A migráció frivolitása

2018. április 02.

Címkék: Willkommenskultur, emancipáció, nyílt társadalom, szingli, migráns férfiak

Békés Márton

történész

A migráció barátai többnyire emancipált, hajadon, liberális nők, a bevándorlók pedig túlnyomórészt fiatal, egyedülálló, muszlim férfiak. A Willkommens-koalíció szexizmusáról.

Egy kitűnő magyarkanizsai (Északkelet-Vajdaság) borász élesszemű megfigyelése adta az ötletet a következő íráshoz. „Mit szólnának a csajok ahhoz, ha a pasik másfél millió, 15–25 éves, szabad nő betelepítését szorgalmaznák Európába?” – tette fel a kérdést egy alkalommal.

A történelem félig földrajz, félig demográfia. Nem kell sem Oswald Spenglernek, Arnold Toynbee-nak vagy Niall Fergusonnak lenni ahhoz, hogy felismerjük a népesedés és a geopolitikai helyzet által kialakított mozgásokat. Például azt, hogy üres tér nem marad betöltetlen, a népvándorlások jó ideje keletről nyugatra és délről északra tartanak, a gazdasági prosperitás pedig vonzza a túlnépesedett, ugyanakkor kevésbé tehetős térségek lakóit. Ez az együttállás valósul meg korunkban is, amikor a gazdaságilag fejlett (ide értve a kereseteket, a technológiai színvonalat és az erőforrásokkal való ellátottságot) és demográfiailag stagnáló/hanyatló európai kontinens délkelet felől olyan nyomásnak van kitéve, amely gazdaságilag fejletlen, viszont rohamosan növekvő népességű térségekből érkezik. Az egyenlet röviden úgy írható le, hogy az anyagilag termelékeny, de biológiailag terméketlen tér odavonzza azokat, akiknél a helyzet éppen a fordítottja. Az újdonság az, hogy a kívülről jövőket most belülről támogatják. Kis túlzással a kívülről érkező fiatal, muszlim férfiakat férjezetlen, liberális nők várják tárt karokkal.

Teljes cikk

Katolikusok és a szavazófülke

2018. március 31.

Címkék: közjó, Egyház társadalmi tanítása, pártprogramok, választás 2018

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Április 8-án, a rendszerváltoztatás óta nyolcadik alkalommal ismét lehetőség lesz szóvá, tetté tenni önmagunkat. A még mindig fiatal polgári demokráciában élő Magyarországon mintha zavar keletkezett volna a keresztény meggyőződés és a közéleti állásfoglalás viszonyában. Jószándékú laikusok és kárörvendő médiamunkások egyaránt hihetik, hogy ezt a helyzetet csak fokozza, hogy a rendszerváltoztatás óta először az idén nem ad ki választási körlevelet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia. Pedig az Egyház parancsait betartó, annak társadalmi tanításait ismerő, gyakorló hívő ember számára nem kérdéses a választás.

 

„A nemzetek létezése rendkívüli jótétemény az emberiség számára,

mert behatárolja a rosszat és a jót,

mely nélküle átcsapna minden területre.”

(Molnár Tamás: Régi és új nacionalizmus, 1998)

 

Miért érzékelhetők mégis „de hát”-ok, zavar, ingadozás a katolikus közösségekben, akár a sajátomban is? A válaszok mindig úgy kezdődnek, hogy becsülöm és tisztelem a miniszterelnök stratégiai érzékét, ahogy hazánk érdekeit képviseli, elismerem a gazdasági eredményeket, de irritál a kormányzati kommunikáció, a kiskirályok rongyrázása, a túl sok focipálya stb., amelyek veszélyeztetik az eddig elért eredményeket. Segítség lehet számukra, ha felidézzük az Egyház társadalmi tanítását a közjóról, nemzetről, keresztényi felelősségről, illetve a kormány toplistás eredményeit. Kezdjük az utóbbiakkal!

Teljes cikk

Félreértések

2018. március 26.

