„Viccnek azért picit túlzás…” Anne Applebaum budapesti beszélgetése Schmidt Máriával

2017. november 28.

Címkék: függetlenség, migráns, szabadság, CEU, Soros, NGO, Orbán

Schmidt Mária

történész

Anne Applebaum régi barátom, talán ezért is vállaltam, hogy leüljek vele beszélgetni annak ellenére, hogy Anne írásaiban az elmúlt években annyi méltatlan támadást intézett régiónk és Magyarország ellen. Meg akartam érteni: mi változott gondolkodásában, miért nem fontos többé a számára ennek a térségnek a függetlensége, szabadsága, pontosabban miért nem fogadja el, hogy a függetlenség és szabadság lényege nemcsak az eltérő álláspontok tolerálása, hanem a helyi közösségi érdekek és értékek elfogadása is. Az alábbi beszélgetésre, Anne Applebaum kérésére, 2017. november 13-án került sor Budapesten. A beszélgetésről hangfelvétel készült.

Applebaum: Kezdjük ott, ahol még Te és én egyetértettünk. Tehát itt voltam ennek a múzeumnak a megnyitásán...

Schmidt: 2002-ben.

Applebaum: Igen. Írtam róla, úgy emlékszem, hogy a The Wall Street Journal-ban vagy valahol máshol, és azóta is többször írtam róla, és mindig nagy elismeréssel. Úgy tekintettem Rád, mint aki elkötelezett a történelem újraírása mellett. De nemrég olvastam a cikkedet Sorosról, amit áprilisban írtál. Azt írod Sorosról, hogy dominálja a baloldalt és az amerikai Demokrata Pártot. Szerintem ez abszurd. Nem tükrözi a valóságot. És ezért vagyok itt. Mert valaki elküldte nekem az angol fordítást. És ez annyira eltér mindattól, amit én gondolok, annyira idegen nekem. Mi az a pillanat, amikor különböző irányba indultunk? Te történész vagy, akit nagyra tartok. Hivatkoztam rád a könyveimben, nagyszerűnek tartom a Terror Háza Múzeumot, írtam róla, rólad is, mindig pozitívan, és akkor láttam ezt a blogposztot, és arra gondoltam: valaminek történnie kellett. Vagy Te, vagy én látom a helyzetet tévesen. Szóval, tudni akarom, mi ez. Mert megdöbbentett. Tehát azt kérdezem, mi az a pillanat, amikor szétváltak az útjaink.

Schmidt: 2008-ban kezdődött. Obama hivatalba lépése volt az, amit különbözőképpen értékeltünk. Számunkra, magyarok számára Barack Obama nyolcévnyi elnöksége vízválasztó volt: másképp kezdtünk gondolkodni az Egyesült Államokról. Ronald Reagan óta az Amerikai Egyesült Államok Közép-Európát az amerikai érdekszférába tartozó területnek tekintette. Ez új volt, mert előtte az USA-t nem érdekelte Közép-Kelet-Európa sorsa. Számunkra ez nagyon sokat jelentett, mert végre meghozta azt, hogy a hidegháború amerikai győzelemmel zárult, és mi visszanyertük a szabadságunkat és a nemzeti szuverenitásunkat. De azt is jelentette, hogy bekerülhettünk a NATO-ba, ami biztonsági szempontból volt nagyon fontos. Az Obama-adminisztráció ezt a biztonsági védőernyőt a rakétatelepítések leállításával visszavonta. Amerika ettől kezdve ezer jelét adta, hogy ez a térség nem érdekeli, és csak társadalomátalakító szándékai vannak velünk szemben. Hardcore ideológiai gyarmatosító hatalomként kezdett el velünk szemben viselkedni az Egyesült Államok, ami azt megelőzően ilyen erővel nem volt jellemző. És ez egybeesett a Soros-alapítványok tevékenységével, amelyek teljes összhangban működtek az Obama-adminisztráció itteni embereivel.

Applebaum: Soros alapítványa befolyásolta Obamát vagy fordítva? Vagy a kettő ugyanaz?

Schmidt: Összeálltak, és együtt, egymással karöltve tevékenykedtek. Az amerikai ügyvivő, Goodfriend (nomen est omen) eljárt a Sorosék által szervezett kormányellenes tüntetésekre. Ide, hozzám is eljött, leült abba a székbe, ahol most Te ülsz, és másfél órás előadást tartva Horthy Miklósról oktatott ki engem, és mindenféle ügyekben dirigált.

