a Toszkán napsütés, a Gondolok rád, a Rejtélyes sziget

A 2018-as év nőnapi ajánlataiból nekem leginkább az Élményfestés tetszett. Arról van szó, hogy ha kedvünk támad rá, betérhetünk egy képzőművészeti stúdióba és egy ottani mester segítségével, kiválasztott minta alapján megalkothatjuk saját festményünket. Ennek kapcsán eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám lefesteni  ̶ szavakkal ugyan – mindazokat az élményeket, amelyeket hajdanán, pályakezdésem idején, az 1970-es években, majd később, megismertem a nőnapi kulisszák mögötti valóságból ? Azon is elgondolkoznék egy kicsit, miért és honnan indult ennek az ünnepnek a gondolata? Kik és miként alakítgatták ideológiájuk hasznosítására? 

Teljes cikk

Migráns vagy menekült?

2018. március 06.

Címkék: Németország, Merkel, kvóta, oltalom, integrálás

Schmidt Mária

történész

„Van, aki szerint Angela Merkel a jövő?

(Does anyone think Angela Merkel looks like the future?)

Patrick J. Buchanan

 

Kik a migránsok? Azokról beszélek, akiket a nyugati megmondóelit talán nem véletlenül, egységesen menekülteknek nevez. Tényleg háborús menekültek lennének vagy inkább olyan bevándorlók, honfoglalók, vagyis gazdasági migránsok, akik egy jobb élet reményében indulnak útnak? Vagy, akiket ennek kecsegtetésével indítanak el azok, akik ezt a bevándorlási hullámot ki és felhasználják? Háborús menekültek lennének mind, akiken degeszre keresik magukat azok az embercsempészek, akik mára jól menő iparággá szervezték magukat? Még arra a kérdésre sem ismerjük a választ, hogy vajon az új betelepülőknek van nagyobb szükségük a Nyugatra, vagy a posztliberális nyugati élcsapatnak rájuk, heveny, szűnni nem akaró lelkiismeretfurdalásuk csökkentéséhez? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor rögtön meg is találtuk a választ arra, hogy miért nem inkább ott segítünk nekik, ahol élnek. Hiszen mindenki tudja, hogy egy dollár, egy euró, egy forint, a migránsokat kibocsájtó országokban sokkal többet ér, mint itt. A fenti kérdés azért sem kerülhető meg, mert ha menekültekről van szó, akiket háború űzött el a hazájukból, akkor őket nem kell integrálni. Számukra átmeneti oltalmat kell nyújtani és elő kell segíteni, hogy a harcok elültével visszatérhessenek a szülőföldjükre. Tudásukra, munkájukra ugyanis hazájuk újjáépítésében, az ottani élet újraindításában lesz szükség.

Ha azonban migránsokról, vagyis új betelepülőkről van szó, akkor nem ideiglenes megoldást kell találni a számukra, hanem véglegeset, ami azt jelenti,hogy integrálni kell őket a befogadó társadalmakba, ami hosszadalmas és nehéz feladat és mindkét fél cselekvő elköteleződését igényli.

Teljes cikk

Kultúrharc 2018

2018. február 27.

Címkék: Európa, V4, identitás, nemzetállam, szabadságküzdelem, népakarat

A Terror Háza Múzeumban 2018. február 8-án Schmidt Mária, G. Fodor Gábor, Gerő András és Békés Márton részvételével lezajlott, Kultúrharc 2018 elnevezésű kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

Tallai Gábor (T. G.): Kultúrharc 2018. A cím szándékoltan vitára ingerlő, miközben két dolgot feltételez: azt, hogy van kultúrharc és azt, hogy van időbeli vonatkozása, hiszen volt 2017-ben, tehát lehet idén és lehet jövőre is.

2018. január 26-án Budapesten találkoztak a V4-es miniszterelnökök és elfogadtak egy olyan záródokumentumot, amely kimondta: „Fent kell tartanunk és meg kell erősítenünk az Unió egységét, miközben tiszteletben tartjuk közös európai értékeinket, valamint a tagállamok identitását és sajátosságait.” A másik: „Meg kell fontolnunk, hogy hogyan lehet a vitális nemzeti érdekek védelmét a jelenlegi szavazási szabályok alapján biztosítani.”