Címkék: Németország, nemzetállam, hatvannyolcasok, utópizmus, Egyesült Európa

Schmidt Mária

történész

Az elhúzódó migránsválság igencsak éles ellentéteket generált az Európai Unión belül. Törésig vitte a brit-uniós ellentéteket, ami a 2016-os Brexithez vezetett. Megmérgezte az Európa keleti és nyugati fele közötti viszonyt. Ennek oka persze nem csak, és nem is kizárólag a migránskérdésben elfoglalt eltérő álláspontokban keresendő, de ennek ürügyén kerültek a felszínre azok az egymás iránti bizalmat kikezdő ellentétek, amelyek mára az Unió megmaradását veszélyeztetik.

Az Unió keletkezésében döntő szerepet játszott, hogy a bipoláris világ két egymással szembenálló szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió ideológiai, katonai és gazdasági területen is vetélkedett egymással. Kettejük párharca a fogyasztói piacgazdaság győzelmével ért véget, ami a szocialista modell teljes csődjével párosult. A hidegháborút megnyerte a Nyugat: újraegyesült Európa és legmeghatározóbb állama, Németország is. Az újraegyesülés tényét azonban úgy az Unió, mint Németország félreértelmezte, és ezért rossz következtetéseket vont le belőle. 

Európa nyugati fele és benne a Német Szövetségi Köztársaság egyértelmű haszonélvezője volt a hidegháborúnak. Győzelmének kivívásához azonban nem igazán járult hozzá. A nyugati polgárok a bipoláris világ megszűnéséig eltelt négy évtizedben példátlan gazdasági fellendülést éltek meg. Élvezték a fogyasztói társadalom minden előnyét, ami biztonsággal, szabadsággal és anyagi jóléttel párosult. Erre még annak az erkölcsi fölénynek a zászlaját is kitűzték, amit a totális kommunista diktatúrával szemben éreztek. A nyugatnémetek esetében mindez azzal a felettébb kellemes tudattal ment végbe, hogy nekik nem kell, de nem is szabad semmiért felelősséget vállalniuk, hiszen az a II. világháború győzteseinek a dolga. Boldogon beérték annyival, hogy drukkoltak az elnyomottaknak és üzleteltek a vasfüggöny mindkét oldalával. Ivan Krasztev bolgár szociológus szerint a BRD olyan volt, mintha mindig szabadságon lenne, miközben mindenki más dolgozni járt.  A nyugatnémetek Toscanában szürcsölték a vörös bort, miközben folyamatosan szurkoltak a szocializmusnak, amit keleti testvéreik, hozzánk hasonlóan, a vasfüggönyön túl építettek. Csalódottá és megrabolttá váltak, amikor ez az általuk oly lelkesen támogatott ügy végleg befuccsolt. A kelet-németek, és a többiek is mind, meglopták az álmaikat, visszaéltek azzal a sok erkölcsi támogatással, amit számukra nyújtottak, hiszen előzetes engedélyük nélkül, tulajdonképen önhatalmúlag felhagytak a szocialista jövő kikísérletezésével. A Nyugat értelmiségi élcsapata így azzal szembesült, hogy a vasfüggöny egyszerre csak eltűnt, és ők egy olyan új helyzetben találták magukat, amire egyáltalán nem vágytak. Ha kelletlenül is, de aztán mégiscsak hajlandóak voltak ellepni Németország keleti felét, hogy az addig a harmadik ̶ negyedik osztályban játszó nyugat-német kádereikre cseréljenek le minden ossit. Használhatatlan kolonccá minősítettek át egész nemzedékeket, ezzel is büntetve őket azért, hogy az engedélyük nélkül felhagytak a szocializmussal. Wessikre és ossikra osztották fel újra azt a Németországot, amit egyesíteniük kellett volna. Véssük jól az eszünkbe, hogy a német és így az európai egységet az NSZK politikai élétének baloldala, vagyis a szociáldemokraták és a zöldek, kiegészülve a balliberális 68-as megmondóelittel, kifejezetten ellenezték. Amikor a wessik rázúdultak az ossikra, hogy kiebrudalják őket az állásaikból, diplomáikat érvénytelennek nyilvánították, karrierjeiket, eredményeiket lenullázták, s ezt arra hivatkozva tették, hogy az NDK bűnös rendszer volt, amelynek tetteiért felelősséggel tartoznak. Mindezt sima zsákmányszerző kapzsisággá, vagyis nettó erkölcstelenséggé minősíti át Marx készülő rehabilitálása, amit az Unió hivatalosan is szentesíteni fog, ha trieri szobrát maga Juncker bizottsági elnök avatja majd fel.

