A nagy átverés

2018. június 05.

Címkék: első világháború, napló, könyvhét, hadifogság

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Fontos könyvkiadói esemény lesz a Bernáth Gábor szerkesztésében és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában a 89. Ünnepi Könyvhéten debütáló első világháborús napló Hadifogoly voltam Szibériában címmel. Fontos, már csak azért is, mert szerzője, Vándor Ferenc, a baranyai születésű zsidó magyar önkéntesnek jelentkezett a frontra, miután öt testvérét már besorozták az Osztrák ̶ Magyar Monarchia hadseregébe. Legkisebbként ő sem akart otthon maradni; legszebb fiatal éveivel fizetett ezért. A három év hadifogság alatt született naplóról, a nagy háborúról és következményeiről Schmidt Mária és Gerő András történészek beszélgetnek június 10-én, vasárnap 15 órakor a könyvheti pódiumon.

„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.”

Stefan Zweig

 

A XX. századra jellemző brutalitás és embertelenség nyitányát jelentő nagy háborúba katonazene kíséretében, a Gotterhaltét énekelve masíroztak bakáink a frontra. Eufória, csillogó szemek, remélt és elvárt hősiesség, gyors kijózanodás, hamissá lett pátosz. Naplóíró, alig húszéves hősünk maga is énekelve, borozgatva, mulatva múlatta az időt altisztként a kadétok kocsijában(!), még hazai földön, Nyíregyháza vidékén. Október 17-én éjszaka a Himnuszt énekelve lépték át a határt. A háború második éve volt.

Másnap már a pusztulást tapasztalta meg: égnek meredő gyárcsonkok, komor ábrázatú vasutasok, szegény rutén parasztok, akik már tudják, hogy a háború rossz; illúzióik elmúltak. 

Vándor Ferenc 1917. július 2-án, gyalogsági roham után esett hadifogságba Galíciában. Ezzel egy ötvennapos utazás a szibériai Habarovszk felé és egy új, bizonytalan élet kezdődött el a baranyai megyehatárnál addig messzebbre nem nagyon utazó fiú számára. Harmincnyolcan egy marhakocsiban a Monarchia altisztjeként! Ez akkor, 1917 augusztusában felfoghatatlan kegyetlenség, érthetetlen megalázás volt. Ma már tudjuk, hogy a rákövetkező évtizedek során napi gyakorlattá vált az épülő Szovjetunióban olyannyira, hogy a második nagy háború alatt és után a marhavagon emberszállításra történő nagyüzemi átállításán a többség nem csodálkozott. Habarovszkban a városon kívüli, üresen álló kaszárnyába terelték őket. Priccseken feküdtek, víz nem volt. Három nap múlva a Vöröskereszt adományait osztották szét: kínai paplant, zsebkendőt, trikót, alsónadrágot, mosdó- és mosószappant, tetűport. Új világ született a hadifogoly Vándor Ferenc és sorstársai számára.

Teljes cikk

A szabadság lovagja

2018. május 29.

Címkék: Auschwitz, Witold Pilecki, kommunista terror, Lengyel Intézet, Varsói Felkelés

Békés Márton

történész

Hetven évvel ezelőtt a varsói Rakowiecka utcai börtönben végezték ki a kommunisták Witold Pilecki lengyel katonatisztet, az auschwitzi német koncentrációs tábor egyetlen önkéntes foglyát, az ún. Pilecki-jelentések szerzőjét. Az 1948. május 25-én meggyilkolt nemzeti hős utolsó szavai ezek voltak: Éljen a szabad Lengyelország! A Lengyel Intézet szervezésében a Terror Háza Múzeumban május 28-án tartott megemlékezésen Békés Márton kutatási igazgató mondott ünnepi köszöntőt. Beszédének közreadásával tisztelgünk a szabadság lovagja, Witold Pilecki kapitány előtt.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Hálásan köszönjük, hogy intézményünket választották egy olyan fontos program helyszínéül, mint ez a mai. Ennél jobb és a témához illőbb helyszínt nem is találhattak volna, hiszen a Terror Háza Múzeum – amely egyben történelmi emlékhely is – a múltfeldolgozással kapcsolatban három feladatot lát el egyszerre: méltó módon idézi közös emlékezetünkbe az áldozatokat, bátran néven nevezi a tetteseket és reményt keltő példákként mutatja fel a hősöket.