Applebaum: Emlékszem, hogy említetted ezt.

Schmidt: Képzeljük el, hogy a washingtoni magyar nagykövet elmegy, mondjuk, a Smithsonian múzeum főigazgatójához, és előadást tart neki arról, hogyan viselkedtek az amerikaiak az indiánokkal, és ezt neki miképp kell megírnia. Ezt vajon ott minek tekintenék?

Applebaum: Biztos vagyok benne, hogy sokan az Indián Múzeumban örömmel hallanák ezt.

Schmidt: Ehhez jöttek azok az otrombaságok, hogy Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke nyilvános beszédében alkotott véleményt arról, hogy Székesfehérvár állíthat-e szobrot Hóman Bálintnak – persze ki sem tudta ejteni a város nevét. Miközben Seattle-ben Lenin-szobor van, ami, úgy látszik, neki teljesen rendben van.  A seattle-i Lenin Obamának nem jelent problémát, őt a székesfehérvári Hóman zavarja. Nyilván az amerikai adófizetőknek is ez utóbbi az igazán fontos kérdés. Szóval az a probléma, hogy azalatt az obamai nyolc év alatt az amerikaiak – és ez egyébként általános a régióban is – ellenszenvessé tették magukat, és nem tudom, hogy ezen Trump képes lesz-e majd változtatni. Remélem, hogy igen.

Teljes cikk

Politikai szörnyek emlékezete

2017. november 27.

Címkék: kiállítás, kommunizmus, vonat, államcsíny

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Jó ideje nem hömpölyög a dolgozók tömege a moszkvai Vörös téren és nálunk sem kell ünneplőbe öltözve iskolába menni november 7-én Lenin és a bolsevik többségnek nevezett maroknyi anarchista ünneplésére. A Zürichből 1917. április 9-én induló vonattal nemcsak Petrogradba, de a történelembe is megérkeztek a német kormány hathatós támogatásával a „forradalmárok”. Miért nincs még száz év elteltével sem konszenzus akciójuk, család- és emberellenes rendszerük megítéléséről, miért emlékezünk különbözőképpen rájuk?

„Csupán annyit tudunk, hogy a szovjet út zsákutca volt.”

Catherine Merridale

Vannak még itthon kételkedő kollégák, akik ellenkultuszos konstrukciónak írják le, idézőjelben félhivatalosnak nevezik a bolsevikok világrengető tettének mai minősítését, kiváltó okait és valóságos helyét a bipoláris világot előrevetítő 1917. évben. Készpénznek veszik a korabeli sajtóhíreket és önigazoló érdekességnek találják, hogy egy titkosszolgálati akcióból indult, majd államcsínyben tetőzött nagy októbert mindenki forradalomnak emlegette, a puccs szót le sem írva. A logika mentén nyilvánvalóan napjaink hírei is mind igazak, az újságok csakis a színtisztáról tudósítanak. A forráskritika mellőzése, a hazai és a külföldi szakirodalom ismeretének hiánya és a józan ész kiiktatása mellett tekinthet csak valaki igazodási pontnak száz évvel ezelőtti politikai és bulvárlapokat. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a kellő történelmi távlaton sem vagyunk túl, ami konszenzusos akadémiai alapon legalább 150-200 év. Azt sem árt tudnunk, hogy gyerekeink tankönyvében már hetedik osztályban vastag betűvel szedett államcsínyként határozzuk meg a korábbi piros betűs ünnepet.

A Terror Háza Múzeum november 7-én nyílt kiállításának bejárata

 

Teljes cikk

Kertész Imre emléktáblájának avatásán

2017. november 26.

Címkék: szabadság, remény, Kertész Imre, Nobel-díj, emléktábla-avatás

Balog Zoltán

az emberi erőforrások minisztere

Az alábbiakban a Nobel-díjas írónk, Kertész Imre lakóházánál születésének 88. évfordulóján, november 9-én elhangzott beszédet közöljük.

Kormánybiztos Asszony! Tisztelt Művész Urak! Emlékezők!

