Leletmentés

2018. május 15.

Címkék: Budapest ostroma, gyűjtés, forradalmi házfalak, házfotók, emlékeztetés

Békés Márton

történész

Gyűjtsük össze azokat a budapesti épületeket és nyomokat, amelyek itt maradtak a háborúból és a forradalomból! Amíg nem késő.

Január közepén felhívást tettünk közzé itt, február közepén pedig ennek történeti hátterét részleteztük. Mégpedig annak érdekében, hogy a 19–20. századi ipari nagyváros helyén nap mint nap születő 21. századi metropolisz projektjének áldozatul eső háborús emlékeket és forradalmi mementókat megőrizzük az emlékezetnek. A kétezres évek eleje óta zajló – részben természetes, részben erőltetett és agresszív – budapesti térátalakító folyamatok emlékezetfelejtéssel és ebből fakadóan a főváros kollektív erőfeszítéseinek elhalványításával járnak. 

A város belső kerületeiben az 1944/45-ös harcok és az 1956-os küzdelmek nyomai egymást fedik, a házfalak őrzik Budapest bő évtizeden belüli két elfoglalásának kárait, a Vár és a II. kerület régi épületei a világháborúban értelmetlenül feláldozott város örök mementói maradnak, a külvárosban óvóhelyek és légoltalmi figyelőállások emlékeztetnek a bombázásokra és az ötvenes évekbeli hidegháborús paranoiára. Minden, ami egy hivatalból pacifista fogyasztói társadalomban a korábbi korok konfliktusaira emlékeztet, alá van vetve az „eltűnés esztétikájának” (Paul Virilio).

Teljes cikk

Az ördög jobb és bal keze

2018. május 10.

Címkék: Juncker, emlékezet, marxizmus, a kommunizmus áldozatai

Tallai Gábor

író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója

Marx Károllyal baj van. Mondhatnánk azt is, csak a baj van vele. Mivel szülővárosa több mint ötméteres kínai szocreál ajándékszoborral, (Wu Weishan alkotása a Kínai Népköztársaság ajándéka Trier városának) a világ és Nyugat-Európa marxistái forró szerelmi vallomásokkal emlékeznek meg a kommunizmus (értsd: diktatúra) kétszáz éve született atyjáról, érdemes néhány (minél több) kelet-európai tisztázó gesztust tennünk.

„Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,

és ki is merem már mondani, azt hogy

rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.”

Cseh Tamás ̶ Bereményi Géza: A legjobb viccek

 

A Richter-skála szerinti legnagyobb rengéseket (és károkat) két szereplőhöz köthetjük, az egyik az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, aki a megalomán trieri szobrot felavatta, a másik a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx (névrokon), aki egyháza, azaz Krisztus szociális tanítását kapcsolta össze Marx szellemi hagyatékával. Mindeközben a trieri Szent Péter-dóm tövében Marx-kiállítást nyílt („LebensWert Arbeit” címen). Szürreális hegycsúcsok ezek, melyekre csak az kapaszkodhat fel (Armani-öltönyben of course), aki vagy bornírt és tudatlan, vagy mérhetetlenül cinikus, de leginkább így együtt mindegyik. Szürke ténymegállapítássá szelídült, hogy az érzéketlenség, a múlt tagadása (a nyugati civilizáció „múltnélkülisége”) mára olyan mély szakadékot képez az Európai Unió tagországai között, hogy abban halálos zuhanással tűnik el mindaz, amire a szövetség alapítói építkeztek.

 

Pro primo

 

