Az ellenállás évtizede

2019. március 11.

Címkék: totalitarizmus, 1956, kommunista terror, balti államok, partizánháború, szovjet megszállás, gerillaharc, lengyel ellenállás

Békés Márton

történész

Az 1945 és 1956 közötti közép- és kelet-európai antikommunista mozgalmak kövezték ki az utat a lengyel és a magyar 1956-hoz, valamint a régió többi szabadságküzdelméhez.

A II. világháborús kiterjedt partizánháború és szovjet romantizálása, valamint a ’60-as évek dekolonizációs küzdelmei és a vietnami háború hadászati–politikai tapasztalata után – amely együtt járt a „keleti blokk” ezek politikai energiáját és propagandalehetőségét messzemenőkig kihasználó tevékenységével – kissé pejoratívan fogalmazva: visszanyalt a fagyi. A ’70-es évek közepétől kezdve ugyanis a hidegháború végéig egy sor antikommunista gerillamozgalom jött létre, amelyek között klasszikus „fehér partizánok”, megbuktatott Amerika-barát rezsimek utóvédharcosai, királypárti fegyveresek és vallásos gerillaharcosok is akadtak Etiópiától Mozambikon és Salvadoron át Kambodzsáig. A három legfontosabb szovjetellenes erő közül az egyik a nicaraguai kontrák voltak, akik a Somoza-diktatúrát megdöntő sandinisták ellen harcoltak; a másik az eredetileg maoista angolai UNITA keretében szerveződött, ők a kubai csapatokkal kiegészült, szovjetbarát MPLA ellen vívtak polgárháborút; de a legnevesebb az afganisztáni „szent háborút” vívó mudzsahedin [szent harcos] szervezet volt, amely tíz éven keresztül harcolt a szovjet megszállókkal. Küzdelmüket a Rambo-sorozat harmadik része (1988) is feldolgozta – a szovjetek kivonulása előtt egy évvel.  

Teljes cikk

A globalista utópizmus áfiuma és az ellene való orvosság

2019. március 05.

Címkék: határvédelem, birodalmi gondolkodás, nyitottság, uniós választások, ellenanyag, nemzeti önazonosság, hazafiság, nemzeti önbecsülés

Szájer József

Itt állok Önök előtt egy előadás megtartására készülve, amely Zrínyi Miklós Ne bántsd a magyart! művének az alcímét parafrazálja, edzi hozzá a mai helyzethez: A globalista utópizmus áfiuma és az ellene való orvosság.

A leplezetlen szándék pedig az, hogy ha szerény és méltatlan személyemmel nem is, de a korral és a magyarság XVII. századi török birodalmi fenyegetettségével, a nemzeti védelem és erő lehetőségeivel XXI. századi párhuzamot vonjak. Mert a nagy Zrínyi kora, ha kevésbé volt is szerencsés, ha a magyarság szempontjából, sokkal keservesebb és nehezebb is volt, mint a mai, sok mindenben hasonlít is hozzá. A Bán éles látásával felismerte, hogy mit jelent az, ha a keleti muszlim óriás Magyarország területéről való kiűzetését nem magunk erejéből végezzük, hanem ahhoz másoktól kérjük a segítséget. Tudta jól, mit jelent ez a nemzetünknek, mi lehet ennek az ára. Levonta a következtetést és programot hirdetett, kimondta, leírta, hogy a magyarság fennmaradása érdekében a nemzeti erőnk, önállóságunk garanciáinak megerősítésére, vagyis saját hadseregre van szükség.