Hadd kezdjem Kertész Imre a Die Zeit 2013-ban elhíresült interjújával, amelynek a címe ez: „Holokauszt bohóc voltam”. Ugyanis ez a Török utcai lakásra történő utalással kezdődik. Néhány részlet az interjúból: „Kertész Imre 84 éves, és Parkinson-kóros. Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájában. Szerette a régi Nyugat-Berlin platánjait, a Ludwig-Kirch tér kávéházteraszait, a koncerteket a Filharmóniában. Ezekről a berlini évekről A végső kocsma című naplókötetében ír, amely a jövő héten jelenik meg németül.” – ez még mind az interjúból. „Tavaly novemberben Kertész Imre visszatért Budapestre. Azóta nem lépett ki annak a rendezett külsejű budai lakóháznak a kapuján, amely fél éve az otthona. A nyitott teraszajtó előtt ül egy fotelben. Törékenyen, soványan. Az inge alatt a beszélgetés közben gyógyszeradagoló masina ketyeg könyörtelenül. Az asztalon Canetti könyve Kafkáról: A másik per. Kafka – az ő világa. Amikor ezt mondja, felragyog.” Kertész Imrét halljuk: „Emlékszik még? – kérdezi – Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban – ebben a lakásban – éltem 42 évig.” S akkor azt kérdezi, azt mondja az újságíró: „Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?” Kertész válasza: „Csak mióta Nyugaton is olvasnak.”

A mi Nobel-díjasunk, akit a Nobel-díj után elkezdtek olvasni Nyugaton is. Mi őt olvastuk előtte is, és azóta is olvassuk, és olvasni fogjuk Kertész Imrét. Ez a tény itt most, bízom benne, hogy összeköt bennünket. Mert az olvasás is lehet, az olvasmányélmény is lehet egy erős, közös kapocs. És hát mit akarhatna többet, mást egy író, mint hogy olvassák. Mit akarhatna akkor is, ha műveinek értelméről és jelentőségéről különböző módon gondolkodunk és gondolkodhatunk. A legtöbb, amit tehetünk, miután elbúcsúztunk tőle, hogy ezt a diskurzust Kertész Imre életművéről továbbfolytatjuk, vagy elkezdjük, miközben olvassuk őt. S elkezdik azok is, akik eddig távolmaradtak. Az intézet, amelyet nemcsak az ő emlékének, hanem életművének szentelünk, az egyik legfontosabb hivatása az lesz, hogy azok is elkezdjék olvasni, akik eddig távolmaradtak.

Teljes cikk

Idegen vonat hazai pályán – Marxizmus orosz módra

2017. november 23.

Címkék: terror, bolsevik puccs, írástudatlanság, iparosítás

Balogh Gábor

történész

A marxizmus olyannyira idegen volt 1917-ben az orosz társadalomnak, mint az a porosz vasúti kocsi az orosz vaspályának, amely Lenint és elvbarátait áprilisban Pétervár felé szállította.

 

„Oroszországban előtörnek a sehogy el nem fojtható ösztönök,

az embereket pedig valójában pusztán saját önző, csaknem állati felbuzdulásuk hajtja,

melyet a közjó meghatározásainak legkülönbözőbb lepleibe bújtatnak.” 

Alekszej Tolsztoj

 

Száz évvel ezelőtt, 1917 őszén Pétervárott a hatalom az utcán hevert. Az Ideiglenes Kormány képtelen volt akár csak a rend látszatát is fenntartani Oroszországban, az így keletkezett hatalmi vákuumot a német hadvezetőség által hazaszállított Lenin vezette bolsevikok töltötték ki. A sikertelen nyári puccskísérletüket követően maga Lenin sem akarta elhinni, hogy ezúttal ilyen könnyen kezükbe kerül a hatalom. Trockij írt erről: „Lenin el volt ragadtatva, aminek felkiáltásokkal, nevetéssel, kezét dörzsölve adta jelét, majd hallgatagabb lett, elgondolkozott és így szólt: „Hát, talán így is lehet, mindegy, csak legyen miénk a hatalom.” (Mihail Heller - Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem II. A Szovjetunió története. Osiris-2000, Bp. 1996. 28. o.) A hatalom megragadása viszonylag egyszerűen sikerült a bolsevikoknak. Olyannyira egyszerűen, hogy „Oroszország” (az idézőjel azért is indokolt, mert Oroszország esetében ebben az időszakban inkább beszélhetünk történelmi−földrajzi fogalomról, semmint működőképes, nemzetközileg elismert állami entitásról) és a pétervári lakosság az első napokban észre sem vette, milyen jellegű változás következett be az ország élén. Ugyanez igaz az orosz társadalom jelentős részére is; a bolsevik hatalomátvétel következményei csak az 1920-as években jelentkeztek az egyes közösségekben.