A kommunista diktatúra alapjait Marx Károly (1818-1883) rakta le. Ízig-vérig totalitariánus nézetrendszerében már szellemi pirkadásakor megjelent az egyetlen igazság, érthetőbben: az „abszolút igazság” birtoklásának igénye. Az általa megalkotott nem túlárnyalt, de erős ellentétpárokkal operáló világmagyarázat szerint kizárólag a kommunisták kapiskálják, mi a történelem lényege, szerkezete. Aki másként gondolkodik, az értelemszerűen rosszul gondolkodik. Sőt, fokozva az elviselhetetlenségig, „tudománytalanul”, tehát nem vitaképes, fenomenológiai zsargonban „nemlétező”. Ha tehát valaki nem érti, hogy egy marxistának (kommunistának) miért van mindig igaza, itt megtalálhatja a gyökereket. Marx alkotta meg az osztályharc elméletét, ami végsősoron két részre hasítja az emberi társadalmat: jókra (kizsákmányolt: munkás) és gonoszokra (kizsákmányoló: tőkés). A jogállamiságot, a hatalmi ágak szétválasztását vagy az emberi jogokat (a felvilágosodás vívmányait) ugyanakkor nem becsülte sokra, azokat a polgárság hatalommegőrzést szolgáló találmányának tekintette, sőt (és éppen ezért), a teljes egyenlőséget megteremtő kommunista világ felé vezető úton kiemelt szerepet tulajdonított az erőszaknak (hatalommegragadás: forradalom), tekintettel arra, hogy a megvetett burzsoázia önszántából sosem fogja átengedni – amúgy frissiben szerzett – pozícióit. Azzal pedig, hogy a szép, új világ alapfeltételének tartotta a magántulajdon teljes körű felszámolását, Marx Károly az egyén szabadságának feláldozásához, az individuum önrendelkezésének megszüntetéséhez adott kőkemény útmutatást.

A fentiek együtt gyilkos szellemi muníciót kínáltak a követőknek, mellyel a XX. század diktátorai – Leninnel az élen – kivétel nélkül éltek is mind! A kommunista diktatúrák karmesterei a marxi-engelsi életművet afféle mestertervnek tekintették, amit soha nem is rejtettek véka alá. A lapos, ám hatásos világmagyarázat és „világjobbító terv” abroncsául Marx a tudatosan félreértelmezett „a cél szentesíti az eszközt” elvét választotta, így az az állítás, miszerint a kommunisták XX. századi terroruralma és százmillió áldozatot követelő mészárszékéhez Marx Károlynak (és Friedrich Engelsnek) semmi köze – decens határozottsággal jelzem – minden létező szempontból érvénytelen.

Teljes cikk

A kulturális pesszimizmus száz éve A Nyugat alkonyának centenáriumán

2018. május 07.

Címkék: erkölcs, Nagy Háború, tömegek, nyugati civilizáció, európai elit

Frank Füredi

szociológus, publicista

Oswald Spengler műve, A Nyugat alkonya (Der Untergang des Abendlandes) száz évvel ezelőtt, 1918 nyarán jelent meg és azonnal irodalmi szenzáció lett. Az egész Európát elárasztó kiábrándultság hangja volt, ezenkívül azt a mélységes meggyőződést jelenítette meg, hogy az Európát éltető több száz éves eszmények nem vészelhetik át sértetlenül az első világháborút. Ma, a könyv megjelenésének századik évfordulóján fontos megjegyeznünk, hogy minden változás dacára, amely a világban 1918 és 2018 között végbement, az erőteljes kulturális pesszimizmus, amelynek Spengler adott hangot, ott kísért a nyugati társadalmakban.

A Nyugat alkonya néhány hónappal az első világháborút lezáró fegyverszüneti megállapodások aláírása előtt látott napvilágot, és az Európai eliten úrrá lévő levertséget, útvesztést és önbizalomvesztést juttatta kifejezésre. Számos korabeli elemzés felfedezte, hogy a Nagy Háború végzetesen és visszavonhatatlanul megrázta Európa uralkodó pozícióját a világ ügyeinek intézésében. A megfigyelők politikai hovatartozásuktól függetlenül egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy a háborús évek veszteségei és szenvedései után Európa nem lesz képes visszaszerezni hegemón szerepét. Makszim Gorkij orosz író 1917-ben úgy fogalmazott, hogy Európa öngyilkos lett. 

Az első kiadás címlapja

A Nyugat hanyatlásának búskomor spengleri képe azért vált divatos beszédtémává Európa szalonjaiban, mert érzékletesen juttatta kifejezésre az európai elitre lesújtó érzést, hogy valaminek vége van. 1918 után, a két világháború közötti korszak szellemi légkörében magától értetődőnek számított, hogy az alkotók végzetszerű képet festettek az Európát bejáró hanyatlásról. Később, 1936-ban Louis Wirth szociológus találóan jellemezte ezt a szellemi légkört, amikor a nyugati civilizáció „végét, hanyatlását, válságát, szétolvadását, halálát” vizionáló „terjedelmes irodalomról” írt. Spengler történetfilozófiai fejtegetéssel fejezte ki az elmúlásnak ezt az érzését: egymást követő ciklusok sorozataként ábrázolta a történelmet, amelynek során minden kultúra eléri egyszer végső korlátait és hanyatlásnak indul.

