Mártírok ideje

2018. november 04.

Címkék: forradalom, szabadságharc, 1956, hősök, megtorlás, vértanú

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

62 évvel ezelőtt ezen a napon indult el a világtörténelmi jelentőségű magyar forradalom és szabadságharc leverése. A november 4-e előtti és utáni hősökre és áldozatokra, 1956 vértanúira emlékezünk.

Amikor évről évre megemlékezünk 1956 hőseiről, mártírjairól, a történelmi, politikai méltatásokon túl érdemes végiggondolnunk, hogy mit jelent az ő alakjuk a keresztény ember szemszögéből. A kultúránk alapját adó keresztény hagyomány, értékrend szerint a vértanúság „a hit igazsága melletti legnagyobb tanúságtétel; olyan tanúságtételt fejez ki, amely egészen a halálig terjed”. A hitünk melletti kiállás azonban a történelemben nem csupán a vallási igazságok melletti tudatosan vállalt szenvedést és életáldozatot jelenti, hanem tágasabb: az evilági valóság nemes értékeinek és céljainak szolgálatában vállalt hősiességet és kitartást, az igaz, a szép, a jó, a társadalmi igazságosság érdekében való, a halált is vállaló rendkívüli emberi teljesítményt is értjük alatta.

Az újkor mártírjai, közöttük 1956 hősei nem a keresztény hit vértanúi voltak, mint az időről időre ismétlődő egyház- és vallásüldözések szentjei, de olyan értékek, eszmék szolgálatában áldozták fel az életüket, amelyek – mint a szabadság, a demokrácia, a szolidaritás, a békés és boldog élethez való jog – az egyház kétezer éves munkálkodása révén vertek gyökeret az európai kultúra közegében. Az üldözők módszerei és eljárásai is egy tőről fakadtak, legyenek ők az ókori Róma hatalmasai vagy a világkommunizmus pribékjei. Céljuk régen is, hat évtizede is az volt, hogy hitük feladására, eszméik megtagadására kényszerítsék áldozataikat. Ahogy a régiek között, úgy bizonnyal a közelmúltban is voltak olyanok, akik a terror, az erőszak, a fenyegetések hatására gyengének bizonyultak, engedtek a kényszernek, feladták meggyőződésüket, vagy némi gyávasággal, a puszta életösztönnek engedelmeskedve tagadtak, bocsánatért esedeztek, színlelték azt, hogy megfelelnek a hatóságok elvárásainak. De voltak olyanok is, mint mindig a történelemben, hitek és meggyőződések históriájában nem kevesen, akik a fenyegetések és kínzások között is kitartottak és azt is büszkén vállalták, hogy példát mutatva másoknak, fittyet hányva hóhéraik igyekezetére, életüket adják meggyőződésükért.

Teljes cikk

Ünnepi beszéd az október 23-i megemlékezésen

2018. október 23.

Címkék: rendszerváltoztatás, szabadság, 1956, 1989, hősök, antikommunizmus

Schmidt Mária

történész

Úgy tartják, az ember sikerének, sőt, egyenesen egészségének az a titka, hogy ne felejtsük el a boldogság és a siker pillanatait, és úgy őrizzük őket, ahogy az első csók, az első szerelem emlékét.

 

Tisztelt Honfitársaim! Kedves Barátaim!

 

A nemzetre is igaz ez. Erőt és reményt nem meríthetünk a kudarcból, a balsorsból, a sötétségből, csakis a büszkeségre okot adó pillanatokból. Például abból a büszkeségből, amit a hatvankét évvel ezelőtt forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezve érzünk. Ami akkor történt itt, velünk, Magyarországon, máig reményt és erőt ad. Százezrek álltak egymás kezét fogva városaink főterein, százezrek ölelték meg egymást ismeretlenül. Volt, akinek a szeme könnybe borult a boldogságtól, mert a nemzet közös szívdobbanása olyan erős volt, hogy még azok is megérezték, akik nem akarták.