Sor került a miniszterelnökök kerekasztal-beszélgetésére, ahol többek között szó volt a migrációs válságról, a nemzeti szuverenitás védelméről és a keresztény gyökerek fontosságáról. Ezekről a gyökerekről mondta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy a keresztény kultúra korántsem csak a keresztény vallással összefüggésben értelmezhető, hanem kulturálisan, vagyis, aki nem vallásgyakorló, az is része ennek a keresztény kultúrának, mert ez az európai civilizáció megalapozó értékek összességét jelenti. Lehet, hogy a közép-európai régió nemzetei nemcsak érdekeik érvényesítése érdekében vívnak politikai jellegű küzdelmet Brüsszellel és az Európai Unióval, hanem e mögött egy, az értékekről, azok megtartásáról, érvényességéről szóló politikai, illetve kulturális mérkőzés is folyik a tagországok között Franciaországgal, Németországgal, a nagyobb tagországokkal. Nevezhetjük-e ezt a küzdelmet kultúrharcnak? Ki hogyan látja ennek a küzdelemnek a történelmi előzményeit? Mi a tét ebben a küzdelemben? És valójában kik a szembenálló felek?

Békés Márton (B. M.): Láttunk egy nagyon szép filmet két fiatal szerelméről, egy férfi és egy nő szerelméről, amit házassággal pecsételnek meg. Idáig ez egy nagyon régimódi történet, olyannyira, hogy az már-már lázadásnak minősül! Majd mindketten megfognak egy keresztet. Azt is mondhatjuk, hogy ebben az aktusban vallásos tartalom fejeződik ki, de nem.

Európa, a zsidó–keresztény és a görög–római hagyományoknak rendkívül szerencsésen eltalált kereszteződésével jött létre. Ez a kézfogó az egész európai örökséget kifejezi, hiszen Európa, hogyha nem is hívő keresztény, sőt ha Európa egyenesen ateista, akkor is keresztény módra istentagadó. Itt szerencsére még nem tartunk. Mert annyira erős ez a keresztény hagyomány, hogyha minden leomlik róla, még csontvázában is megtartó erőt jelent! Ez a gesztus, ez a különleges kézfogó, amiben úgy van benne Isten, hogy akár azt is gondolhatjuk, hogy nincs benne, lehet, hogy Nyugaton szájhúzogatással fogadják. Idehaza: Magyarországon vagy éppen abban a Csehországban, amely a V4-es országok közül a legkevésbé vallásos, itt még természetesnek hat. Ennyiben ez a kultúrharc, válaszolva a kérdésre: létezik. Van. Ez természetesen nem vallásháború, ez a harc az emberiség eddig összegyűjtött közösségi tudásának, ami a vallásokon keresztül közvetítődött sokáig, ezeknek az erkölcsi értékeknek a megőrzéséről, továbbfejlesztéséről szól.

Az én tézisem az, hogy ezeket az értékeket a V4-es csoport országai képviselik, természetesen nem biztos, hogy azonos módon, de ezeket fontos tartalommal bíró dimenziónak tekintik. Nyugat-Európa vezető elitje ellen, ahogy én látom, lázadás van a saját országaikban, mivel ők ezeket az értékeket nem tartják ennyire fontosnak és megvédendőnek.

T. G. : Beszéljünk a szembenálló felekről! Melyik fél mit képvisel? Hol vannak ezek a frontvonalak? És főleg, hogy mi a tétje ennek a küzdelemnek?

Schmidt Mária (S. M.): Az biztos, hogy nagyon sok szinten és síkon folyik ez a kultúrharcnak nevezett szembenállás. Arról a széles értelemben vett kultúráról érdemes beszélnünk, ami azt jelenti, ahogy élünk, azt az értékrendet, ami fontos a számunkra, azokat az értékeket, amiket mi megvédendőnek, áthagyományozandónak tartunk. Ezekről az értékekről van most tulajdonképpen szó. Ezeknek az értékeknek a megkérdőjeleződése folyik az egyik oldalon és a mi ragaszkodásunk hozzájuk a másik oldalon.

Amikor a Szovjet Birodalom összeomlott és szabaddá és függetlenné váltunk, akkor ezek, a függetlenség is és a szabadság is nagyon jelentős és fontos értéket jelentettek a számunkra. Erről mindannyian így gondolkodtunk és azt hittük, hogy az Európai Uniónak, vagy a nyugati világnak is ugyanolyan fontos a szabadság és a függetlenség, mint nekünk. Ma azonban azzal szembesülünk, és szerintem ez az egyik legfontosabb ellentétpont, hogy ők egy birodalomépítés közben vannak, amiben a mi, a szabadsághoz és a függetlenséghez ragaszkodó felfogásunkat kerékkötőnek vagy hátráltató erőnek tartják.