Teljes cikk

Az Unió európai értékeiről

2018. május 03.

Címkék: Juncker, Marx, antikommunizmus, uniós választás

Schmidt Mária

történész

Az Európai Unió legabszurdabb produktuma az a Jean-Claude Juncker, akiből a vicces kedvű európai döntéshozók az Európai Bizottság elnökét csinálták. Juncker dülöngélését, akadozó nyelvét, magatartási és viselkedési zavarait mindenki többször megtapasztalta már. Emellett zsinórban enged meg magának olyan lépéseket, amivel aláássa azokat a közös európai értékeket, amelyeket állítólag védenie kellene. Európa keleti fele ugyanis több mint negyven évet szenvedett kommunista diktatúra alatt. Illene ezt a tényt a kontinens nyugati, ideológiailag nagyon fejlett felének is tudomásul vennie, főleg mert ők azok, akik napi szinten duruzsolnak az állítólagos közös értékekről, melyek közé az antikommunizmus szemmel láthatólag nem fér bele. Fidel Castro halálakor Juncker, aki nyilvánvalóan azt sem mindig tudja, hol van, kivéve, ha valami adóelkerülő és adócsaló ügyletet intéz, már kinyilvánította, hogy nagyra becsülte a kubaiak ezreit meggyilkoló, bebörtönző, és a fékek és ellensúlyok szerepét semmibe vevő diktátort. Most pedig azzal az indoklással avatja fel az Európai Unió nevében Marx szobrát, hogy „Gondoljanak akármit is Marx Károlyról, azt senki sem tagadhatja, hogy valamilyen módon formálta a történelmünket. ”

Az avatásra váró Marx-szobor Trierben

Teljes cikk

Szerepek

2018. május 02.

Címkék: film, színház, suttogó propaganda, kádári szocializmus, Bara Margit

Kormos Valéria

újságíró

Egyre ritkábban történik velünk, hogy egy film vetítése után vagy napokkal rá, visszaidézzük egy-egy jelenetét, képsorát vagy mondatát. A színésznő című film, Vitézy László legújabb alkotása, amelyet április hetedikén láthattunk a Duna Televízió csatornáján, ilyen hatással volt rám.

A film amúgy lehetne egy romantikus történet is, hiszen minden motívum adott hozzá. A színésznő emberi, női tisztasága, fénylő tehetsége, a szeretett férfival kötött véd- és dacszövetsége a létüket kikezdő rontás ellen. A magát hű barátnak mutató beépített ügynök folyondár léte. Megmutatkozik a hatalom szolgálatában álló konspirátorok hol szánni, hol nevetni való buzgósága, silánysága, rafináltan buta gondolkodása. Fél évszázad távlatából mindenesetre ilyennek látjuk őket. Mégsem tudunk felhőtlenül nevetni rajtuk, mert ez a posványos világ valóságos volt, az általa kitermelt ma már nevetséges, de akkor másoknak ártani tudó, életükbe befurakodó figuráival. A színésznő vásznon megjelenített és valóságos élete (legalábbis egyik szakasza) erős szálakkal kötődik egy korszakhoz, a XX. század hatvanas éveihez, amit a kádári puha diktatúra idejének nevezünk. Ekkorra – az 1956 utáni megtorlásokhoz képest – finomodtak a rendszer „ellenségeivel” vagy „gyanús” elemeivel szemben alkalmazott módszerek. De ahhoz éppen elégségesek voltak, hogy a társadalom perifériájára szorítsák őket. Más technikát kívántak azok a személyek, főképp értelmiségiek, nevesebb emberek, akiknek szolgálatait szívesen vették volna a belügyi szervek, de ők nem álltak kötélnek, nem hódoltak be. E technikák egyik eleme az úgynevezett suttogó propaganda műfaja. Arra szolgál (szolgál?), hogy a nem tetsző személlyel kapcsolatban álhíreket, rágalmakat találjanak ki. Mindezt örök emberi gyarlóságra, kis körben elsősorban az irigységre, majd a sokakban jelen lévő pletykaéhségre, kárörömre építették. A célba vett embernek érdemi védekezésre, ártatlansága bizonyítására sem jogilag, sem a nyilvánosság útján nem volt lehetősége. Hisz mint tudjuk, mindezek az egypártrendszer irányítása alatt álltak. Így a „hírbehozás” tökéletesen megfelelt annak, hogy a tehetséges ember pályáját megroppantsák, szakmai világukban elszigeteljék, személyes, emberi kapcsolataikat megrontsák.

