Kertész Imre emléktáblájának avatásán

2017. november 26.

Címkék: szabadság, remény, Kertész Imre, Nobel-díj, emléktábla-avatás

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

Az alábbiakban a Nobel-díjas írónk, Kertész Imre lakóházánál születésének 88. évfordulóján, november 9-én elhangzott beszédet közöljük.

Kormánybiztos Asszony! Tisztelt Művész Urak! Emlékezők!

Hadd kezdjem Kertész Imre a Die Zeit 2013-ban elhíresült interjújával, amelynek a címe ez: „Holokauszt bohóc voltam”. Ugyanis ez a Török utcai lakásra történő utalással kezdődik. Néhány részlet az interjúból: „Kertész Imre 84 éves, és Parkinson-kóros. Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájában. Szerette a régi Nyugat-Berlin platánjait, a Ludwig-Kirch tér kávéházteraszait, a koncerteket a Filharmóniában. Ezekről a berlini évekről A végső kocsma című naplókötetében ír, amely a jövő héten jelenik meg németül.” – ez még mind az interjúból. „Tavaly novemberben Kertész Imre visszatért Budapestre. Azóta nem lépett ki annak a rendezett külsejű budai lakóháznak a kapuján, amely fél éve az otthona. A nyitott teraszajtó előtt ül egy fotelben. Törékenyen, soványan. Az inge alatt a beszélgetés közben gyógyszeradagoló masina ketyeg könyörtelenül. Az asztalon Canetti könyve Kafkáról: A másik per. Kafka – az ő világa. Amikor ezt mondja, felragyog.” Kertész Imrét halljuk: „Emlékszik még? – kérdezi – Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban – ebben a lakásban – éltem 42 évig.” S akkor azt kérdezi, azt mondja az újságíró: „Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?” Kertész válasza: „Csak mióta Nyugaton is olvasnak.”

A mi Nobel-díjasunk, akit a Nobel-díj után elkezdtek olvasni Nyugaton is. Mi őt olvastuk előtte is, és azóta is olvassuk, és olvasni fogjuk Kertész Imrét. Ez a tény itt most, bízom benne, hogy összeköt bennünket. Mert az olvasás is lehet, az olvasmányélmény is lehet egy erős, közös kapocs. És hát mit akarhatna többet, mást egy író, mint hogy olvassák. Mit akarhatna akkor is, ha műveinek értelméről és jelentőségéről különböző módon gondolkodunk és gondolkodhatunk. A legtöbb, amit tehetünk, miután elbúcsúztunk tőle, hogy ezt a diskurzust Kertész Imre életművéről továbbfolytatjuk, vagy elkezdjük, miközben olvassuk őt. S elkezdik azok is, akik eddig távolmaradtak. Az intézet, amelyet nemcsak az ő emlékének, hanem életművének szentelünk, az egyik legfontosabb hivatása az lesz, hogy azok is elkezdjék olvasni, akik eddig távolmaradtak.

Teljes cikk

Idegen vonat hazai pályán – Marxizmus orosz módra

2017. november 23.

Címkék: terror, bolsevik puccs, írástudatlanság, iparosítás

Balogh Gábor

történész

A marxizmus olyannyira idegen volt 1917-ben az orosz társadalomnak, mint az a porosz vasúti kocsi az orosz vaspályának, amely Lenint és elvbarátait áprilisban Pétervár felé szállította.

 

„Oroszországban előtörnek a sehogy el nem fojtható ösztönök,

az embereket pedig valójában pusztán saját önző, csaknem állati felbuzdulásuk hajtja,

melyet a közjó meghatározásainak legkülönbözőbb lepleibe bújtatnak.” 