Ennek a közös szívdobbanásnak a visszhangja hozott ma össze minket. Ha most egymás mellett megállunk és megnyitjuk a szívünket, azt tapasztaljuk, hogy ügyes-bajos dolgaink zsugorodnak, hogy egyre erősebbnek érezzük magunkat. Élesen látjuk egymás arcát, tudjuk: összetartozunk.

Jól van ez így.

Ma azért vagyunk itt, hogy közösen emlékezzünk azokra a 62 évvel ezelőtti napokra, amik máig mércéül szolgálnak a számunkra. A hazaszeretet, a haza iránti elkötelezettség a mércéje most és immár mindörökké, ami 1956. október 23-án történt.

Mi, itt mindannyian, a pesti srácok és lányok utódai vagyunk. Az ő élni akarásukból, szabadságvágyukból táplálkozunk ma is. Ha csak felidézzük hősi tetteiket mosolyra szalad a szánk, büszkeség és megújult életerő költözik belénk. Nekik köszönhetjük, hogy olyan erős az immunrendszerünk, hogy képesek vagyunk helytállni és megőrizni önmagunkat.

Isten áldja hőseinket!

És azokat, akik a hősök közül még itt vannak közöttünk! Tisztelet a hősöknek!

Teljes cikk

Derengés és láng

2018. október 20.

Címkék: 1956, megtorlás, emigráció, Óbuda, sírok, Rákóczi tér

Kormos Valéria

újságíró

1956 októberében 13 éves voltam. Az óbudai ház, ahol laktunk a hosszú utca elején volt. Az utca végén egy számunkra titokzatos, magas kerítéssel körbevett épület húzódott, egy laktanya. Az ávéhásoké – mondták sokat sejtetően a felnőttek és valamiért megtiltották, hogy arrafelé kószáljunk. Amúgy mintha nem is léteztek volna benne katonák, legalábbis mi nem láttuk őket. Csak október 23-a után beszélték, hogy futnak onnan a kis kopaszok, civil ruhákat kérnek a környékbeliektől. Kaptak is ezt-azt, mert megsajnálták őket, csóró kis besorozott legénykék voltak, hát tehetnek ők valamiről?  ̶  mondogatták. Ezekben a napokban a házban lévő gyerekcsapattal bandáztunk a testvéremmel, nem volt más társaságunk, mert a szüleink vidéken rekedtek. Talán a közlekedés elakadása, talán más ok miatt van így, találgattuk. Hogy valami felbolydult a városban, és másutt fontos dolgok történnek az utcákon, a mi Óbudánk kicsit álmosan követte. Annyit láttunk, hogy egy délután a házunkhoz közeli Fő téren az akkori tanácsháza előtt kisebb csoportok gyülekeznek és a Kórház utcán megindulnak a Flórán tér irányába. A sor szépen gyarapodott, majd a menet a Miklós téri kerületi pártház fele tartott. Nekünk ez csak jó móka volt, hisz április negyedike és május elseje kivételével nem láttunk így, együtt lenni embereket. Ugráltunk hát a menet mögött, mint a kismajmok. A szocreál stílusú épület előtt (amely ma lakóház) elhangzott néhány beszéd, kissé bágyadtan szólt a Himnusz. Ahogy felidézem, az emberek arcán inkább várakozást láttam, mint forradalmi tüzet, hisz Óbuda kiesett az események sodrából. A vörös csillag azért lekerült az épület homlokzatáról és ezután szépen lassan indult mindenki a dolgára.