A továbbiakban fogok még birodalmakról, azok árnyékáról részletesen is szólni, de már rögtön itt az elején el kell mondjam, hogy a mai világunk egy másik alapvető jellemvonásában is hasonlít a három-, négyszáz évvel ezelőttihez. Mert Zrínyi éles szemeivel azt is kiválóan felismerte, hogy a magyarságot fenyegető veszélynek van szellemi dimenziója is, hogy a helytelen, tunya hozzáállás saját hazánk dolgaihoz nagyobb baj, mint az ellenség hódítása. Vagyis nem csupán reálpolitikai, katonai kérdésről van szó, amikor a saját haderőről beszélünk, hanem magunkról, önbecsülésünkről. Zrínyi könyvének általam átvett alcímében szereplő áfium szó az elme összezavarását célzó, már abban a korban is jól ismert, az ember gondolkodási képességét elpusztító szerre, az ópiumra utal. Ha az eszedet, a tartásodat elveszted, az rosszabb, mint a szolgaság. A tétlenség, a tehetetlenség téveszméket, tévképzeteket, azaz áfiumokat táplál a fejünkbe. 

Amikor Zrínyi az áfium elleni orvosságokat emlegeti, használ egy másik latin szót, az antidotum kifejezést. Hogy ez mit jelent, azt mi talán még az akkori magyaroknál is jobban tudjuk, legfeljebb másképp ejtjük ki. Ellenanyagot, ellenszert, ellenmérget jelent.

Teljes cikk

Anyaság és női méltóság

2019. március 04.

Címkék: liberalizmus, szabadság, gyermekvállalás, családpolitika, keresztény értékek

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

A hazánkban legutóbb bejelentett, a gyermekvállalás feltételeit javító családpolitikai intézkedések élénk visszhangot váltottak ki az európai liberális világszemlélet propagandistái, saját nihilizmusukba belefeledkező politikusok és minden hagyományra, értékre ferde szemmel tekintő bértollnokaik között. Sokféle vádat hordtak össze a rasszizmustól a lelki diktatúráig, egyik fő érvük azonban az volt, hogy a gyermekvállalás támogatása egyszerűen gyermekszülésre kényszeríti, méltóságukban megalázza, szabadságuktól fosztja meg a nőket. Mivel a pergőtűz alá került támogatási rendszer hátterében tudatosan vállalt keresztény értékek állnak, bírálói pedig általában is harcos ellenzői mindennek, ami keresztény, érdemes elgondolkoznunk azon, miként is vélekedik az egyház a nőről, annak méltóságáról és szabadságáról. A téma megítélése, mint annyi másé, maga is változott, fejlődött az elmúlt évezredek során, ám a nőnek, mint anyának a tisztelete sajátja volt minden történelmi kornak. Nem arról van tehát szó, hogy valamilyen agresszív férfisovinizmus tekinti a női méltóság lényeges elemének az anyaságot, mint azt korunk liberális feministái és gender-prófétái mantrázzák, hanem olyan természetes adottságról, amely örök, ki nem rekeszthető eleme a női méltóság és hivatás egyre gazdagabb, sokrétűbb fogalmának.

Teljes cikk

Ellenanyag

2019. február 25.

Címkék: Európa, a kommunizmus áldozatai, demokráciafelfogás, nemzeti közösség

Schmidt Mária

történész

Elkeserítő, reménytelennek tűnő állapot, hogy halottak, a szabadságuktól megfosztottak milliói, megalázottak és megszomorítottak százmillióinak dokumentált sorstörténete ellenére ma is léteznek kommunista gyökerű pártok Európában. Pontosítok! Nem egyszerűen léteznek, hanem a törvények által igazolt résztvevői az európai uniós közéletnek, például többek között Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában és Svédországban is. Most, 2019-ben az a helyzet, hogy az Európai Bizottság elnöke nem veszíti el azonnal az állását, ha Marx-szobrot avat Németországban, ahol mellesleg ünnepi megemlékezést tartottak Európa marxistái. Ez az a Németország, amelynek fővárosát a kommunisták nem is olyan régen fallal választották ketté, no, nem azért, hogy megvédjék a fal mögött élő polgárokat, hanem azért, hogy megakadályozzák reményt vesztett menekülésüket!