Alekszej Tolsztoj

 

Száz évvel ezelőtt, 1917 őszén Pétervárott a hatalom az utcán hevert. Az Ideiglenes Kormány képtelen volt akár csak a rend látszatát is fenntartani Oroszországban, az így keletkezett hatalmi vákuumot a német hadvezetőség által hazaszállított Lenin vezette bolsevikok töltötték ki. A sikertelen nyári puccskísérletüket követően maga Lenin sem akarta elhinni, hogy ezúttal ilyen könnyen kezükbe kerül a hatalom. Trockij írt erről: „Lenin el volt ragadtatva, aminek felkiáltásokkal, nevetéssel, kezét dörzsölve adta jelét, majd hallgatagabb lett, elgondolkozott és így szólt: „Hát, talán így is lehet, mindegy, csak legyen miénk a hatalom.” (Mihail Heller - Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem II. A Szovjetunió története. Osiris-2000, Bp. 1996. 28. o.) A hatalom megragadása viszonylag egyszerűen sikerült a bolsevikoknak. Olyannyira egyszerűen, hogy „Oroszország” (az idézőjel azért is indokolt, mert Oroszország esetében ebben az időszakban inkább beszélhetünk történelmi−földrajzi fogalomról, semmint működőképes, nemzetközileg elismert állami entitásról) és a pétervári lakosság az első napokban észre sem vette, milyen jellegű változás következett be az ország élén. Ugyanez igaz az orosz társadalom jelentős részére is; a bolsevik hatalomátvétel következményei csak az 1920-as években jelentkeztek az egyes közösségekben.

Teljes cikk

„Meg kell mutatni, hová tartozunk"

2017. november 18.

Címkék: 1956, díszpolgár, megtorlás, halálügyész

Békés Márton

történész

Grátz Endre képviselte a vádat Török István és társai perében is: a győri „halálügyész” ekkor négy emberre kért halálos ítéletet. A harmadrendű vádlottnál, Büki Lajos vagongyári marósnál jártunk.

Az augusztus 22. és október 3. közötti cikksorozatunkból kiderült: öten (azóta már tudjuk, hogy hatan) még biztosan élnek a forradalom és szabadságharc leverése után következő, összesen hét évig tartó megtorlás „igazságszolgáltatási” részének kivitelezői közül. Nyár végétől ősz közepéig négy ügyész és egy hadbíró pályaképét dolgoztuk fel, hogy bemutassuk a megtorlásban szerepet játszó vádképviselők, valamint a haditörvényszéken ítélkező pályaképét. Ebből világossá vált, hogy az 1956 és 1963 közötti kádári tömegterrorban mindannyian fontos, sőt olykor vezető beosztást töltöttek be, a rezsim pedig azt követően is honorálta őket, hogy véres megalapításában segédkeztek. Fontos leszögezni: az 1956 decembere és 1961 augusztusa között bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 hős közül 25-nek a halálához van közük, ami azt jelenti, hogy 27 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig büntetlenül él öt olyan ember, akiket a kivégzések tíz százalékáért felelősség terhel!

Emlékeztetőül: Grátz Endre Győr–Sopron megyei ügyészből Gelka-, majd Keravill-vezető lett, akinek (pontosabban tőle elvált, de asszonynevét tovább viselő ex-feleségének) neve nemcsak a legendás Simeoni-üzletháznál, hanem a brókerbotrány körül is felbukkant. Jacsó János hadbíró a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság helyettes vezetője lett, két évvel ezelőttig még ügyvédként praktizált. Lázár Ernő 1960-ban kultúrdiplomáciai – valójában minden bizonnyal hírszerzési – feladatot kapott s ezután nyoma veszett. Mindegyikük közül a legismertebb Mátsik György, többek között Mansfeld Péter vádlójának neve, aki tíz évig tartó ügyészségi vezető beosztásából a ’80-as évek közepére a MÉH tröszt-vezérigazgatója s ezzel párhuzamosan a Magyar Úszószövetség szakágvezető alelnöke lett. A statáriális eljárásban való részvételét 1989-re megbánó Sajti Imre egy évtizedig Békés megye állambiztonság prominense, majd tizenkét évig rendőrfőkapitány-helyettese volt, őt 1998-ban (később zsarolási ügybe keveredett) utódja tüntette ki.

Teljes cikk

Posztpolitika, posztdemokrácia

2017. november 14.