Teljes cikk

„Meg kell mutatni, hová tartozunk"

2017. november 18.

Címkék: 1956, díszpolgár, megtorlás, halálügyész

Békés Márton

történész

Grátz Endre képviselte a vádat Török István és társai perében is: a győri „halálügyész” ekkor négy emberre kért halálos ítéletet. A harmadrendű vádlottnál, Büki Lajos vagongyári marósnál jártunk.

Az augusztus 22. és október 3. közötti cikksorozatunkból kiderült: öten (azóta már tudjuk, hogy hatan) még biztosan élnek a forradalom és szabadságharc leverése után következő, összesen hét évig tartó megtorlás „igazságszolgáltatási” részének kivitelezői közül. Nyár végétől ősz közepéig négy ügyész és egy hadbíró pályaképét dolgoztuk fel, hogy bemutassuk a megtorlásban szerepet játszó vádképviselők, valamint a haditörvényszéken ítélkező pályaképét. Ebből világossá vált, hogy az 1956 és 1963 közötti kádári tömegterrorban mindannyian fontos, sőt olykor vezető beosztást töltöttek be, a rezsim pedig azt követően is honorálta őket, hogy véres megalapításában segédkeztek. Fontos leszögezni: az 1956 decembere és 1961 augusztusa között bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 hős közül 25-nek a halálához van közük, ami azt jelenti, hogy 27 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig büntetlenül él öt olyan ember, akiket a kivégzések tíz százalékáért felelősség terhel!

Emlékeztetőül: Grátz Endre Győr–Sopron megyei ügyészből Gelka-, majd Keravill-vezető lett, akinek (pontosabban tőle elvált, de asszonynevét tovább viselő ex-feleségének) neve nemcsak a legendás Simeoni-üzletháznál, hanem a brókerbotrány körül is felbukkant. Jacsó János hadbíró a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság helyettes vezetője lett, két évvel ezelőttig még ügyvédként praktizált. Lázár Ernő 1960-ban kultúrdiplomáciai – valójában minden bizonnyal hírszerzési – feladatot kapott s ezután nyoma veszett. Mindegyikük közül a legismertebb Mátsik György, többek között Mansfeld Péter vádlójának neve, aki tíz évig tartó ügyészségi vezető beosztásából a ’80-as évek közepére a MÉH tröszt-vezérigazgatója s ezzel párhuzamosan a Magyar Úszószövetség szakágvezető alelnöke lett. A statáriális eljárásban való részvételét 1989-re megbánó Sajti Imre egy évtizedig Békés megye állambiztonság prominense, majd tizenkét évig rendőrfőkapitány-helyettese volt, őt 1998-ban (később zsarolási ügybe keveredett) utódja tüntette ki.

Teljes cikk

Posztpolitika, posztdemokrácia

2017. november 14.

Címkék: iszlám, civilek, pragmatizmus, értékrend

Schmidt Mária

történész

A kommunizmusban még igazi volt a politika. A kommunistáknak volt ideológiájuk, mégpedig kizárólagosságra törő, ami fényes jövőt ígért és programot is adott hozzá. Ideológiai és politikai monopóliumukat a legkíméletlenebb terrorral biztosították be. Akik velük szemben határozták meg magukat, szintén politizáltak, rendelkeztek szilárd világképpel és olyan politikai programmal, amelynek célja a szabadság és a nemzeti függetlenség volt.