Azt gondolják, hogy ahhoz, hogy egyneműsíteni lehessen az Európai Uniót, amiből egy technokrata, bürokrata, globális birodalmat szeretnének létrehozni, ahhoz nem kell többé eltűrniük a mi szabadságunkat és főleg nem a nemzeti függetlenséghez való ragaszkodásunkat.

A harcnak a tétje tehát az, hogy ki szabja meg azokat az értékeket, amelyeket közösnek tekintünk, ki fogja Európának a 21. századi arculatát kialakítani. Kinek lesz ereje ahhoz, hogy ezeket az értékeket olyan erővel jelenítse meg, hogy végül ezek legyenek Európa értékei? Az értékek közötti küzdelem tétje persze nem csak a szabadság és a függetlenség, ehhez egy csomó más dolog is hozzájön például a vallás, vagyis a hit, a kereszténység kérdése, a nő és a férfi viszonyának a kérdése és persze az, ki szabja meg, hogy milyen társadalomban kell élnünk?

Emlékezzünk vissza, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, akkor nem volt feltételül szabva, hogy a demokráciának liberálisnak kell lennie, abban az értelemben, amit most értenek rajta. Hanem azt mondták, hogy demokráciának kell lennie, olyan demokráciának, ami a liberális szabadságjogokat biztosítja.

Menet közben megváltoztatták a feltételrendszert és számon kérnek rajtunk valami olyasmit, ami tőlünk felettébb idegen, és igazából még ők maguk sem tudják pontosan megmondani, hogy mi az, amihez ragaszkodnak, azon kívül, hogy a normaállítás joga az övék maradjon. Vagyis: a lényeg az, hogy ők mondják meg ki és mi van rendben, és mikor, mi az elvárás, jobban mondva a követelmény, értsd: a mi viselkedésünk megfelel-e az általuk diktált tempónak és az általuk diktált feltételrendszernek. Ezért ez a kultúrharc a mi számunkra egyben szabadságküzdelem is. Aminek a tétje az, hogy meg tudjuk-e tartani a széles értelemben vett kultúránkat vagy nem?

Teljes cikk

A jót meglátni nem volt dolga

2018. február 26.

Címkék: ÁVH, terror, Péter Gábor, Müller Rolf

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Hogy is múlhatna el február 25-e, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja úgy, hogy ne lebegne bennünk az erőszakszervezet vezetőjének neve, Péter Gáboré, az ÁVH góréjáé.

Talán nagyobbat szólt volna Müller Rolf november közepén Péter Gáborról megjelent könyve, ha február 25-ére időzíti megjelenését a kiadó. Mert valóban jó olvasmány, és nem csak szakmabelieknek ajánlott. Karácsonyi könyvvásárra kicsit bizarr téma… Többen megírták már, hogy a kötet hiánypótló. Az irodalomjegyzék nélkül is 270 oldalon, hat nagyobb fejezetben megírt életrajz szintetizáló igénnyel sűríti főszereplője sajátos életkörülményeit, választott mozgalmának működését és hatását. Informatív képet rajzol a mélyen ellentmondásos diktatúráról, amely a főhőst, saját gyermekét is felfalta, de csak miután felemelte.

A könyv egyetlen hátránya, hogy későn született. Érdekel még valakit, 27-28 évvel a rendszerváltoztatás után, hogy milyen ember volt a rettegett ávó vezére, egyáltalán mi volt az ávó? Merem ezt azért felvetni, mert a Terror Háza Múzeumot, Péter Gábor egykori székhelyét látogató középiskolások, nem tudják mi az, hogy Államvédelmi Hatóság, mi történt 1917. november 7-én, de még azt is csak megtippelni képesek, hogy miért markáns piros a kiállításhoz vezető lépcsőház uralkodó színe. A 2000 után születettek számára mindez olyan távoli, mint a mohácsi csata – egy dátum, néhány név és fogalom. És jól is van ez így, mert a szabadságban születtek és felnőttek józanul, mindenféle elfogultság és előítélet nélkül lehetnek nyitottak a múltra. Ez egyben a válasz is az iménti kérdésre: ha kevesebb is a tudásuk, de érdeklődésük annál nagyobb közös múltunk iránt.