A népi demokratikus Lengyelország elleni kémkedés vádjával halálra ítélt Witold Pilecki a bírósági tárgyalóteremben

A mai esemény témája múzeumunk missziójához nagyon közel áll, hiszen ma délután Witold Pilecki személyéről és tetteiről emlékezünk meg. A „szabadság lovagja” nem volt még húsz éves, amikor végigharcolta a lengyel–szovjet háborút és részt vett Varsó felmentésében. Miután a német agressziót követően megalapította az első földalatti ellenállási szervezetet, önkéntes fogságot vállalt Auschwitzban, hogy onnan tájékoztassa a világot arról, mit művelnek a németek. Közel ezer nap után megszökött, részt vett a varsói felkelésben, majd a szovjet megszállókkal szemben folytatta az ellenállást, amelyért hetven évvel ezelőtt kivégezték. Mindannyiunk hőse ő – Lengyelországé, régiónké, egész Európáé!

Teljes cikk

Hidegháború az égből

2018. május 26.

Címkék: Egyesült Államok, Terror Háza Múzeum, Szovjetunió, hírszerzés

Szabó Ákos

történész

„A történelem egyik legfantasztikusabb lenyomata.

Mindenkinek látnia kell, hogy sose felejtsük el. Köszönöm.”

(Tom Hanks a Terror Háza Múzeumról)

 

Amikor 2015 júliusában a világhírű amerikai színész, Tom Hanks meglátogatta Magyarország legnépszerűbb múzeumát, a Terror Háza Múzeumot, legújabb filmjének forgatása gyakorlatilag befejeződött, már csak az utómunkálatok voltak hátra. A mozi a Kémek hídja címet viselte, és 2015. októberi (New York-i) bemutatóját követően hatalmas siker lett az európai filmszínházakban is. A mű egy klasszikus, megtörtént eseményeken alapuló kémhistória, amelynek egyik főszereplője egy James B. Donovan nevű ügyvéd, akinek azt a hihetetlen súlyú megbízatást kell teljesítenie, hogy Kelet-Berlinben üssön nyélbe egy „üzletet”, amely során egy lebukott szovjet kémet kicserélnek egy – megfigyelő repülés közben lelőtt – amerikai pilótára. A pilóta, Francis Gary Powers volt, akinek szovjet területek fölötti információszerzés (értsd: titkos fényképezés) volt a feladata. 1960. májusi bevetése azonban végzetesre sikeredett, amelynek következtében a hidegháborús hírszerzés más dimenzióba került. A légi megfigyelés kiemelt figyelmet kapott a két szuperhatalom irányítói körében. Jelen írásunkban az 1946 és 1989 közötti időszak légtérafférjairól szólunk.

Teljes cikk

Pünkösdi ébredés, avagy ne szólj be a papnak

2018. május 22.