Címkék: iszlám, civilek, pragmatizmus, értékrend

Schmidt Mária

történész

A kommunizmusban még igazi volt a politika. A kommunistáknak volt ideológiájuk, mégpedig kizárólagosságra törő, ami fényes jövőt ígért és programot is adott hozzá. Ideológiai és politikai monopóliumukat a legkíméletlenebb terrorral biztosították be. Akik velük szemben határozták meg magukat, szintén politizáltak, rendelkeztek szilárd világképpel és olyan politikai programmal, amelynek célja a szabadság és a nemzeti függetlenség volt.

A kommunisták, ahol hatalomra jutottak, kizárólagosságra törekedtek és minden eszközzel gátolták, hogy a szabadság hívei politizáljanak. Akiket nem tudtak elhallgattatni, azokat üldözték, meggyilkolták, de legalábbis bebörtönözték. Amikor a kommunista rendszerek szétkorhadtak és összeomlottak, a letagadott politikai ellentétek a felszínre kerültek, a politika az addig rabbá tett nemzetek számára is szabaddá vált. A politikai élet új szereplői határozott értékrenddel és elkötelezettséggel hirdettek programot, vázolták fel jövőképeiket és kérték a szavazóból választóvá vált polgárok támogatását. A 21. század harmadik évtizede azonban a posztpolitika időszakának beköszöntével fenyeget bennünket. A politikát ellepték azok a szereplők, akiknek nincs szilárd értékrendjük, és azt hiszik, ezt hívják pragmatizmusnak. Ők azok, akik valójában szégyellik a politikát, a pártokat felesleges koloncoknak tartják és magukat inkább pártonkívüliként, pontosabban pártokon felül állóként, illetve civilként próbálják meg láttatni. Erkölcsi, politikai eszmerendszerhez nem kötődnek, nem rendelkeznek olyan meggyőződéssel, amelynek nevében a közösséget formálni kívánnák, ezért nem is akarnak elvekről, ideológiákról eszmét cserélni. Ha mégis erre kényszerülnek, beérik annak hangoztatásával, hogy ők antifasiszták, amiből egyértelműen következik, hogy mindenki, aki nem ők, az fasiszta, vagyis szalonképtelen. Következőleg szóba sem szabad állni velük, a vita, az érvek felsorakoztatása tehát értelemszerűen fel sem merülhet. Az ilyen „fasiszták” persze „szélsőjobboldaliak” és egyben antiszemiták is. Legalábbis objektíve, ahogy anno a bolsik mondták.

Teljes cikk

SZÓTÁRCSERE

2017. november 07.

Címkék: kommunizmus, szóhasználat, bolsevik puccs, fogalmak

Békés Márton

történész

Bizonyos mértékben a Szovjetunió még mindig a fejünkben él és szavaink a Párt foglyai. Száz évvel a bolsevik puccs után ideje új szótárt alkotnunk.

Több évforduló is emlékeztet idén a kommunizmusra és mindarra, amit ideológiailag és a gyakorlatban jelent: 170 évvel ezelőtt látott hozzá Marx és Engels a Kommunista kiáltvány megszövegezésének, 150 évvel ezelőtt jelent meg A tőke I. kötete és száz éve, 1917. november 7-én hajtották végre a bolsevik puccsot. De húsz éve látott napvilágot A kommunizmus fekete könyvének első, francia kiadása is. Kiáltványtól tömeggyilkosságig – így írható le a kommunista ideológia valóra váltásának íve. 

A korabeli vicc szerint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom se nem volt nagy, se nem volt forradalom és nem is októberben történt. Egy másik történet szerint a Lenin halála utáni hatalmi torzsalkodások során a korábbi szövetségesei elárulásától eleinte vonakodó Krupszkaját Sztálin megfenyegette, mire az asszony kijelentette, hogy vele nem lehet így beszélni, hisz’ ő Lenin özvegye! – Erre Sztálint azt felelte: „Hogy ki Lenin özvegye, azt én mondom meg.”