Teljes cikk

Egy jó pásztor halála

2018. április 29.

Címkék: 1956, egyházüldözés, Brenner János, vértanú

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Brenner János vértanút május 1-jén avatja boldoggá az Egyház. Tizenkét nappal 26. születésnapja előtt, 1957. december 15-ére virradó éjszaka végeztek vele a kádári diktatúra kiszolgálói. Ebben az évben vele együtt öt papot gyilkoltak meg, hogy újra megfélemlítsék Krisztus magyarországi követőit. Mindet. 1956 után…

 

„Az éjszaka nagyon hosszú és sötét lesz.”

(Tyihon pátriárka, 1925)

 

Tóth Ilona orvostanhallgató, Pálinkás-Pallavicini Antal honvéd őrnagy, Mindszenty József kiszabadítója és a Széna tériek közül öten  ̶  a legendás Szabó János bácsi, 59 éves gépkocsivezető, Rusznyák László és Laurinyecz András bányászok, Folly Gábor betanított munkás és a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál villanyszerelő  ̶  a statáriális népbíráskodás áldozatai, mind halottak 1957 decemberére. De a legyőzőknek több kellett a forradalom hőseinek életénél: országos megtorlás, általános megfélemlítés. Egy népszerű, derűt és békét sugárzó pap, akinek egyetlen bűne, hogy sokakat vonz a templomba, és akinek brutális meggyilkolása lecsendesíti és szétzavarja a nyájat. Szimbolikus, hatásos gaztett.

Brenner János 32 késszúrással meggyilkolt holttestének boncolási jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc többszörösen eltört: a nyakára léptek, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. A gyilkosság keresztényellenes motivációja világos: nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták. A legtöbb szúrás az Oltáriszentséget védelmező karját érte.

Teljes cikk

Így írtok ti, ott Nyugaton, ja, és a baloldalon

2018. április 20.

Címkék: Orbán Viktor, média, balliberális ellenzék, Soros György

Schmidt Mária

történész

Példátlan volt az a médiafelhajtás, amit a fősodrú nyugati sajtó a magyar választással kapcsolatban rendezett. Jól esik, de azért vicces is. Jól esik, mert én magam régóta meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország a világ közepe, a bokréta Isten kalapján, de hogy ezt az „egész” Nyugat is ugyanígy gondolja, ez váratlanul, kedves meglepetésként ért.

Orbán Viktor címlapképe több újságról virított a nyugaton élő emberekre az elmúlt hetekben, mint akármelyik „fejlettnek” kikiáltott demokrácia vezetője. A minapi olasz választások kapcsán fele ennyi jólinformált osztotta meg az észt a nagyérdeművel, közölte megfellebbezhetetlen ítéletét a helyi viszonyokról, az ottani demokrácia és közélet állapotáról, mint esetünkben. Mondanom sem kell, hogy akik oly határozott véleményeket fogalmaztak meg, sőt, nyilvánítottak ki hazánkról, azok általában egy árva szót sem értenek magyarul. Nem jártak itt mostanában, ha valamikor meg is fordultak nálunk, akkor sem álltak szóba másokkal, mint elvbarátaikkal, akiktől azóta is informálódnak. Ez utóbbi lehet, hogy csak jóindulatú feltételezés a részemről, mert sokkal valószínűbb, hogy a sok mértékadó médium tekintélyes és nagytudású szerzőinek nincs is szükségük információkra ahhoz, hogy pontosan tudják, mit is gondoljanak. Itt van mindjárt a Princetonon tanító Jan-Werner Müller, aki az elfogulatlan és persze mértékadó New York Times-ban fejtette ki álláspontját rólunk 2018. április 5-én,  A demokrácia még mindig fontoscímű írásában. 