Észrevettem viszont, hogy szomszédaink kezdenek egy kicsit barátságosabbá válni egymással, ami a társadalmi háttér miatt nem is volt olyan könnyű gesztus. Házunk ugyanis 1947-ig tipikus óbudai polgárház volt. Nagy kapubejárattal, udvarán díszkúttal és válogatott fákkal, bokrokkal, csónak- és autógarázzsal, két hátsó udvarán gondozott gyümölcsöskerttel. Tulajdonosa, a köztiszteletben álló orvos, gazdálkodó dinasztia sarja 1947 után a rendszer megtűrtjeként próbált életben maradni családjával. Lélekromboló volt számukra, hogy minden, amit elődeik munkájukkal megteremtettek és szép volt körülöttük, romlásnak indul. A tágas lakásokat a tanács felszabdalta, ahogy mondták, a népi elemeket és egyéb rászorulókat költöztették be a helyiségekbe. (Köztük minket, mert előzőleg tőlünk is elvettek lakást, műhelyt, meg ami a háború után megmaradt.) Így aztán fényes társaság került egymás mellé, foglalkozásra nézve orvos, kalauz, utcaseprő, lecsúszott művészember.

Teljes cikk

II. János Pál emlékezete

2018. október 16.

Címkék: keresztény perszonalizmus, újraevangelizáció

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Negyven éve, hogy 1978. október 16-án a katolikus egyház élére egy olyan karizmatikus személyiséget választottak a bíborosok, aki vastag betűkkel írta be magát nem csupán az egyház, de a világ történetébe is.

„Jézus Krisztus szeretetére a szüleim tanítottak. A Szűz Mária iránti tiszteletet a szalézi atyák sugalmazták. Egyébként nekik köszönhetem papi hivatásomat.”

                                                                                                               Szent II. János Pál pápa

 

Hosszú és rögös volt az az út, amelyet Karol Wojtyła bejárt mindaddig, amíg rá esett a kardinálisok választása. A rómaiak, sőt az egész világ első pillantásra meglepetten vették tudomásul, hogy Róma új püspöke nem olasz, a média a vasfüggönyön túlról jött főpásztort emleget, Moszkvában pedig egyenesen riadalmat okozott, hogy lengyel a pápa. A Péter székéig vezető út kezdetén, a világháború idején, a német megszállás alatt Karol kőbányában dolgozott, verseket írt, barátaival színházat csinált, a krakkói illegális szemináriumban tanulva kötelezte el magát a papi hivatás mellett. 1946-ban történt felszentelését követően fiatal papként Rómában tanult és ekkor lett az emberközpontú bölcselet, a keresztény perszonalizmus híve. A nehéz ötvenes években a lublini katolikus egyetemen etikát tanított fiataloknak, akiket a szép és tiszta életre, a szerelem és a felelősség vállalására bíztatott. Sugárzó személyiségét és briliáns tehetségét felismerve nyert kinevezést harmincnyolc esztendősen Krakkó segédpüspökévé, 1964-től pedig ő volt az ősi királyi székváros érseke, 1967-től bíboros. Következetesen szállt szembe az egyház és az emberek, a lengyel munkások érdekében a kommunista rezsimmel. A világegyházban ismertté a II. Vatikáni Zsinat idején lett, amelynek tanácskozásain különösen a Gaudium et spes, az egyház és a modern világ viszonyát új módon tárgyaló dokumentum vitájában tűnt ki nyitottságával, szellemi-lelki frissességével, modern hithűségével, szókimondó radikalizmusával, kíméletlen ateizmus-kritikájával, és ez lehetett a fő oka és indoka, hogy az 1978-as második konklávén ő nyerte el bíborostársai bizalmát.

De Karol Wojtyła, a professzor, püspök, bíboros tudós ember is volt, amit bölcseleti főműve, a Személy és a cselekvés igazol. Nézeteinek kiindulópontja az volt, hogy az ember, mint Isten teremtménye és képmása szabad és megismételhetetlen méltósággal bíró Személy, aki másokkal, embertársaival, végső soron Istennel is kölcsönös kapcsolatba lépve létezik és valósítja meg önmagát. Másokhoz, az embertársakhoz fűződő viszonyának alapja pedig nem más, mint a szeretet; ez fűzi Istenhez, Krisztushoz, ez határozza meg a többi emberhez való kapcsolatát, ez a forrása annak, hogy csak közösségi kötelékek között, párbeszédes cselekvésben tud élni.