Teljes cikk

„Tíz-egynéhány napból megérteni egy egész életet…”

2018. március 23.

Címkék: 1956, pesti srác, Balás-Piri László, búcsúztató beszéd

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

 

Kedves Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

 

Milyen esendők vagyunk! Amikor földi búcsút veszünk egy szeretett embertől, akkor is magunkra gondolunk. Hogy is lehetne ez másként akkor, amikor egy olyan ember megy el, ki nemzedékének, 1956 pesti srácainak és lányainak egyik utolsó hiteles tanúja, s életében 1956 igazságának megtestesítője volt. Kevésbé nagy szavakkal, inkább életpéldával. Mi lesz velünk, ha ők mind elmennek minden élők útján? Ha nem lesz már közülük senki közöttünk, aki ahogy ő annyiszor megtette, ránk emeli átható, mégis szelíd tekintetét és azt mondja: „Nem.” Nem, mert mi nem úgy, és nem ezért harcoltunk. Vagy azt mondja: „Igen.” Igen, ezt és így. Mert ez méltó 1956 örökségéhez.

Teljes cikk

Búcsú Balás-Piri Lászlótól

2018. március 23.

Címkék: emlékezet, szabadság, 1956, haza

Schmidt Mária

történész

A szeretet hozott bennünket ide. És persze a tisztelet. De legfőképp a szeretet, annak is megannyi fajtája, a hitvesi, a fiúi, a családi, a baráti, a bajtársi, hogy csak néhányat mondjak. És a hazaszeretet. A Pilisben, a Kőhegy tetején emléktábla áll, rajta felirat: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”.

Ma Balás-Piri Lászlótól, ’56-os szabadságharcos hőstől veszünk búcsút, aki legjobbjaink hagyományát követve egész lényével adott értelmet ennek az egyszerű mondatnak. Az, hogy most itt vagyunk, hogy a veszteségben, a gyászban képesek vagyunk összekapaszkodni, neki köszönhetjük. Az, hogy a XXI. század magyarjai is nemes és kipróbált értékek őrzői maradtak, neki is köszönhetjük. Az, hogy józan szenvedéllyel ma is közös célokat követünk, neki is köszönhetjük. Amíg a Jóisten Balás-Piri Lászlókat küld közénk, nincs mitől tartanunk.

Már az elején szeretném lelkünkbe vésni: akitől búcsúzunk, üres kézzel távozott, mindenét odaadta és ránk bízta, ezért ő maga könnyű szívvel távozhatott. Dicsőség a hősöknek!

Teljes cikk

Börtönvilág a vasfüggönyön innen

2018. március 21.

Címkék: Wronk, Piteşti, Pankrác, Lipótvár, Szamosújvár, Mokotów

Szabó Ákos

történész

A vasfüggöny kifejezés Winston Churchill 1946. március 5-i az Amerikai Egyesült Államok-beli Fultonban elmondott beszédében hangzott el először. A vasfüggöny keleti oldala hamarosan börtönvilággá változott. A pártállami diktatúrák hírhedten kegyetlen börtöneiről szól az írás.

 

„Torz az az eszme, amely csak erőszakkal tud fennmaradni.”

 (Boldog Jerzy Popiełuszko)

 

Az 1917-es bolsevik puccsot követően Vlagyimir Iljics Leninnek és elvtársainak többé semmiféle titkolt célja nem volt: a hatalmat megragadni és megtartani mindenáron.