Riválisaival vitatkozva egyszer Lenin a bűvésztrükköket leleplező módszert idézően kimondta: ne a számat, a kezemet figyeljék! 1913-ban egyenesen azt írta Szavak és tettek című cikkében, hogy „a lényeg nem a szavakban, hanem az objektív helyzetben rejlik, amely meghatározza a párt jelszavainak jelentését” – hogy mi az objektív helyzet értelme, azt persze ő mondta meg. A valóság efféle totális dekonstrukciójának igénye miatt a kommunizmus története egyben a szavak megváltoztatásának története is. Részben erről a folyamatról szól Orwell kultikus, 1984-e, amelynek főhőse a szótár-bizottságban dolgozik. Ebben két, egymással szorosan összefüggő feladatot végzenek: ritkítják és egyszerűsítik a fogalmakat, amelyek értelmét egyúttal az uralkodó párt éppen aktuális irányvonalával megegyezően magyaráznak. Ehhez hasonlóan lettek a kambodzsai rizsföldeken létesített „átnevelő táborok” milliók temetői, a „beszolgáltatás” éhínséghez vezető, államilag szervezett rablás, a világtörténelem legtisztább forradalma, 1956 meg „ellenforradalom”.

Teljes cikk

A Szolidaritás vértanúja

2017. november 03.

Címkék: Popiełuszko, állambiztonság, boldoggá avatás, Lech Wałęsa

Szabó Ákos

történész

A lengyel kommunista állambiztonság utolsó híres áldozatát, a mártírhalált halt Jerzy Popiełuszko atyát november 3-án helyezték örök nyugalomra. Temetése, amelyen 33 éve közel negyedmillióan vettek részt, politikai tüntetéssé vált és több városban emberi jogi bizottságok megalakulása kísérte.

A Szolidaritás azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot,

mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében.”

 Jerzy Popiełuszko

 

Jerzy Popiełuszko kezében rózsafüzérrel halt meg, miután a kommunista állambiztonság emberei agyonverték. Halála mindent megváltoztatott az állandó élelmiszerhiánnyal és hatalmas szegénységgel küzdő Lengyelországban, ugyanis a tragédia miatti felháborodás olyan mértéket öltött, hogy Wojciech Jaruzelski tábornok diktatúrájának magyarázkodnia kellett. Ilyen korábban sosem fordult elő, sem Gierek, sem még korábban, a véreskezű, antiszemita Gomułka idején. Emberek milliói emlékeztek a fiatal papra, a nagyvárosok panelházainak ablakaiban mécsesek világítottak, halálának helyét nemzeti lobogóval és gyertyákkal jelölték meg, a holttestét szállító autót minden településen emberek sorfala várta a Białystok és Varsó közti kétszáz kilométeres úton.

Popiełuszko atya, vagy ahogy hívei nevezték, Jerzy atya idén lenne hetvenéves.

Teljes cikk

Temetni nem veszélyes

2017. november 02.

Címkék: élet, halál, sír, temetés

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Mindenszentek reggelén hallgatom a ferences kegyhelyigazgató bensőséges mondatait halálról, gyászról, temetésről a közszolgálati rádióban. Bár a névtelen, nem kanonizált szentek ünnepe van, mégis a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapjáról kérdezik. Szívemhez szól a története egy asszonyról, akit gyászában kísért, mert oly nehéz volt számára feldolgozni a szeretett hozzátartozó elvesztését és afölötti bánkódását, hogy nincs egy sír, amelyhez kimehet. Valóban, miért vagyunk olyanok, hogy csak a veszteség után jövünk rá, hogy kell egy hely, nekünk, élőknek is?

„A tudomány gyorsabban fejlődött, mint a lelkiismeret.”

Albert Einstein

 