Emlékezzünk: egy párt, egy irány, egyetlen világmagyarázat. Kivégzőosztagok, munkatáborok, málenkij robot, titkos besúgói hálózat, kínzás, a gondolat- és a sajtószabadság teljes hiánya, az egyházak üldözése! Több ezer kilométeres Vasfüggöny és lőparancs, politikai foglyok, osztályharcos tanítás, már az óvodában kezdődő idomítás, indoktrináció. Tervgazdálkodás és a hiánycikkek állandósága, négyévenkénti szavazások az igazi választás legcsekélyebb lehetősége nélkül. Demokrácia helyett népi demokrácia, azaz diktatúra. Szűnni nem akaró vastaps, reménytelenség, félelem, szürkeség, öngyilkosság. Gulag, Katyn, Recsk, Kistarcsa, Tiszalök, Hortobágy, Andrássy út 60., Berlin-Hohenschönhausen, Ljubjanka  ̶  Sötétség délben, Állatfarm, 1984. Csak azért éltük túl, mert Franz Kafkát idézve: van bennünk valami elpusztíthatatlan. A szabadság vágya, a hit, az ősök szeretete, a hagyomány, a kultúra tisztelete, a nemzeti közösség megtartó ereje, a megmaradás, a túlélés akarása. Az az elpusztíthatatlan képesség, hogy különbséget tegyünk és rossz között.

Nem volt könnyű!

Teljes cikk

Emberkatedrális

2019. február 19.

Címkék: kiállítás, Erdély, boldoggá avatás, egyházüldözés, Márton Áron

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Illyés Gyula szóleleménye Márton Áront, Erdély megingathatatlan püspökét emelte az ember által embernek adható elismerés legmagasabb fokára. A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjához közeledve a nyolcvan évvel ezelőtt püspökké szentelt, pár év múlva az új, román kommunista állam által üldözött székely magyar hazafira emlékezünk.

Márton Áron püspöki címerében a halmok fölött magányos fenyő áll, a háttérben Székelyföld havasait szimbolizáló hegycsúcs magasodik, középen a Pax jele, melynek két oldalán Csík címeréből a Nap és a Hold látható. Non recuso laborem! „Nem vonakodom a munkától.” – választotta püspöki jelmondatául Szent Márton utolsó fohászát. A kolozsvári Szent Mihály-templomban 1939. február 12-én püspökké szentelt Márton Áron jelmondata életútja meghatározása volt. A latin labor ugyanis egyszerre jelent munkát és szenvedést. II. János Pál pápa a beteg püspökhöz címzett utolsó táviratában az Úr becsületes szolgájának nevezte a kora és egészségügyi állapota miatt hivataláról immár hatodszor lemondott főpapot. A Szentatya ezúttal, öt hónappal a halála előtt, felmentette a kötelezettségei alól. 

Teljes cikk

Az uniós választások elé

2019. február 09.

Címkék: lelkiismeret, hazaszeretet, liberális élcsapat, bevándorláspártiak, európai birodalom

Schmidt Mária

történész

2019. január 25-én Bernard-Henri Lévy francia filozófus nyílt levéllel fordult az európai közvéleményhez: Európai hazafiak kiáltványa: Már ég a ház! Felhívása, drámai címe ellenére, teljes érdektelenségbe fulladt. Lévy, a magukat meghatározónak tartó értelmiségi aláírótársaival együtt azt állítja, hogy Európát a szemünk láttára tépik szét az általa populistákként beazonosított romboló erők. Felhívásához magyar részről Konrád György és Heller Ágnes csatlakozott, ami minden magyar érdeklődő számára világossá tette, hogy a hivatásszerű aláírók ezúttal is egy olyan utópikus európai birodalom mellett törnek lándzsát, amelyet egy arra hivatott élcsapat (vagyis ők) irányít, egy antidemokratikus és bürokratikus adminisztráción keresztül. Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy erről mifelénk mindenkinek azonnal a harminc éve kimúlt szovjet birodalom jut az eszébe.