Talán az utóbbi szó jellemezte legjobban a kommunistákat, hiszen a rendelkezésükre álló eszközök között sosem válogattak, ha torz eszméjük megtartása volt a céljuk; az egész világra kiterjedő diktatúra kiépítése során egyéneket, családokat, közösségeket, sőt komplett országokat zártak elevenen börtönökbe. Olyan rideg, kihalt, kegyetlen helyekre, ahonnan menekvés csak a legszerencsésebbeknek, és a sziklaszilárd jellemmel és feltétlen istenhittel megáldottaknak sikerült. Kambodzsa népét a párizsi baloldali értelmiség emlőin hízlalt Pol-Pot nyomorította, a sok ezer éves kultúrával bíró Kínát Mao kényszerítette két vállra, Magyarországot Rákosi büntette, Romániában pedig az egykori cipészsegéd, Ceauşescu épített ki brutális teljhatalmat. Népek tucatjai, generációk sokasága került egy őrült eszme börtönébe, a szabadságuktól megfosztott lényként kellett tengődniük, nem megengedve, hogy maguk rendelkezzenek önnön sorsuk felett. Sok millióan azonban a szó szoros értelmében börtönökbe kerültek a vasfüggöny keleti oldalán, lengyelek, magyarok, csehek, oroszok vagy éppen románok. Az egykori diktatúra hírhedten kegyetlen börtöneiről szól az írás.

Teljes cikk

Mit keresett Szili Katalin az MSZP-ben?

2018. március 17.

Címkék: baloldal, neoliberalizmus, nemzet, haza, Galló Béla, házelnök

B. Varga Judit

történész-muzeológus

„… legalább nekem példát kell mutatnom” – vallja politikusként, emberként hazánk első női házelnöke és egyben indokolja MSZP-s országos listáról való lemondását, majd távozását a pártból.

 

„…életed a haza életének egy pillanata.”

Márai Sándor

 

A lelkiismeretnek elszámolni, hívőnek lenni, nemzeti egységben, határon túli nemzettársakban gondolkodni, a terjedő szegénységre valódi szociáldemokrata megoldásokért kiállni, a szolidaritást a saját párttársaktól folyamatosan követelni nem lehetett könnyű feladat a fokozatosan, majd szédítő tempóban elliberalizálódó utódpártban.

És Szili Katalin döntött: megelégelte a realitással való szembenézés teljes elutasítását, a neoliberalizmus iránt táplált illúziókat, az ijesztő konformitást. Saját jogán került be a politika sodrába és sosem maradt érzéketlen a közösség sorsa iránt. A pragmatikus átmentő pártelnök, Horn Gyula ritkaságszámba menőnek tartotta emberközeli stílusát. Pedig a legbátrabb bozótharcos is tudott lenni a párton belül egyre gyakoribb titkos hatalmi ambíciók dzsungelében – többnyire szemben a főárammal, a „legapolitikusabb politikusként” (Wéber Attila). Mindezek ellenére Szili Katalin pályaíve a demokratikus magyar baloldal egyik sikertörténete.

Nem véletlenül választotta Galló Béla példásan tárgyilagos új könyvének témájául a szocialisták legnépszerűbb politikusát. Akinek mindig a haza volt az első, azaz azon a területen volt erős, ahol a pártja a legkevésbé.

Teljes cikk

Megtévesztő szavak múzeuma

2018. március 12.

Címkék: I. világháború, 1956, reformkommunisták, Hitler és Sztálin, forradalmak

Békés Márton

történész

Öt állandósult szókapcsolat, a Molotov–Ribbentrop-paktumtól a „forradalom miniszterelnökéig”, amelyektől ideje volna szabadulni.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatáskor, bármekkora is volt az erre irányuló akarat, nem sikerült teljes mértékben szakítani a pártállami múlttal. A gazdasági és politikai struktúrákban – a tájékoztatásban, az intézményrendszerekben, a kapcsolati hálóban – ettől kezdve még húsz évig jelen volt a kommunizmus öröksége. A posztkommunizmus legmakacsabb formája a nyelv szerkezetében öröklődik tovább, méghozzá napjainkig. Éppen ezért szótárcserére van szükség, a megtévesztő szavak és fogalmak múzeumba helyezésére. Öt olyan állandósult szókapcsolat következik, amelyeket dekonstruálnunk kell ahhoz, hogy az általuk eltakart történeti valóság és a használatukhoz fűződő megtévesztő szándék láthatóvá váljon.