Müller Rolf sodró lendületű könyve a fiataloknak is szól. Előítélet és elfogultság nélkül mutatja be azt a két meghatározó történelmi időszakot, amelyekben Péter Gábor üldözött, majd üldöző volt. Nem hallgatja el sem az egyik, sem a másik alantas módszereit. Jóval több, mint történészi feldolgozás; stílusa és eleganciája van, olykor finom iróniája. Igazi akcióregény, valóságos szereplőkkel és valódi történetekkel. Letehetetlen olvasmány.

Teljes cikk

Magunkra maradtunk

2018. február 25.

Címkék: kommunizmus, emlékezés, felejtés, áldozatok

Schmidt Mária

történész

A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Mondom még egyszer: „A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Hannah Arendt írta le ezt a mondatot 1961-ben. Ekkor jelent meg a Múlt és jövő között című esszékötete, benne ez a gondolat, amelytől ma is megborzongok.

Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom: mi, kelet-európaiak magunkra maradtunk a kommunizmus emlékezetével. A modern – azaz pusztító – hazugságnak mi itt Európa közepén és keleti felén mindjárt két fajtáját is ismerjük. Az első maga a kommunizmus ígérete volt, amely nemes jövőképpel leplezte valódi természetét. A másik modern hazugság azonban sajnos nem a múlté, hanem jelenünk valósága. A kommunizmus bűnei felett ugyanis nemhogy nem született ítélet, de történelmünk eddigi leghosszabb totális diktatúrájához az úgynevezett Nyugat ma is megengedően, elnézően, sőt, gyakran némi rokonszenvvel viszonyul. Ők nem értették meg, mi a kommunizmus, nem értik tehát a posztkommunizmust sem, nem élték meg úgy, mint mi, ezért nem értenek meg bennünket, túlélőket. Mi, akik kiismertük őket, kitanultuk, tehát könnyen felismerjük azokat a praktikákat és módszereket, amelyeket a kommunisták fejlesztettek tökélyre, és amelyeknek egyetlen célja volt: a totális hatalom megragadása és megtartása a mindenkori ellenfél megbélyegzése és kiiktatása révén. Ennek legfontosabb eszközei közé tartozott a nyelv kisajátítása, a szavak jelentésének meglopása, megváltoztatása, a hagyományos identitások tűzzel-vassal történő üldözése, a valóság partvonalra szorítása, ideológiájuk egyeduralmának biztosítása, az ő egyetlen igazságuk szajkózása. Ha igaz a mondás, hogy a legtöbbet ellenfeleinktől tanulunk, nem érdemes csodálkoznunk, hogy a szabad világot miért járja át ma a kommunizmus kísértete.

Teljes cikk

A fal áldozatai

2018. február 22.

Címkék: Berlin, NDK, szögesdrót, kommunista diktatúra

Szabó Ákos

történész

A húszéves Chris Gueffroy, aki a kelet-berlini schönefeldi repülőtér éttermének egyik pincére volt, sosem találkozott az ötvennyolc éves nővérrel, Ida Siekmannal, bár mindketten a kettészakított német város keleti felében éltek. Mégis, egy dolog minden kötélnél erősebben összekötötte őket: szabadok akartak lenni, saját kezükbe akarták venni sorsukat, el akartak szökni a kommunisták uralta Kelet-Németországból. Siekmann a fal felállítását követően nem sokkal a saját lakása ablakából kiugorva próbált meg átszökni a nyugati oldalra még 1961-ben, Gueffroy pedig másodmagával a falon átmászva próbálta elhagyni a reménytelen diktatúrát 1989 februárjában. Előbbi a betonon zúzta össze magát, utóbbit egy határőr lőtte agyon a pártutasításra kiadott Schießbefehl, vagyis tűzparancs alapján. Ida Siekmann a fal első, Chris Gueffroy pedig az utolsó halálos áldozata volt. A szomorú lista, amely a berlini fal áldozatairól szól, sajnos nemcsak két nevet tartalmaz, hanem jóval többet. Róluk szól az írás.