Teljes cikk

Mindszenty

2019. február 05.

Címkék: kereszténység, kommunizmus, ÁVH, koncepciós per, hősiesség

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

A német történettudomány egyik óriása, Hans-Peter Schwarz Budapesten tartott egyszer előadást. 2003-ban történt, volt egy félmondata: „wir leben im Zeitalter des Deheroismus”  ̶  a „hőstelenítés” korában élünk. George Orwell volt a téma, az antikommunista író, akit 2003-ban – születésének centenáriumán – egyesek épp azzal igyekeztek sárba rántani, hogy besúgónak bélyegezték, mert a brit szolgálatok számára listát készített kommunista-szimpatizáns értelmiségiekről. Nem vitás, amennyiben náci-szimpatizánsok (vagy a félrevezető, ám töretlenül népszerű fasiszta-szimpatizáns elnevezéssel) szerepeltek volna az írástudók listáján, akkor Orwell ma is „King of the Bongo” lehetne, de így, hogy kommunista társutasokat nevezett meg, beindult a gépezet.

Ez a gépezet az ősi ad hominem (személy ellen) vagy a tu quoque (te is!, te sem vagy különb!) érvrendszerét használva támadja magát a személyt, a vita alapját jelentő gondolat ilyenkor érdektelen. Az érvelés ezen módja nem kommunista találmány (semmi sem az), tökélyre azonban ők fejlesztették. A hőstelenítés célja világos és valóban bibliai, „űzd el a pásztort és a nyáj is szétszéled” vagy másképpen: ahhoz, hogy elbizonytalaníts egy közösséget, hogy fellazíthasd a köteléket, mely összekapcsolja tagjait, el kell venned tőle példaképeit, akik mintát adnak. Sapienti sat. Hosszabb bevezetésre semmi szükség, jöjjön kritikám tárgya, az Index megemlékező írása Mindszenty József hercegprímás koncepciós perének 70. évfordulójáról (Kolozsi Ádám: Ha nem drogokkal, mivel tudta megtörni az ÁVH Mindszentyt?, 2019. február 2.), melynek blockbuster-gyanús címe a szöveg tanulsága szerint nem marad költői kérdés.

Teljes cikk

Örök szégyen

2019. január 27.

Címkék: holokauszt, emlékezet, Auschwitz, egyházpolitika

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Hogy hova jutott az emberiség húsz évszázaddal Krisztus eljövetele után, azt Auschwitz égő áldozata mutatja. Mozdulatlanná vált az emberi lélek. A kérdés nem csak az, hogy hol voltak a keresztények.

                                                                                                                                                                                  „Az auschwitzi táborba kerülni annyi, mint meghalni.”                                                                                                                                                                                                            Janusz Pogonowski

 

Rónai Ernő a fenti címmel saját kiadásában jelentette meg 1947-ben dokumentumregényét, a „szomorúság könyvét”. Tudta, miről ír: előbb megtapasztalta a szibériai hadifogságot, majd soha nem látott és el nem képzelt szenvedésözönt élt át Hitler birodalmában. 62 kilóval vitték el, 42-vel tért haza – és kiütéses tífusszal. Az orosz hadifogság szerinte minden fájdalmával együtt „valóságos szüreti mulatság” volt ahhoz képest, amit Dachau egyik melléktáborában, Türkheimben élt át. A türkheimi volt koncentrációs tábor magyar foglyainak névjegyzéke, három gépelt irat, korabeli kéziratos kiegészítésekkel, pótlásokkal ma becses és ritka kordokumentum – sokat fizetnek érte a műtárgypiacon(!), ahogy a náci ereklyékért is(!?). A lelkiismeret manapság is ritkán mozdul.

Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. A szimbolikussá vált auschwitzi haláltábort ezen a napon szabadították fel, de addig több mint egymillió férfi, nő és gyermek végezte be ott a földi életét.