A kommunisták, ahol hatalomra jutottak, kizárólagosságra törekedtek és minden eszközzel gátolták, hogy a szabadság hívei politizáljanak. Akiket nem tudtak elhallgattatni, azokat üldözték, meggyilkolták, de legalábbis bebörtönözték. Amikor a kommunista rendszerek szétkorhadtak és összeomlottak, a letagadott politikai ellentétek a felszínre kerültek, a politika az addig rabbá tett nemzetek számára is szabaddá vált. A politikai élet új szereplői határozott értékrenddel és elkötelezettséggel hirdettek programot, vázolták fel jövőképeiket és kérték a szavazóból választóvá vált polgárok támogatását. A 21. század harmadik évtizede azonban a posztpolitika időszakának beköszöntével fenyeget bennünket. A politikát ellepték azok a szereplők, akiknek nincs szilárd értékrendjük, és azt hiszik, ezt hívják pragmatizmusnak. Ők azok, akik valójában szégyellik a politikát, a pártokat felesleges koloncoknak tartják és magukat inkább pártonkívüliként, pontosabban pártokon felül állóként, illetve civilként próbálják meg láttatni. Erkölcsi, politikai eszmerendszerhez nem kötődnek, nem rendelkeznek olyan meggyőződéssel, amelynek nevében a közösséget formálni kívánnák, ezért nem is akarnak elvekről, ideológiákról eszmét cserélni. Ha mégis erre kényszerülnek, beérik annak hangoztatásával, hogy ők antifasiszták, amiből egyértelműen következik, hogy mindenki, aki nem ők, az fasiszta, vagyis szalonképtelen. Következőleg szóba sem szabad állni velük, a vita, az érvek felsorakoztatása tehát értelemszerűen fel sem merülhet. Az ilyen „fasiszták” persze „szélsőjobboldaliak” és egyben antiszemiták is. Legalábbis objektíve, ahogy anno a bolsik mondták.

Teljes cikk

SZÓTÁRCSERE

2017. november 07.

Címkék: kommunizmus, szóhasználat, bolsevik puccs, fogalmak

Békés Márton

történész

Bizonyos mértékben a Szovjetunió még mindig a fejünkben él és szavaink a Párt foglyai. Száz évvel a bolsevik puccs után ideje új szótárt alkotnunk.

Több évforduló is emlékeztet idén a kommunizmusra és mindarra, amit ideológiailag és a gyakorlatban jelent: 170 évvel ezelőtt látott hozzá Marx és Engels a Kommunista kiáltvány megszövegezésének, 150 évvel ezelőtt jelent meg A tőke I. kötete és száz éve, 1917. november 7-én hajtották végre a bolsevik puccsot. De húsz éve látott napvilágot A kommunizmus fekete könyvének első, francia kiadása is. Kiáltványtól tömeggyilkosságig – így írható le a kommunista ideológia valóra váltásának íve. 

A korabeli vicc szerint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom se nem volt nagy, se nem volt forradalom és nem is októberben történt. Egy másik történet szerint a Lenin halála utáni hatalmi torzsalkodások során a korábbi szövetségesei elárulásától eleinte vonakodó Krupszkaját Sztálin megfenyegette, mire az asszony kijelentette, hogy vele nem lehet így beszélni, hisz’ ő Lenin özvegye! – Erre Sztálint azt felelte: „Hogy ki Lenin özvegye, azt én mondom meg.”

Riválisaival vitatkozva egyszer Lenin a bűvésztrükköket leleplező módszert idézően kimondta: ne a számat, a kezemet figyeljék! 1913-ban egyenesen azt írta Szavak és tettek című cikkében, hogy „a lényeg nem a szavakban, hanem az objektív helyzetben rejlik, amely meghatározza a párt jelszavainak jelentését” – hogy mi az objektív helyzet értelme, azt persze ő mondta meg. A valóság efféle totális dekonstrukciójának igénye miatt a kommunizmus története egyben a szavak megváltoztatásának története is. Részben erről a folyamatról szól Orwell kultikus, 1984-e, amelynek főhőse a szótár-bizottságban dolgozik. Ebben két, egymással szorosan összefüggő feladatot végzenek: ritkítják és egyszerűsítik a fogalmakat, amelyek értelmét egyúttal az uralkodó párt éppen aktuális irányvonalával megegyezően magyaráznak. Ehhez hasonlóan lettek a kambodzsai rizsföldeken létesített „átnevelő táborok” milliók temetői, a „beszolgáltatás” éhínséghez vezető, államilag szervezett rablás, a világtörténelem legtisztább forradalma, 1956 meg „ellenforradalom”.

Teljes cikk

A Szolidaritás vértanúja

2017. november 03.

Címkék: Popiełuszko, állambiztonság, boldoggá avatás, Lech Wałęsa

Szabó Ákos

történész

A lengyel kommunista állambiztonság utolsó híres áldozatát, a mártírhalált halt Jerzy Popiełuszko atyát november 3-án helyezték örök nyugalomra. Temetése, amelyen 33 éve közel negyedmillióan vettek részt, politikai tüntetéssé vált és több városban emberi jogi bizottságok megalakulása kísérte.