A II. világháború befejeztével a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása évtizedekre meghatározta a világpolitika további alakulását. A legszembetűnőbb ellentétek az öreg kontinensen voltak: a legyőzött Németországot kettéosztották, akárcsak az egész kontinenst és fokozatosan építették ki a két világot egymástól hermetikusan elzáró falrendszert. Első körben „csak” szögesdrótot húztak a keleti és a nyugati szektor közé, amelynek keleti felén számos épületet lebontottak, nehogy onnan kiugorva átjusson valaki a szabad (a kommunista terminus technicus szerint „elnyomó kapitalista”) világba. Mivel Nyugat-Németország a Marshall-segélynek is köszönhetően egyre gazdagabbá vált, számos keleten rekedt német polgár számára vált elsőszámú célponttá, így nem volt kérdés az, hogy őket kellett megakadályozni, nehogy átjussanak a szabad világba, hiszen akkor a korábbi moszkvai emigráns kommunista, Walter Ulbricht és az általa vezetett párt, a Németország Szocialista Egységpártja komoly kihívásokkal, sok-sok konkrét kérdéssel nézne szembe. Miért szebbek a házak odaát? Miért van több gépkocsi, miért jobban öltözöttek az emberek, ha mi itt keleten élünk a legjobb és legdemokratikusabb rendszerben a Szovjetunió védőszárnyai alatt?

Teljes cikk

Háborús Budapest

2018. február 17.

Címkék: nagyváros, konfliktus, modernizáció, felhívás, felejtés

Békés Márton

történész

A depolitizáló amnézia, az elmúlás és a metropolisz kialakulása eltörléssel fenyegeti Budapest háborús nyomait, forradalmi emlékeit. Ha látsz valamit – szólj!

„A Kálvin téren tankcsata van.”

Forradalmi napló, 1956. október 24.

 

A nagyvárosok a bennük egykor zajló konfliktusok élő múzeumai. Minden város ott jött létre, ahol a szállítási útvonalak kitaposott ösvényei és a hadiutak metszették egymást. A meghódított földek ellenőrzőpontjaiból először körbekerített katonai táborok lettek, majd a megerődített várták várakká nőttek, hogy aztán a külső fenyegetés elmúltával és a beköltözéssel együtt értelmét vesztő várfalak, vizesárkok és védelmi sáncok átlényegüljenek körutak nyomvonalaivá és sugárutak tengelyévé. Amint a várkerület óvárossá, a várfal töve pedig belvárossá. Így válik gyakran a kard által vágott seb a tőke hegévé. Bárhogy is végződik egy város sorsa, eleinte mindig colonia és castrum, jelezve és sokáig őrizve eredendően katonai alapíttatását.

A (többnyire fegyveres) konfliktusok metszéspontjai jelölték ki a városok helyét, amelyek külső határai a védekezés vonalai mentén haladnak, belül pedig a lakók közötti ellentétek és szerepek mezsgyéi strukturálják. Amint Budapest pókhálós útszerkezete is mutatja: a körutak vonalait áttörő sugaras főutak egykor koncentrikus sávokra, egymástól elválasztott szekciókra osztották a várost, ahol az egyes negyedeknek és kerületeknek meghatározott munkamegosztása, kulturális egyénisége és osztálykaraktere volt. Ezek a szekciók nem mindig éltek békében egymással, de együtt alakították ki egy konfliktusos, kaotikusságában szabályozott és harcaiban rendezett nagyváros képét. Ennek meglétére utal Kassák is, amikor az Egy ember életében a több mint száz évvel ezelőtti budapesti utcai küzdelmek helyszíneiről így ír: „Esti tüntetések voltak, (…) botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra.” Az ellentétpárok már-már mitikusak: fény és árnyék, éjjel és nappal, nyílt és rejtett, kívül és belül.

Teljes cikk

Magyar kánkán Sanghajban – Egy kiállítás margójára

2018. február 13.

Címkék: Kína, kereszténység, múzeum, Sanghaj

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Kelet és Nyugat, párhuzam és eltérés, elegancia, finoman idillikus kép, esztétikum, egzotikum. Ez a Sanghay – Shanghai kiállítás a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban.

A nem nagy, négy kisebb teremből álló kiállítás üdítő kikapcsolódás egy vasárnapi ebéd után a szépre és feltöltő nyugalomra vágyóknak. Április 8-áig, a tárlat zárásáig érdemes betérni a múzeum névadójának egykori Andrássy úti villájába, hogy a Kelet Párizsának is nevezett „nyugati” Sanghaj magyar vonatkozásait – nem kis büszkeséggel – felfedezhessük.