Ma, az all inclusive lehetőségek korában a fogyasztói szabadság üzletté tette a temetést is. Otthonról pár kattintással elintézhető minden. A zöldek örömére még lebomló biourna is rendelhető, a délnyugat-kínai metropolisz, Csungking koporsópróbás szolgáltatásáról nem is beszélve (a temetkezési vállalat szalonjában a megrendelők a minél körültekintőbb választás érdekében maguk feküdhetnek bele a nyitott koporsókba). Itthon még „csak” ott tartunk, hogy előszeretettel hamvasztunk és szétszórunk Dunába, Tiszába, szökőkútba, gyászhirdetéseinkbe pedig a típusszövegek mellé bekerült a „részvétnyilvánítástól tartózkodjanak” kérés. Kegyeleti ékszert is vehetünk, bőrbarátot és rozsdamenteset, amelyben őrizhetjük szerettünk hamvainak jelképes mennyiségét – amennyi belefér. A cégek hirdetéseikben ígérik, hogy segítségünkre lesznek, ezért forduljunk hozzájuk bizalommal. Miközben a szomszédos Ausztriában – nagyon helyesen – a temetés nem üzlet, hanem Bécs városának és a tartományoknak hatósági feladatköre, nálunk az az abszurd helyzet állt elő, hogy maga az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület indít kampányt az egyre romló kegyeleti kultúránk felvirágoztatásáért. Terveik szerint jövőre meghirdetik a „Keressük Magyarország leggondozottabb temetőjét!” versenyt.

Hogyan jutottunk egy negyedévszázadnyi jólét alatt, után ide, amikor határon túli székely testvéreink még faragják a kopjafákat, elődeiktől megtanulták, hogy a fejfa az ember kinövekedett képe, és faluhelyen még itthon is szokás gyertyát gyújtani azokért, akiknek sírjához nem tudnak elmenni? Miért viszolygunk a hagyományos temetéstől, miért áltatjuk magunkat, hogy a szórással, hamvasztással a családtagokat kíméljük a pénzkiadásoktól, sírgondozástól? Tényleg nem értünk annyit, hogy ennyit megérjünk valakinek?

Teljes cikk

Gondolatok a nemzeti szabadelvűségről

2017. október 30.

Címkék: autonómia, reform, nemzeti liberalizmus, szabadelvűség

ifj. Lomnici Zoltán

alkotmányjogász

A jelenkori magyar kormányzat olyan történelmi elődök mint Széchenyi István, Deák Ferenc vagy Eötvös József szelleméhez és politikájához hűen, a 2010-es választások után számos intézkedésével a nemzeti gondolat és az európai szabadelvűség eszményének kiteljesedését szolgálja, s ennek jegyében történelmi léptékű nemzeti fejlesztés bontakozott ki Magyarországon.

 

Előkérdés

A 19. század vallási megújulást szorgalmazó egyik meghatározó szellemi mozgalma volt a liberális katolicizmus, amelynek képviselői nagy hangsúlyt fektettek az egyéni és a közösségi szabadságjogok primátusára, támogatták a gazdasági liberalizmust, azonban XIII. Leó Rerum novarum, majd később XI. Piusz pápa Quadragesimo anno enciklikájához hasonlóan nem voltak a korlátlan szabad verseny hívei. A liberális katolikusok vagy katolikus liberálisok másik jellemző nézete volt, hogy a liberalizmus alapelvei nem ellentétesek a katolicizmussal. (Szkárosi Niké: A liberális katolicizmus kiemelkedő gondolkodói Franciaországban és Itáliában I-II. In.: Studia Caroliensia. 2007. 3. és 4. szám)

Itáliában az 1830-as évektől kezdve többfelé találkozhatunk liberális katolikus csoportokkal, amelyek igen különböző politikai irányzatokhoz tartozó olasz gondolkodói egyszerre voltak liberálisok és hívő katolikusok. Közös vonásaik közt említhető, hogy az olasz nemzeti egységért folytatott küzdelmet egybekapcsolták a liberális szabadságjogok megvalósításának szükségességével. Az itáliai liberális katolicizmus újszerű kulturális és politikai irányzata, az ún. „neoguelfizmus” azt remélte, hogy maga a pápa áll az olasz nemzeti újjászületés és egységmozgalom élére.

Miközben Európa számos pontján filozófusok azon fáradoztak, hogy a kétezer éves keresztény örökséget az emberi jogok liberális elméletével szintézisbe hozzák, ezzel párhuzamosan óhatatlanul hozzájárultak a kontinensen többségben lévő feudális államrendszerek lebontásához.

Teljes cikk

Elmúlhatatlan

2017. október 23.