Címkék: spiritualitás, evangelizáció, hitvallók és példaképek, életszentség

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Beszólni kúl, menő, trendi, király, kafa, állat, pöpec és még sorolhatnám. Főleg, ha a papnak szólhatunk be, az még bizsergető is, mert érezzük, hogy tiltott terület. 2017 februárjában indult el a Szólj be a papnak! mozgalom három debreceni gyülekezet összefogásával. A kezdeményezés célja egyfajta „kocsmai evangelizáció”: alkalmat adni olyanok számára, akik nem járnak templomba vagy gyülekezetbe, de vannak kérdéseik a nagybetűsről, ezért a bevett egyházak képviselőivel saját biztos közegükben (kocsmák, kávéházak, fesztiválok) találkozhatnak, sőt bátran provokálhatják is őket.  A legutóbbi, az egyház és a szex témájában tartott budapesti vitaesten minden kérdező ingyensört kapott, akár a papírra írt kérdésért is. Azt tökéletesen értem, hogy a lelkes debreceni baráti társaság ötletéből kinőtt mozgalom, sőt mára már egyesület tagjai, szervezői miért hisznek egyre népszerűbb kezdeményezésük sikerében, azt viszont annál inkább nem, hogy az Anyaszentegyház papjai miért vesznek részt benne, rajta. Miért ülnek ki  a vendéglátóipari helyiség rögtönzött porondjára és miért válaszolnak az alkoholtól, a miliőtől felbátorodott fiatalok maszturbálással kapcsolatos kérdéseire? Mennyire használ a fiatalnak, ha erre eltérő választ ad a katolikus pap és az evangélikus lelkész? Ez tényleg közelebb visz bárkit Jézushoz? És tényleg olyan rossz a helyzet, hogy a 21. századi evangelizációnak ez lehet az egyik módja?

Teljes cikk

Pártkatonák

2018. május 18.

Címkék: hadsereg, 1956, Kádár-rendszer, Gyurkó, Czinege, Csémi

Szabó Ákos

történész

A Kádár-rendszer három főtisztjének pályafutása hűen tükrözi a diktatúra természetét, amelyben SS-gránátosból hadügyminiszter, péksegédből vérengző parancsnok és egykori nyilasból vezérkari főnök lehetett.

A Kommunizmuskutató Intézet azzal a céllal jött létre 2013-ban, hogy a kommunista diktatúra hazai kiszolgálóinak, működtetőinek, magyarországi helytartóinak és haszonélvezőinek életrajzait bemutassa. Intézetünk munkatársai egy 1989-ben megjelent mű alapján jó néhány vezető szerepet betöltő személyt azonosítottak és jelenleg is azonosítanak. A munka során többek között a Kommunisták Magyarországi Pártja, a Békepárt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve számos párt- és társadalmi szervezet vezető kádereinek életrajzát kell szakszerűen, tárgyilagosan feldolgozni.

Közel harminc évvel a rendszerváltoztatást követően társadalmi igény mutatkozik arra, hogy rávilágítsunk azokra a személyekre, akik a diktatúrát működtették. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök 2002-ben a Terror Háza Múzeum megnyitóján elhangzott beszédében megállapította: „A történelem olyan, mint a föld alatti folyó, ha nem ismerjük természetét, könnyen alámoshatja az életünket.”

Ismerjük meg a történelmet három katona életrajzán keresztül, akik személyesen működtették a diktatúrát, sőt mindhárman nagyon magas polcra kerültek a kommunista rendszer kiszolgálói között. Életrajzaikon keresztül állhat össze a big picture: életútjukon át ismerhetjük meg, hogy milyen is volt a kommunizmus valójában.

Teljes cikk

Leletmentés

2018. május 15.

Címkék: Budapest ostroma, gyűjtés, forradalmi házfalak, házfotók, emlékeztetés

Békés Márton

történész

Gyűjtsük össze azokat a budapesti épületeket és nyomokat, amelyek itt maradtak a háborúból és a forradalomból! Amíg nem késő.

Január közepén felhívást tettünk közzé itt, február közepén pedig ennek történeti hátterét részleteztük. Mégpedig annak érdekében, hogy a 19–20. századi ipari nagyváros helyén nap mint nap születő 21. századi metropolisz projektjének áldozatul eső háborús emlékeket és forradalmi mementókat megőrizzük az emlékezetnek. A kétezres évek eleje óta zajló – részben természetes, részben erőltetett és agresszív – budapesti térátalakító folyamatok emlékezetfelejtéssel és ebből fakadóan a főváros kollektív erőfeszítéseinek elhalványításával járnak. 