A kiállítás apropóját egy itthon ismeretlen magyar táncosnő, az arisztokrata születésű Dessewffy Flóra hagyatékának múzeumba kerülése adta. Az ősi narancsvörös selyemtunika és a modern nőt megtestesítő, az alak vonalát követő harmincas évekbeli estélyi, a qipao  ̶  mind a sanghaji éjszakában harmadmagával kánkánt táncoló Flóra ruhatárába tartoztak. A Rákosi Szidi színészképzőjében tanult szőke szépség először az 1934-es ázsiai turnéja során lépett  színpadra Sanghajban. A The China Press december 29-i számában hírül adta az egy barna és két szőke formációból álló magyar táncosnők sikerét, akik az akrobatikus keringő (?) és az elmaradhatatlan kánkán mellett angolul énekelnek. Másfél év múlva a helyi sajtó már nagyobb teret szentelt a magyar táncosoknak; ekkor a Canidrome Garden műsorában szerepeltek, de már csak ketten, és nemcsak táncos előadóként, hanem a férfi vendégek táncpartnereiként is szórakoztattak.

Dessewffy Flóra a színpadon

Dessewffy Flóra nem először kerül az Andrássy útra. A múzeumtól nem messze, két állomásra kisföldalattival, egy egészen más történelmi korszakban a hírhedt Andrássy út 60. kihallgatásra beidézett gyanúsítottja volt. Arról faggatták 1945. április 4-én, újabb megszállásunk napján, hogy együttműködött-e a nyilasokkal, tagja volt-e a pártnak, és hogy a keleti ingóságai honnan származnak. A Sanghajból magával hozott kis szobrok és fafaragványok így tették őt áldozattá, miattuk is vált internálttá. Több mint három évet kellett várnia, amire az államvédelmi osztály népügyészségi kirendeltsége úgy határozott, hogy az ellene megindított eljárás „csupán” személyi hajsza volt, nyilas múltra vonatkozóan semmiféle bizonyíték nem merült fel ellene, a magyar nép érdekeit nem sértette, állását visszakaphatta. Mire hazatért az internálásból, ruháit és ingóságait kiutalták a bombakárosultaknak, lakását a házbizalmi foglalta el.

Teljes cikk

Tihanyi tézisek

2018. február 08.

Címkék: szellemi hátország, korszaképítés, új kánon, kulturális hegemónia

Békés Márton

történész

„Szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk,

szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.”

gróf Széchenyi István (A Kelet népe. 1841)

 

2018 tétje: korszak lesz-e a rendszerből. A rendszer politikai rend, a korszak viszont több ennél: rá jellemző kulturális miliő; vagyis szellemi eredmények összefüggése, közös hangulat és társas gesztusok sajátos közege, ízlésvilág, a viselkedés módja. Míg a rendszert szabályok, politikai döntések és struktúrák jelentik, addig a korszakot kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások alkotják. Az egyik eredménye a családtámogatási rendszer, a másiké a családi értékek sérthetetlenségéről való közmeggyőződés; az előbbi védi a nemzeti szuverenitást és hatékonyan óvja az ország határait, az utóbbi állampolgári tisztelettel övezi azt és a biztonságot helyezi előtérbe; itt a jövedelmeket a tőkétől a munkához csoportosítják át, ott a munka becsülete születik. 

Míg a 2010-ben magunk mögött hagyott két évtizedes posztkommunista korszakon belül több politikai rendszert is megkülönböztethetünk (köztük mérsékelt jobboldalit, balliberálist, radikálisan progresszívet és technokratát, de 1998–2002 között olyat is, amely „polgári világot” épített), most egy 2010–2014 közötti rendszeralkotó, majd a 2014-ben kezdődő, következetes rendszerstabilizáló politikai ciklus után a korszaképítés feladata következik. A harmónia a szinkronitásban rejlik. – Egy jobboldali rendszer otthontalan a liberális korszakban, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúra tehetetlenségi nyomatékánál fogva agyonnyomja mégoly látványos politikai eredményeit is. De fordítva is igaz: konzervatív korszakban gyökértelen marad a progresszív politikai program. A Zeitgeist azonban nem valamiféle tőlünk független világszellem, sok munkával, de alakítható. Most a feladat nem kevesebb, mint az idő összeillesztése – számára megfelelő kulturális korszakba ágyazni a politikai rendszert