Teljes cikk

Prohászka Ottokár domborművénél

2018. október 13.

Címkék: L. Simon László, produktivitás, Prohászka Ottokár

L. Simon László

„Mikor a nyirkos éjszakák novemberben-decemberben megfosztják az erdőt lombjaitól, azt gondolnók, hogy meghalt az élet. S mikor letaroljuk a tölgyest, s kitermeljük a fáját, úgy látszik, hogy nem a fáját, hanem a lelkét szaggatták, hasogatták szét a szekercék. De sem abban a novemberi-decemberi éjszakában nem halt meg az élet, sem abból a letarolt tölgyesből ki nem vész a jövendő tavasz, hanem a fölületről a mélységbe száll, és annak a letarolt tölgyesnek a gyökerei nem a korhadás kriptáiba, hanem egy új tavaszt megalapozó rétegek mélységeibe vonulnak, és biztosak vagyunk róla, hogy lesz élet, lesz virág, lesz szépség a földön megint!” És valóban: egyéni és közösségi tragédiáinkat elszenvedve hányszor vagyunk kénytelenek erőt meríteni újrakezdéseinkhez a természet csodálatos megújulásának példájából, ahogyan ezt Prohászka Ottokár is tette. Hányszor hisszük azt, hogy mindennek vége, mindent elveszítettünk, miközben az élet kíméletlenül megy tovább. A természet folytonos megújulása egyszerre ad erőt saját feltámadásainkhoz, s egyszerre figyelmeztet bennünket életünk kicsinységére és végességére. Minden új levél, minden friss hajtás, valamennyi kipattanó rügy élő, lüktető felkiáltójel: a megújulás és megmaradás kulcsa az élet továbbadásának Istentől kapott képességében van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, a természet végtelenségével és hatalmas erejével való szembesülésünk nem jelenti azt, hogy lemondhatunk az alakításának jogáról, lehetőségéről. Az ember kiváltsága, hogy a maga képére alakítsa a környezetét, hogy kultúrtájat hozzon létre.

Prohászka szerint fennmaradásunk érdekében a Jóisten a természet legyőzésére kötelezett bennünket. A mai harcias környezetvédők számára szentségtörés az, amit a természettel együtt élő, gazdálkodó ember felismert: „a természetnek mondvacsinált s megtömjénezett racionalista tökéletességével s szentségével szemben áll a mi öntudatunk, melynek más a szentsége s más a tökéletessége, s ezek alapján mi sok esetben a természetnek nem legyezgetésére, hanem legyőzésére köteleztetünk. Sőt maga a világi s lelki kultúra is a természet fölött való uralkodásban, annak nemesítésében s tökéletesítésében áll. A természet nem szent, hanem ösztönös és nyers. A természet nem ember s nem emberi; nem is lehet az, hiszen az ember csak egy darabja a természetnek, kinek azonban a nagy természet feladataitól eltérő, új igényei, s új feladatai s egészen új távlatai vannak. Neki nem szabad nyersnek, ösztönösnek s kegyetlennek lennie. A természet vak s kemény, azt irányítani s mindenféleképpen enyhíteni kell. E fölé a vak, nyers, kegyetlen természet fölé mi egy új világot teremtünk, melyben az ember szerint módosított s a céljaira hasznosított természet mint kultúrvilág mutatkozik be.”

Teljes cikk

Trump előtt, Trump után

2018. október 09.