A város belső kerületeiben az 1944/45-ös harcok és az 1956-os küzdelmek nyomai egymást fedik, a házfalak őrzik Budapest bő évtizeden belüli két elfoglalásának kárait, a Vár és a II. kerület régi épületei a világháborúban értelmetlenül feláldozott város örök mementói maradnak, a külvárosban óvóhelyek és légoltalmi figyelőállások emlékeztetnek a bombázásokra és az ötvenes évekbeli hidegháborús paranoiára. Minden, ami egy hivatalból pacifista fogyasztói társadalomban a korábbi korok konfliktusaira emlékeztet, alá van vetve az „eltűnés esztétikájának” (Paul Virilio).

Teljes cikk

Az ördög jobb és bal keze

2018. május 10.

Címkék: Juncker, emlékezet, marxizmus, a kommunizmus áldozatai

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

Marx Károllyal baj van. Mondhatnánk azt is, csak a baj van vele. Mivel szülővárosa több mint ötméteres kínai szocreál ajándékszoborral, (Wu Weishan alkotása a Kínai Népköztársaság ajándéka Trier városának) a világ és Nyugat-Európa marxistái forró szerelmi vallomásokkal emlékeznek meg a kommunizmus (értsd: diktatúra) kétszáz éve született atyjáról, érdemes néhány (minél több) kelet-európai tisztázó gesztust tennünk.

„Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,

és ki is merem már mondani, azt hogy

rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.”

Cseh Tamás ̶ Bereményi Géza: A legjobb viccek

 

A Richter-skála szerinti legnagyobb rengéseket (és károkat) két szereplőhöz köthetjük, az egyik az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, aki a megalomán trieri szobrot felavatta, a másik a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx (névrokon), aki egyháza, azaz Krisztus szociális tanítását kapcsolta össze Marx szellemi hagyatékával. Mindeközben a trieri Szent Péter-dóm tövében Marx-kiállítást nyílt („LebensWert Arbeit” címen). Szürreális hegycsúcsok ezek, melyekre csak az kapaszkodhat fel (Armani-öltönyben of course), aki vagy bornírt és tudatlan, vagy mérhetetlenül cinikus, de leginkább így együtt mindegyik. Szürke ténymegállapítássá szelídült, hogy az érzéketlenség, a múlt tagadása (a nyugati civilizáció „múltnélkülisége”) mára olyan mély szakadékot képez az Európai Unió tagországai között, hogy abban halálos zuhanással tűnik el mindaz, amire a szövetség alapítói építkeztek.

 

Pro primo

 

A kommunista diktatúra alapjait Marx Károly (1818-1883) rakta le. Ízig-vérig totalitariánus nézetrendszerében már szellemi pirkadásakor megjelent az egyetlen igazság, érthetőbben: az „abszolút igazság” birtoklásának igénye. Az általa megalkotott nem túlárnyalt, de erős ellentétpárokkal operáló világmagyarázat szerint kizárólag a kommunisták kapiskálják, mi a történelem lényege, szerkezete. Aki másként gondolkodik, az értelemszerűen rosszul gondolkodik. Sőt, fokozva az elviselhetetlenségig, „tudománytalanul”, tehát nem vitaképes, fenomenológiai zsargonban „nemlétező”. Ha tehát valaki nem érti, hogy egy marxistának (kommunistának) miért van mindig igaza, itt megtalálhatja a gyökereket. Marx alkotta meg az osztályharc elméletét, ami végsősoron két részre hasítja az emberi társadalmat: jókra (kizsákmányolt: munkás) és gonoszokra (kizsákmányoló: tőkés). A jogállamiságot, a hatalmi ágak szétválasztását vagy az emberi jogokat (a felvilágosodás vívmányait) ugyanakkor nem becsülte sokra, azokat a polgárság hatalommegőrzést szolgáló találmányának tekintette, sőt (és éppen ezért), a teljes egyenlőséget megteremtő kommunista világ felé vezető úton kiemelt szerepet tulajdonított az erőszaknak (hatalommegragadás: forradalom), tekintettel arra, hogy a megvetett burzsoázia önszántából sosem fogja átengedni – amúgy frissiben szerzett – pozícióit. Azzal pedig, hogy a szép, új világ alapfeltételének tartotta a magántulajdon teljes körű felszámolását, Marx Károly az egyén szabadságának feláldozásához, az individuum önrendelkezésének megszüntetéséhez adott kőkemény útmutatást.