A hatékony működés feltétele a jó munkamegosztás, amikor mindenki tudja a dolgát. A kormány megtette a magáét: a jogrendszert pár év alatt átalakította (Alaptörvény), az állam szuverenitását megvédte, Magyarország nemzetközi presztízsét számos alkalommal és módon növelte. A szociális biztonság megteremtése (minimálbér-emelés, rezsicsökkentés, családi adókedvezmény) két ciklus óta zajlik, akárcsak az államadósság csökkentése. A gazdaság szerkezete és az adórendszer egészséges irányba módosult, amelyhez több mint fél évtized kellett. Az ennél is időigényesebb, nagy rendszereket átalakító munkába is belekezdett az ország, amelynek elvégzése évtizedekben mérhető. E középtávon beérő folyamatok mellett a kultúra meghatározása hosszútávú feladat. Itt a közvetlen akciók és politikai döntések, ha szükségesek is, nem elegendők. A korszak ügyei a szellem arénájában dőlnek el. Ehhez persze – s ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni – elmaradhatatlan az intézmények létrehozása, fórumok alapítása, források biztosítása (mindezek meg is történtek), de a forma tartalommal való megtöltése, az intézmények működtetése és a működtetők toborzása nem a döntéshozó feladata. Teendőnk nem kevés, főleg, hogy a korszaképítéshez ideológiánál jóval többre: kultúrára van szükség.

Teljes cikk

„Némi” elégtétel

2018. február 06.

Címkék: zaklatás, médiaesemény, emberi méltóság, metoo

Kormos Valéria

újságíró

Rém izgalmasan kezdődött. Évtizedek lapítása után néhány világhírű amerikai színésznőnek sikerült leszámolnia egy szintén világhírű hollywoodi producerrel. Miután viselt dolgait közreadták, a kevésbé híres színésznők is felbátorodtak.

Szexuális zaklatásról, erőszak kísérletéről beszéltek. Persze, akinek kezébe került Joe Eszterhas  2005 -ben kiadott  memoárja, a Hollywoodi fenevad, azt nem érhette nagy meglepetés. Hisz ebben az iparágban találták ki valaha a casting couch (szereposztó dívány) kifejezést. Eszterhas könyvének első részéből arra is következtethetünk, e filmipar hatalmasai az efféle ügyeket hatalmuknál fogva köreiken belül tudták tartani. Most valahogy másképp történt: Harvey Weinstein producer páriává vált. Úgy tűnik, győzött az erkölcs, az igazság, a népharag. Bár az ítéletet nem bíróság mondta ki, s az is lehetséges, hogy a bukott ember egyszer a maga menedzselte filmen a saját verzióját is elmeséli. Mindenesetre 2017 októberében a Twitteren közzétett felhívás nyomán (jelezzenek vissza azok a nők, akiket szexuális zaklatás ért), a szervezők állítása szerint mintegy egymillióan jeleztek vissza.

A „metoo” mozgalmat a Time Magazin olyan jelentőségűnek tartotta, hogy 2017-ben az Év Embere díjjal értékelte. Fura nézni, hogy  1957 januárjában ugyanezt az elismerést a címlapon a Magyar szabadságharcos ábrázolása jelentette. Most, a hagyományoktól eltérően nem egyetlen személyt, hanem öt nőt,  a mozgalom fő aktivistáit jelentették meg. Sugallhatja mindez az idők és értékek változását, a férfiak és a nők kapcsolatainak bonyolultságát. De azért eszembe jut, hogy vajon civilizációs válságunk, az újkori népvándorlás, a humanitárius és háborús katasztrófák közepette, miért tudta a zaklatási témakör egyik eleme ilyen mértékben uralni a virtuális teret? Hazai változata pedig miként válhatott szinte vezető médiaeseménnyé? S ha így alakult – alakították –, mire, merrefelé vezet mindez? Néhány egyéni „leszámoláson” túl, segít-e eligazodni a férfiak és nők kapcsolataiban, az egymás iránti szeretetben és támogatásban? Mert minden rivalizáláson, sérelmen túl, errefelé még leginkább erre van szükségünk.

Teljes cikk