 

Az I. világháborút a központi hatalmak militarizmusa okozta

A nyugati antanthatalmak háborús propagandája mindvégig úgy állította be a központi hatalmakat, mint militarista államokat, amelyek a béke ellenségei. Kezdettől fogva úgy keretezték a háborút, mint amelyben a francia–angolszász demokráciák küzdenek a felvilágosodás és az emberiesség oldalán a „porosz militarizmussal” és az „osztrák–magyar autokráciával”. Az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépése után az antantpropaganda még hatékonyabban terjesztette a „kultúra ellen hadat viselő német hunok” és a központi hatalmak militarizmusának üzenetét. Ez a narratíva érvényesül száz éve. (Tegyük hozzá: az antant oldalán harcolt a valóban tekintélyuralmi cári Oroszország és az a Belgium, amely közép-afrikai mészárlásairól híresült el, a Nagy-Britannia részéről az ellenséges búr falvak lakosságának Dél-Afrikában felállított internálótáborairól nem is beszélve.) A párizsi békekonferencián utólag igazolták e narratívát, amikor a vesztes országok békediktátumaiban kimondták, hogy kizárólag ők„a veszteségek és károk okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek”. A számok azonban azt mutatják, hogy az antanthoz tartozó államok háborúztak folyamatosan: 1815 és 1914 között Nagy-Britannia 64 alkalommal szállt hadba (ezen háborúk, expedíciók és gyarmati „pacifikációk” majd’ fele 1873 után zajlott); ebben a száz évben az Amerikai Egyesült Államok 33, Oroszország pedig 15 alkalommal fogott fegyvert, jórészt terjeszkedési vágyból és a meghódított területek őslakossága ellen. Míg Franciaország 1870-től az I. világháború kitöréséig 37 fegyveres konfliktusban vállalt szerepet, addig a Német Császárság 1871 és 1914 között csak hét alkalommal. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es fennállásától kezdve csupán két ízben hadakozott, mégpedig Bosznia-Hercegovina nem túl nagy véráldozatokkal járó elfoglalásakor. 

Az I. világháborút megelőző ötven–száz évben tehát éppenséggel az antanthoz csatlakozó országok viseltek legtöbbször hadat, a Német Császárság és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia viszont a két legkevesebbszer fegyvert ragadó nagyhatalom volt a világon.

Teljes cikk

Élményfestés

2018. március 10.

Címkék: 1956, üzemi nőnap, munkásmozgalom, nemzetközi nőnap

Kormos Valéria

újságíró

1956. december 4-én, amikor a legtöbbekben kihunyóban volt minden remény, budapesti asszonyok ezrei vonultak csendesen a mai Andrássy úton a Hősök sírja felé, hogy megmutassák gyászukat, fájdalmukat, bátorságukat. Ki egy szál virággal, ki gyertyával, ki gyermekét kézen fogva, csendben. Be volt kerítve az ország, ők is, de nem mertek közéjük lőni, lövetni. Az emlékhelyen imát mondtak, fényt gyújtottak, aztán útjukra mentek.