Teljes cikk

Embermentő példaképek

2018. április 15.

Címkék: Terror Háza Múzeum, holokauszt, szalézi, Világ Igaza

B. Varga Judit

történész-muzeológus

A Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapja alkalmából a mai vasárnapon Ádám László szalézi szerzetes helytállásáról szól a Terror Háza Múzeum előtt 15 órakor kezdődő ünnepi rendezvény.

„Ezután is csak azt tenném, hogy üldözött és bajba jutott embertársaimon segítek,

és ha ezért halál jár, Istennek ajánlom lelkemet.”

(Ádám László, 1944. december)

 

Anhalt István, Balogh Éva, Bíró Pálné, Gadó György, Molnár Péter, Schiller Róbert és sokan mások – honfitársaink, magyarok és zsidó származásúak. A XX. század talán legszomorúbb magyar karácsonyán Budapesten éltek, a szovjet Vörös Hadsereg által körülzárt fővárosban. Bujkáltak és bújtatták őket. Elfogták és megmenekítették őket: a szaléziak – az egyetemes egyház legvidámabb szerzetesei. Olyanok, mint Ádám László, aki saját bőrén tapasztalta meg mindkét diktatúra kíméletlenségét.

A totalitárius rendszerek mérhetetlen szenvedéseket okoztak a XX. század emberének, de céljukat, hogy arctalan és lélektelen tömeget hozzanak létre, hogy az emberekből kiöljék a jót, nem érték el.

Teljes cikk

Konfliktusok az Európai Unió és Magyarország között

2018. április 11.

Címkék: jogállamiság, Európai Unió, nemzetállam, tagországok

Szájer József

Szájer József, az Európai Parlament képviselője a Professzorok Batthyány Körében március 24-én elhangzott előadásának szerkesztett változatát közöljük.

 

Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!

 

Európáról szeretnék beszélni Önöknek.

Nemrégiben az egyik hetilapban Kis János filozófus, az SZDSZ egykori elnöke írt egy hosszabb választási cikket. (Kis professzor úr, egyébként tiszteletre méltó módon a kilencvenes évek elején akkor hagyta ott az elnöki széket, amikor rájött, hogy egészen mást gondol a világról, mint a magyar emberek általában. Mennyivel egyszerűbb volna a politika, mennyi vargabetűt megspórolhatnánk, az emberek problémáira mennyivel érzékenyebb lehetne a közélet, politikai vitáink pedig mennyivel értelmesebbek lehetnének, ha a példáját más, botcsinálta politikusok is követnék, követték volna. Párttársainak ez nem ment, végül a nép a 2010-es választásokon tessékelte ki őket a magyar politikából. De milyen nagy volt ennek a hosszú folyamatnak a rezsije! Vannak, akik közülük még ezután sem bírnak magukkal és „maffiaállamról“ írnak hosszú, politikailag motivált fércműveket, mint azt Magyar Bálint is tette. Ez azért figyelemre méltó, mert a szerzőjétől komoly, majdnem kalandorságba menő bátorságot feltételez. Abban ugyanis, még a sok front által szabdalt magyar politikában is széleskörű, pártokon átnyúló egyetértés uralkodik, hogy a korrupció elméletéhez és gyakorlatához az ő körénél jobban senki nem ért ebben az országban.) Kis János nem túl baráti és nem is túl filozófikus cikkére Gulyás Gergely megfelelő módon válaszolt, annak minden szavával egyetértek, így nem az én feladatom az általános bírálat. Felfigyeltem azonban a szerző egy gondolatára az Európai Unióról, ami kiváló kiindulási pontja lehet a mai beszélgetésnek. Kis János azt írja, hogy a mostani kormánnyal szimpatizáló, polgári értelmiség  ̶  Önökre gondolhatott  ̶  még úgy-ahogy elfogadja az önálló, szuverén nemzetállamok közötti szövetségként működő Európára vonatkozó fideszes doktrínát, de egyre nehezebben viseli a folytonos konfliktusokat az unió és Magyarország között.