A fentiek együtt gyilkos szellemi muníciót kínáltak a követőknek, mellyel a XX. század diktátorai – Leninnel az élen – kivétel nélkül éltek is mind! A kommunista diktatúrák karmesterei a marxi-engelsi életművet afféle mestertervnek tekintették, amit soha nem is rejtettek véka alá. A lapos, ám hatásos világmagyarázat és „világjobbító terv” abroncsául Marx a tudatosan félreértelmezett „a cél szentesíti az eszközt” elvét választotta, így az az állítás, miszerint a kommunisták XX. századi terroruralma és százmillió áldozatot követelő mészárszékéhez Marx Károlynak (és Friedrich Engelsnek) semmi köze – decens határozottsággal jelzem – minden létező szempontból érvénytelen.

Teljes cikk

A kulturális pesszimizmus száz éve A Nyugat alkonyának centenáriumán

2018. május 07.

Címkék: erkölcs, Nagy Háború, tömegek, nyugati civilizáció, európai elit

Frank Füredi

szociológus, publicista

Oswald Spengler műve, A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) száz évvel ezelőtt, 1918 nyarán jelent meg és azonnal irodalmi szenzáció lett. Az egész Európát elárasztó kiábrándultság hangja volt, ezenkívül azt a mélységes meggyőződést jelenítette meg, hogy az Európát éltető több száz éves eszmények nem vészelhetik át sértetlenül az első világháborút. Ma, a könyv megjelenésének századik évfordulóján fontos megjegyeznünk, hogy minden változás dacára, amely a világban 1918 és 2018 között végbement, az erőteljes kulturális pesszimizmus, amelynek Spengler adott hangot, ott kísért a nyugati társadalmakban.

A Nyugat alkonya néhány hónappal az első világháborút lezáró fegyverszüneti megállapodások aláírása előtt látott napvilágot, és az Európai eliten úrrá lévő levertséget, útvesztést és önbizalomvesztést juttatta kifejezésre. Számos korabeli elemzés felfedezte, hogy a Nagy Háború végzetesen és visszavonhatatlanul megrázta Európa uralkodó pozícióját a világ ügyeinek intézésében. A megfigyelők politikai hovatartozásuktól függetlenül egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy a háborús évek veszteségei és szenvedései után Európa nem lesz képes visszaszerezni hegemón szerepét. Makszim Gorkij orosz író 1917-ben úgy fogalmazott, hogy Európa öngyilkos lett. 

Az első kiadás címlapja

A Nyugat hanyatlásának búskomor spengleri képe azért vált divatos beszédtémává Európa szalonjaiban, mert érzékletesen juttatta kifejezésre az európai elitre lesújtó érzést, hogy valaminek vége van. 1918 után, a két világháború közötti korszak szellemi légkörében magától értetődőnek számított, hogy az alkotók végzetszerű képet festettek az Európát bejáró hanyatlásról. Később, 1936-ban Louis Wirth szociológus találóan jellemezte ezt a szellemi légkört, amikor a nyugati civilizáció „végét, hanyatlását, válságát, szétolvadását, halálát” vizionáló „terjedelmes irodalomról” írt. Spengler történetfilozófiai fejtegetéssel fejezte ki az elmúlásnak ezt az érzését: egymást követő ciklusok sorozataként ábrázolta a történelmet, amelynek során minden kultúra eléri egyszer végső korlátait és hanyatlásnak indul.

Teljes cikk

Az Unió európai értékeiről

2018. május 03.