Címkék: EU, Európa, Egyesült Államok, Trump, Orbán

Schmidt Mária

történész

A huszadik században két világkép birkózott egymással. Százéves háborújukból az Amerikai Egyesült Államok által képviselt „demokratizálási projekt” került ki győztesen. A vele szemben álló, kommunizmust hirdető szovjet modell 1989-re kifulladt. Ettől kezdve egészen 2016-ig, Donald Trump színre lépéséig, e mögött a jövőkép mögött állt a világ vezetéséért harcoló, majd az azt megszerző amerikai politika. Ezt a célt osztották szövetségesei, és mindazok, akik lépést akartak tartani a korszellemmel, vagyis a győztes USA-val.

„A világot biztonságossá tenni a demokráciák számára!”– adta ki a jelszót az első világháborús szerepvállalásra készülő amerikai elnök: Woodrow Wilson, aki magáévá téve külpolitikai doktrínává változtatta H. G. Wells gondolatát. Ennek jegyében született az USA első világháborús győzelmét követően az a békemű, amelynek keretében a vesztesekre rákényszerítették a köztársasági államformát és a demokráciát. Ennek akkor azért volt kiemelt jelentősége, mert Európa még a világ közepének számított, amerikanizálása pedig az USA világméretű terjeszkedésének fontos lépését jelentette. Miután azonban ezzel egyidőben, 1917-ben, a hatalomra kerülő szovjet kommunisták is világforradalmuk terjesztését hirdették, a két modell azonnal szembe került egymással. A két világháború közötti hosszú hétvégének tűnő időszakban egyik modell sem tudott földrészünkön megszilárdulni. Ahhoz egy újabb patthelyzettel záruló világháború kellett, aminek eredményeként sor kerülhetett Európa nyugati felének amerikanizálására, míg a keleti felét szovjetizálták. Majdnem fél évszázad után, 1989-ben, mint említettük, a szovjet modell kimúlt és kezdetét vette Közép- és Kelet-Európa amerikanizálása.

Teljes cikk

A szubszidiaritás és az Európai Unió jövője

2018. október 04.

Címkék: EU, Szolidaritás, Európai Unió, keresztény társadalomeszmény

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Az utóbbi hetekben a nemzeti szuverenitás egy részéről való lemondást szorgalmazó, alig leplezetten egy új, föderatív Európa ábrándját dédelgető politikai megnyilvánulásokat figyelve az jut az ember eszébe, hogy itt nem mással, mint a keresztény kultúrájú, identitású és értékrendű Európa öngyilkosságra való felszólításával állunk szemben, amely ellen világunk legnagyobb szellemi, lelki ereje, a kereszténység nevében – Pál apostollal szólva – akár alkalmas, akár alkalmatlan, szót kell emelnünk.

Most éppen az van napirenden, hogy kontinensünk országai a közös határőrizet, valójában azonban a gördülékeny határnyitás érdekében adják át szuverenitásuk egy részét egy olyan Gólemnek, amelynek mesterterve az európai népességcsere, a vérfrissítés, kontinensünk hitének, hagyományának, kultúrájának elpusztítása, a nemzeti közösségek szétzilálása. Az pedig különösen is aggasztó, hogy ennek a törekvésnek magukat kereszténynek nevező pártok és azok politikusai nem pusztán ágensei, hanem egyenesen harcos szorgalmazói, olyan célok szolgálatába szegődve, amelyek valójában sem kereszténynek, sem demokratának nem tekinthetők, amelyekkel minden hitében vagy akár csak kultúrájában keresztény egyénnek és közösségnek szembe kell fordulnia.

Teljes cikk

Szeptember tizenegy háromszor

2018. szeptember 18.

Címkék: terrortámadás, Sargentini, német menekültek, határnyitás

Schmidt Mária

történész

I.