Sajnos kevés alkalom és fórum van Magyarországon, ahol erről a fontos kérdésről beszélgetnénk. Nem tesz jót az sem, hogy az induló tételeket jobb híján többnyire maga a politika kénytelen elsőként a gyakorlatban megfogalmazni, és csak ritkán és utólag magyarázza el érthető módon az egyes lépések indokait. Ezek a felkínált indokok az értelmiségi, a dolgokat alaposabban átgondolni szerető agyak számára túl sematikusnak, propagandisztikusnak vagy leegyszerűsítettnek tűnnek. A politikusok dolga a cselekvés. A tettek magyarázata gyakran másokra marad. Ha különösen innovatív vagy szokatlan lépésekről van szó, akkor ezek a mások általi magyarázatok nem lesznek mindig eléggé empatikusak  ̶  és akkor visszafogottan fogalmaztam. Azért jó néha benézni a felszín  ̶  gyakran pont a lényeget eltakaró  ̶  fodrozódása mögé!

Teljes cikk

A szabadság köt össze bennünket

2018. április 06.

Címkék: integráció, Alaptörvény, szabadság, 1956, roma hősök

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

Az 1956 roma hőseiről kibocsátott bélyegsorozatot a Nemzetközi Roma Nap alkalmából mutatták be a Terror Háza Múzeumban. A bélyegeken Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész alkotásai láthatók a magyar szabadságért küzdő bátor romák, Hrozova Erzsébet, Csányi Sándor, Cziffra György, Dandos Gyula, Dilinkó Gábor, Fátyol István, „Kócos”, Kolompár Mátyás, Kóté Sörös József és Strausz Károly arcképével. Rájuk és a többi névtelen cigány hősre Balog Zoltán miniszter úr ünnepi beszédével emlékezünk.

 

Tisztelettel köszöntök mindenkit, különösen azoknak a családtagjait, akiknek a tiszteletére ma összejöttünk!

 

Engedjék meg, hogy idézzek Magyarország Alaptörvényéből, amelyet 2011-ben fogadtunk el. Ezt írja Alaptörvényünk XV., illetve XXIX. cikkelye:

(1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.

„(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.”

Ez az alap! Ez a fundamentum! Hogyha erre ráállunk, akkor az építmény, amit építünk, magas és stabil építmény lesz. Mert bizony, ha a cigány–magyar, roma–magyar együttélés történetét sikertörténetté akarjuk tenni, akkor biztos alapokra van szükségünk. Vannak bizonytalan alapok is, vannak, akik ilyeneken állnak, ezért előbb-utóbb el fognak süllyedni a mocsárban. Mi a biztos alapra akarunk ráállni, mert bizony, a cigány–magyar történet és történelem egy sajátosan közös és külön történet. Van benne – miért ne beszéljünk erről akár egy ilyen ünnepnapon is – sok szenvedés, sok kudarc, de vannak benne sikerek is. És van benne elég sok képmutatás, mondjuk meg őszintén, amikor megpróbálják szavakkal eltakarni azt, ami a valóság és amiről nehéz beszélni. De ha komolyan vesszük magunkat  ̶  én így szoktam mondani: roma és nem roma magyarok  ̶ , akkor igenis beszélni kell ennek az ügynek a kudarcairól, meg a sikereiről is.

Nagyon fontos, hogy ez közös felelősségünk!

Ha komolyan vesszük roma honfitársainkat, akkor ez az ő felelősségük is. Ha komolyan vesszük magunkat, akkor ez a mi felelősségünk is! Még ha a felelősség mértéke különböző is, attól függően, hogy kinek mennyi eszköze van arra, hogy az együttélésből sikertörténetet csináljon. Ebben az ünnepi pillanatban hadd mondjak legalább két mondatot arról, hogy összefügg a migráció és a cigányintegráció. Úgy függ össze, hogyha mi nemet mondunk a migrációra  ̶  ami nagyon helyes  ̶ , akkor ennek az erkölcsi hitelét az adja, hogy egyébként meg mindent megteszünk a romaintegrációért. Azzal tudjuk igazolni erkölcsileg helyes álláspontunkat, hogy nem idegeneket akarunk integrálni, hanem mindent megteszünk azért, hogy a roma ̶ magyar együttélésben a közös erősödjön, nem pedig az, ami elválaszt bennünket.

Teljes cikk