Teljes cikk

Liberális-e a demokrácia?

2019. január 23.

Címkék: EU, demokrácia, kereszténység, liberalizmus, illiberális

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Az adventi szent idő óta már-már egységes „ellenzékek” számára a demokrácia csak liberális lehet, mert csak ebben az esetben biztosított véleményszabadságuk és összes emberi, polgári joguk. Műcselekményektől dagadó szervezkedésükkel pont ők bizonyítják be, hogy az „illiberális”, keresztény demokráciában is sok mindent lehet és szabad tenni, és kell eltűrni.

„Egy demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” ̶  ezzel a számomra nagyon is irritáló kijelentő mondattal köszönt be még az ősszel Steinmeier úr német államfő abba a vitába, amelynek a gyökerei a magyar miniszterelnök egy régebbi, az illiberális demokráciát emlegető kijelentése nyomán hozták izgalomba kontinensünk elkötelezett demokratáit. Azóta világossá vált, hogy az Orbán Viktor által használt, nagyon is sarkított megfogalmazás valójában a keresztény demokrácia lehetőségére, a demokráciának egy, a liberálistól eltérő értelmezésére utal, ami módot kínál arra, hogy a katolikus társadalmi tanítás szemszögéből vegyük szemügyre a demokráciafogalom lehetséges meghatározását.

A demokrácia mint politikai rendszer és erkölcsi értékrend ugyanis tárgya az evilági valóságokat értelmező társadalomteológiának, iránytűje a politika és az ideológia világáról ítéletet formáló katolikus gondolkodásnak. Szent II. János Pál pápa világos, Steinmeier úr kijelentésére csattanós feleletet adó választ kínált beszédeiben, körleveleiben, különösen pedig Centesimus annus kezdetű enciklikájában. Ő a felszínen nem pusztán Orbán, hanem Steinmeier véleményét is osztva úgy fogalmazott, hogy „az egyház nagyra értékeli a demokrácia rendszerét”, majd hozzátette, hogy az „lényege szerint rend, és mint ilyen, eszköz, nem pedig cél.”

Teljes cikk

Deglobalizáció

2019. január 15.

Címkék: liberalizmus, világuralom, nemzeti identitás, univerzalizmus

Békés Márton

történész

A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad. Minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul.

A 20. század világméretű konfliktusait nem a szuverén nemzetállamok acsarkodása, hanem a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülése okozta. Az I. világháború az európai hegemóniáért zajlott a kihívó Német Császárság és a status quót őrző Brit Világbirodalom – és az általuk dominált szövetségi rendszerek – között. 1917-ben két egyetemes küldetés jelent meg a horizonton: az amerikai típusú liberalizmusé (wilsonizmus) és a szovjet kommunizmusé (leninizmus), amelyek majd 1945-től fognak versengeni a világhegemóniáért. A II. világháborúban a Német Birodalom megpróbált európai hegemóniára törni (immár a császárinál atavisztikusabb módon, faji felsőbbrendűséget hirdetve), amelyet az előző világháború végén a kontinens perifériáján felemelkedő két birodalom összefogása akadályozott meg. Ezek 1945-ben Európát és rövidesen a világot is két részre osztották. A 20. század második felében a hidegháború stabil – geopolitikai, ideológiai és (hadi)technológiai értelemben két pólus közötti versengő – nemzetközi rendet eredményezett, világhegemón nélkül.

1991-től a nyertes Amerikai Egyesült Államok egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, amelyet saját erejének elapadásával egy időben, a 21. század elejétől kezdve három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívása ér: Oroszország, ill. Kína részéről egy-egy lokális, mert regionális hegemóniára törekvő gyakorlat, és az iszlám részéről egy univerzális, hiszen ez utóbbi nem az anyagi egyetemesítés vagy a geopolitikai blokk-képzés igényével lép fel, hanem egy másik értékrend egyetemessé tételét követeli.

Teljes cikk