2018. szeptember 11-én, egy többszörösen jelképes napon rendezte meg az Európai Parlament azt a Magyarország elleni erődemonstrációt, amiben a balos, kommunista, zöld (?), lmbtqrst-aktivisták, Soros-ügynökök stb. vezetésével támadást indítottak hazánk szuverenitása ellen. A prímet a „legélesebb késre a fiókban” címre esélytelen Sargentini, holland zöld-kommunista vitte. Ebben semmi rendkívüli nincs, ehhez már hozzászoktattak minket Tavares és Cohn-Bendit elvtársak, a gyenge képességű Verhofstadt, aki Magyarország elleni beavatkozásra szólította fel az Amerikai Egyesült Államokat (!?), és a többi hasonszőrű. Ezúttal azonban csatlakozott hozzájuk az Európai Néppárt több német (CDU) képviselője, élén vezetőjükkel, a bajor Keresztényszociális Unióhoz (CSU) tartozó Manfred Weberrel és az osztrák néppárti képviselők, kancellárjuk Sebastian Kurz biztatására.

Teljes cikk

Európa németizálása

2018. szeptember 13.

Címkék: Merkel, Orbán, nemzetek Európája, hatalompolitika, föderális Unió

Schmidt Mária

történész

Merkel döntött. Úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy nyíltan átvegye az Európai Unió irányítását és ezzel német vezetés alatt egyesítse Európát. Ez megfelel annak a törekvésnek, amire II. Vilmos császár, illetve Adolf Hitler is kísérletet tett. A száz éve kitört I. világháborúban a kétfrontos háborúra kényszerített németek legyőzték az oroszokat, és ha az amerikaiak nem avatkoznak be az antant oldalán, őket is legyőzik.  Hitler ezért nem akart kétfrontos háborút, meg akart egyezni a britekkel, és amikor ez nem ment, kiegyezett Sztálinnal. A II. világháborút is az amerikaiak döntötték el, akik továbbra sem voltak érdekeltek abban, hogy német vezetés alatt valósuljon meg a nácik egységes, új Európája. Ez a mostani tehát a harmadik kísérlet. A németek harmadik kísérlete Európa németizálására.

Teljes cikk

Balatoni fiúk

2018. augusztus 29.

Címkék: terror, Nagy Imre, Büszkeségpont, Balatonalmádi

Békés Márton

történész

Ungár Józsefet, a „balatoni fiúk” vezetőjét és társát, Bata Ferencet 65 évvel ezelőtt, Nagy Imre kormánya idején végezték ki „népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben” való részvétel miatt.

Hadd kezdjem egy személyes vallomással! Nem tudom, milyen lehet 21 évesen meghalni. Miután az ember gyermekfejjel végigélte a háborút, a kettős megszállást, a rákövetkező nélkülözést, a diktatúra kiépítését és annak könyörtelen működtetését. Nem tudom, mert már 35 éves vagyok; nekem már éppen, hogy kisdobosnak sem kellett lennem, és ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek oroszul tanulni sem volt kötelező. Annyit tudok, hogy többéves hadifogság után arra tért haza a nagyapám, hogy szüleitől elvették a kis vasüzemet és az udvarát körbevevő házat, amelybe a dédszüleim rövidesen, egymást követve, egy éven belül bele is haltak. Másik nagyapám pedig csak úgy volt hajlandó a főtéren sétálni apámmal, ha eltakarta az arcát: ne is lássa a gyerek a Lenin-szobrot! Egyikük sem lépett be a pártba, a Kádár-rendszer hivatalos társadalmi élete melletti árnyékéletet éltek: szorgos munkával, régi emlékekkel, polgári reflexekkel és templomba járással. Mindenkinek megvan a maga családi története, s a mienk – azt hiszem – ezek közül még csak nem is a legsúlyosabb. 

Az 1945 és 1956 közé eső több mint tíz év, vagyis a „terror évtizede”, látszólag csendes beletörődéssel telt, de a parázs alatt valójában mindvégig ott volt az a tűz, amely majd októberben felemészti a diktatúrát. Németh László plasztikus megfogalmazása szerint a helyzet hasonló volt ahhoz a kazánéhoz, amely nem akkor pattan szét, amikor a legjobban fűtik, hanem amikor egy kicsit lejjebb veszik róla a hőmérsékletet… 

Teljes cikk