Címkék: Juncker, Marx, antikommunizmus, uniós választás

Schmidt Mária

történész

Az Európai Unió legabszurdabb produktuma az a Jean-Claude Juncker, akiből a vicces kedvű európai döntéshozók az Európai Bizottság elnökét csinálták. Juncker dülöngélését, akadozó nyelvét, magatartási és viselkedési zavarait mindenki többször megtapasztalta már. Emellett zsinórban enged meg magának olyan lépéseket, amivel aláássa azokat a közös európai értékeket, amelyeket állítólag védenie kellene. Európa keleti fele ugyanis több mint negyven évet szenvedett kommunista diktatúra alatt. Illene ezt a tényt a kontinens nyugati, ideológiailag nagyon fejlett felének is tudomásul vennie, főleg mert ők azok, akik napi szinten duruzsolnak az állítólagos közös értékekről, melyek közé az antikommunizmus szemmel láthatólag nem fér bele. Fidel Castro halálakor Juncker, aki nyilvánvalóan azt sem mindig tudja, hol van, kivéve, ha valami adóelkerülő és adócsaló ügyletet intéz, már kinyilvánította, hogy nagyra becsülte a kubaiak ezreit meggyilkoló, bebörtönző, és a fékek és ellensúlyok szerepét semmibe vevő diktátort. Most pedig azzal az indoklással avatja fel az Európai Unió nevében Marx szobrát, hogy „Gondoljanak akármit is Marx Károlyról, azt senki sem tagadhatja, hogy valamilyen módon formálta a történelmünket. ”

Az avatásra váró Marx-szobor Trierben

Teljes cikk

Szerepek

2018. május 02.

Címkék: film, színház, suttogó propaganda, kádári szocializmus, Bara Margit

Kormos Valéria

újságíró

Egyre ritkábban történik velünk, hogy egy film vetítése után vagy napokkal rá, visszaidézzük egy-egy jelenetét, képsorát vagy mondatát. A színésznő című film, Vitézy László legújabb alkotása, amelyet április hetedikén láthattunk a Duna Televízió csatornáján, ilyen hatással volt rám.

A film amúgy lehetne egy romantikus történet is, hiszen minden motívum adott hozzá. A színésznő emberi, női tisztasága, fénylő tehetsége, a szeretett férfival kötött véd- és dacszövetsége a létüket kikezdő rontás ellen. A magát hű barátnak mutató beépített ügynök folyondár léte. Megmutatkozik a hatalom szolgálatában álló konspirátorok hol szánni, hol nevetni való buzgósága, silánysága, rafináltan buta gondolkodása. Fél évszázad távlatából mindenesetre ilyennek látjuk őket. Mégsem tudunk felhőtlenül nevetni rajtuk, mert ez a posványos világ valóságos volt, az általa kitermelt ma már nevetséges, de akkor másoknak ártani tudó, életükbe befurakodó figuráival. A színésznő vásznon megjelenített és valóságos élete (legalábbis egyik szakasza) erős szálakkal kötődik egy korszakhoz, a XX. század hatvanas éveihez, amit a kádári puha diktatúra idejének nevezünk. Ekkorra – az 1956 utáni megtorlásokhoz képest – finomodtak a rendszer „ellenségeivel” vagy „gyanús” elemeivel szemben alkalmazott módszerek. De ahhoz éppen elégségesek voltak, hogy a társadalom perifériájára szorítsák őket. Más technikát kívántak azok a személyek, főképp értelmiségiek, nevesebb emberek, akiknek szolgálatait szívesen vették volna a belügyi szervek, de ők nem álltak kötélnek, nem hódoltak be. E technikák egyik eleme az úgynevezett suttogó propaganda műfaja. Arra szolgál (szolgál?), hogy a nem tetsző személlyel kapcsolatban álhíreket, rágalmakat találjanak ki. Mindezt örök emberi gyarlóságra, kis körben elsősorban az irigységre, majd a sokakban jelen lévő pletykaéhségre, kárörömre építették. A célba vett embernek érdemi védekezésre, ártatlansága bizonyítására sem jogilag, sem a nyilvánosság útján nem volt lehetősége. Hisz mint tudjuk, mindezek az egypártrendszer irányítása alatt álltak. Így a „hírbehozás” tökéletesen megfelelt annak, hogy a tehetséges ember pályáját megroppantsák, szakmai világukban elszigeteljék, személyes, emberi kapcsolataikat megrontsák.

Teljes cikk