Címkék: 1956, fényképek, Corvin köz, katonai akadémisták, Bem tér, Pestszentlőrinc

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Hiába kerülnek elő folyamatosan és válnak közkinccsé eddig féltve (és félve) őrzött fotók, dokumentumok 20. századi történelmünk legbátrabb két hetéről, mégis a mai közízlésnek megfelelő szélsőséges felvételről szól a médiahír nemzeti ünnepünk előestéjén. Olyanról, amit akkor és ott a Köztársaság téren maguk a szabadságharcosok is elítéltek. Az ominózus fotón ábrázolt halottgyalázás menthetetlen cselekedet, de nem lincselés. A szocialisták EP-képviselője legszívesebben szétszaggatná 1956 emlékét. Számára nehéz a múltat végképp eltörölni. A jó hír az, hogy a többség másként gondolja – itthon és szerte a világban.

   „A világon páratlan szabadságharc volt ez,

a fiatal nemzedékkel a népünk élén.”

Mindszenty József (1956)

 

Mindennek van előzménye és következménye. 1956-nak ugyanaz volt: hazánk vörös megszállása. 1945 óta készült a lelkekben, hogy a világot elkápráztatva, jó hírünket, nemzetközi megítélésünket helyreállítva forradalomban és szabadságharcban öltsön testet, majd minden magyar ünnepe legyen.

A többség tisztában van 1956 kötőerejével, tudja, hogy felemelő és nemes eseménye történelmünknek, ezért megemlékezik róla határon innen és túl. Az ünnephez közeledve újabb és újabb személyes történetek tárulnak fel, publikálatlan felvételek kapnak nyilvánosságot. Az utóbbiak közül a pestszentlőrinci Pavilongalériában október 10-én nyílt, eddig a fővárosban egyáltalán nem, vidéken is csak töredékében és egy alkalommal, a tavalyi 60. évforduló során bemutatott fotótárlatot ajánlom a vitathatatlanul dicső múlt megidézésére.

Teljes cikk

Megtorlás: Erdély 1956

2017. október 18.

Címkék: egyetem, kisebbség, Securitate, Dávid Gyula, házsongárdi temető

Balogh Gábor

történész

„A tisztogatásokat és a bebörtönzéseket nem az elkövetett bűnök indokolják, hanem az, hogy mit követhettek volna el mindazok, akiket letartóztattak, ha Romániában is kitört volna az ellenforradalom.” – jelentette ki Fazekas János, aki 1954 és 1984 között volt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja.

„Magyar voltál, ezért!”

Márai Sándor

Romániában 1956-ban nem volt forradalom. Bár a Román Kommunista Párt egyáltalán nem volt népszerű hazájában, pozíciói jóval stabilabbak voltak, mint a magyar testvérpárté. Gheorghe Gheorghiu-Dej kisebb megszakítással 1944-től egészen 1965-ig töltötte be a főtitkári posztot, ami az állandóság, a terror „megdermedésének” biztosítéka volt. Ugyan 1958-ban a szovjet csapatok jelentős része elhagyta Románia területét, így az ország sokak szemében afféle „levelező taggá” vált a blokkon belül, mindez semmit nem változtatott a kommunista diktatúra elnyomó jellegén, a párt hatalma megingathatatlan volt.

Az 1956-os őszi magyarországi események az erdélyi magyar fiatalságból és a román kortársaik jó részéből csodálatot váltottak ki. Erdélyben egymást követték a magyar szabadságharc iránti szimpátia megnyilvánulásai. Az egyetemen egyperces néma csenddel kezdték az előadásokat, a hallgatók gyászszalagot tűztek kabátjukra a szabadságharc hősi halottainak emlékére. Több fiatal próbált illegálisan átlépni a határon, hogy együtt harcolhassanak a magyar felkelőkkel. A szabadságharc sikerében titkon a románok jelentős része is bízott, mert úgy gondolták, hogy a magyarok győzelme az egész kommunista blokk felszabadulását hozza. „A budapesti fegyveres felkelés megmutatta azt, hogy lehetetlen a békés megegyezés a megszállt országok és a szovjet megszállók között. Ennek a harcnak a tétje pedig nem csupán a mi országunk sorsa, hanem Európáé, az egész szabad világé” – fogalmazott Grigore Gafencu egykori román külügyminiszter New Yorkban.

Teljes cikk