Vajon milyen érzésekkel fogadhatták, hogy néhány hónappal később, 1957-ben törvényerejű rendelet született arról, hogy minden év március nyolcadikán meg kell őket ünnepelni, mert ez társadalmi ügy és kötelesség. A budapesti, eléggé szomorú utcaképet némiképp felderítette, hogy a nagykörút járdáit ilyenkor ellepték az alkalmi árusok, hóvirággal teli kosaraikkal. Ma már, hét évtizeddel később, múzeumi fotótárak gyűjteményeiből köszön vissza ránk e hangulat, ahogyan a kopottas öltözékű férfiak tucatjával vásárolják a hóvirágot. (Muris elgondolni, hogy ezt most nem tehetnék meg, mert törvénnyel védett növényről van szó.) Az pedig számomra kifejezetten jó érzés, hogy nem kell kötelezően, felsőbb utasításra ünnepelni senkit és semmit.

Napjainkban  március nyolcadika egyszerű, kedves  gesztusként, figyelmességként jelenik meg életünkben. Már aki elfogadja, és nem veszi túltengő feminista önérzetét sértő provokációnak. De ne feledkezzünk meg az üzleti fogásokról, amint akciós szállodai ellátást, borvacsorát, retro rockkoncertet ajánlanak nekünk. És persze különböző fantáziájú virágkölteményeket, mint a Toszkán napsütés, a Gondolok rád, a Rejtélyes sziget

A 2018-as év nőnapi ajánlataiból nekem leginkább az Élményfestés tetszett. Arról van szó, hogy ha kedvünk támad rá, betérhetünk egy képzőművészeti stúdióba és egy ottani mester segítségével, kiválasztott minta alapján megalkothatjuk saját festményünket. Ennek kapcsán eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám lefesteni  ̶ szavakkal ugyan – mindazokat az élményeket, amelyeket hajdanán, pályakezdésem idején, az 1970-es években, majd később, megismertem a nőnapi kulisszák mögötti valóságból ? Azon is elgondolkoznék egy kicsit, miért és honnan indult ennek az ünnepnek a gondolata? Kik és miként alakítgatták ideológiájuk hasznosítására? 

Teljes cikk

Migráns vagy menekült?

2018. március 06.

Címkék: Németország, Merkel, kvóta, oltalom, integrálás

Schmidt Mária

történész

„Van, aki szerint Angela Merkel a jövő?

(Does anyone think Angela Merkel looks like the future?)

Patrick J. Buchanan

 

Kik a migránsok? Azokról beszélek, akiket a nyugati megmondóelit talán nem véletlenül, egységesen menekülteknek nevez. Tényleg háborús menekültek lennének vagy inkább olyan bevándorlók, honfoglalók, vagyis gazdasági migránsok, akik egy jobb élet reményében indulnak útnak? Vagy, akiket ennek kecsegtetésével indítanak el azok, akik ezt a bevándorlási hullámot ki és felhasználják? Háborús menekültek lennének mind, akiken degeszre keresik magukat azok az embercsempészek, akik mára jól menő iparággá szervezték magukat? Még arra a kérdésre sem ismerjük a választ, hogy vajon az új betelepülőknek van nagyobb szükségük a Nyugatra, vagy a posztliberális nyugati élcsapatnak rájuk, heveny, szűnni nem akaró lelkiismeretfurdalásuk csökkentéséhez? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor rögtön meg is találtuk a választ arra, hogy miért nem inkább ott segítünk nekik, ahol élnek. Hiszen mindenki tudja, hogy egy dollár, egy euró, egy forint, a migránsokat kibocsájtó országokban sokkal többet ér, mint itt. A fenti kérdés azért sem kerülhető meg, mert ha menekültekről van szó, akiket háború űzött el a hazájukból, akkor őket nem kell integrálni. Számukra átmeneti oltalmat kell nyújtani és elő kell segíteni, hogy a harcok elültével visszatérhessenek a szülőföldjükre. Tudásukra, munkájukra ugyanis hazájuk újjáépítésében, az ottani élet újraindításában lesz szükség.

Ha azonban migránsokról, vagyis új betelepülőkről van szó, akkor nem ideiglenes megoldást kell találni a számukra, hanem véglegeset, ami azt jelenti,hogy integrálni kell őket a befogadó társadalmakba, ami hosszadalmas és nehéz feladat és mindkét fél cselekvő elköteleződését igényli.

Teljes cikk