A Szolidaritás azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot,

mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében.”

 Jerzy Popiełuszko

 

Jerzy Popiełuszko kezében rózsafüzérrel halt meg, miután a kommunista állambiztonság emberei agyonverték. Halála mindent megváltoztatott az állandó élelmiszerhiánnyal és hatalmas szegénységgel küzdő Lengyelországban, ugyanis a tragédia miatti felháborodás olyan mértéket öltött, hogy Wojciech Jaruzelski tábornok diktatúrájának magyarázkodnia kellett. Ilyen korábban sosem fordult elő, sem Gierek, sem még korábban, a véreskezű, antiszemita Gomułka idején. Emberek milliói emlékeztek a fiatal papra, a nagyvárosok panelházainak ablakaiban mécsesek világítottak, halálának helyét nemzeti lobogóval és gyertyákkal jelölték meg, a holttestét szállító autót minden településen emberek sorfala várta a Białystok és Varsó közti kétszáz kilométeres úton.

Popiełuszko atya, vagy ahogy hívei nevezték, Jerzy atya idén lenne hetvenéves.

Teljes cikk

Temetni nem veszélyes

2017. november 02.

Címkék: élet, halál, sír, temetés

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Mindenszentek reggelén hallgatom a ferences kegyhelyigazgató bensőséges mondatait halálról, gyászról, temetésről a közszolgálati rádióban. Bár a névtelen, nem kanonizált szentek ünnepe van, mégis a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapjáról kérdezik. Szívemhez szól a története egy asszonyról, akit gyászában kísért, mert oly nehéz volt számára feldolgozni a szeretett hozzátartozó elvesztését és afölötti bánkódását, hogy nincs egy sír, amelyhez kimehet. Valóban, miért vagyunk olyanok, hogy csak a veszteség után jövünk rá, hogy kell egy hely, nekünk, élőknek is?

„A tudomány gyorsabban fejlődött, mint a lelkiismeret.”

Albert Einstein

 

Ma, az all inclusive lehetőségek korában a fogyasztói szabadság üzletté tette a temetést is. Otthonról pár kattintással elintézhető minden. A zöldek örömére még lebomló biourna is rendelhető, a délnyugat-kínai metropolisz, Csungking koporsópróbás szolgáltatásáról nem is beszélve (a temetkezési vállalat szalonjában a megrendelők a minél körültekintőbb választás érdekében maguk feküdhetnek bele a nyitott koporsókba). Itthon még „csak” ott tartunk, hogy előszeretettel hamvasztunk és szétszórunk Dunába, Tiszába, szökőkútba, gyászhirdetéseinkbe pedig a típusszövegek mellé bekerült a „részvétnyilvánítástól tartózkodjanak” kérés. Kegyeleti ékszert is vehetünk, bőrbarátot és rozsdamenteset, amelyben őrizhetjük szerettünk hamvainak jelképes mennyiségét – amennyi belefér. A cégek hirdetéseikben ígérik, hogy segítségünkre lesznek, ezért forduljunk hozzájuk bizalommal. Miközben a szomszédos Ausztriában – nagyon helyesen – a temetés nem üzlet, hanem Bécs városának és a tartományoknak hatósági feladatköre, nálunk az az abszurd helyzet állt elő, hogy maga az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület indít kampányt az egyre romló kegyeleti kultúránk felvirágoztatásáért. Terveik szerint jövőre meghirdetik a „Keressük Magyarország leggondozottabb temetőjét!” versenyt.

Hogyan jutottunk egy negyedévszázadnyi jólét alatt, után ide, amikor határon túli székely testvéreink még faragják a kopjafákat, elődeiktől megtanulták, hogy a fejfa az ember kinövekedett képe, és faluhelyen még itthon is szokás gyertyát gyújtani azokért, akiknek sírjához nem tudnak elmenni? Miért viszolygunk a hagyományos temetéstől, miért áltatjuk magunkat, hogy a szórással, hamvasztással a családtagokat kíméljük a pénzkiadásoktól, sírgondozástól? Tényleg nem értünk annyit, hogy ennyit megérjünk valakinek?

Teljes cikk

Gondolatok a nemzeti szabadelvűségről

2017. október 30.

Címkék: autonómia, reform, nemzeti liberalizmus, szabadelvűség

ifj. Lomnici Zoltán

alkotmányjogász

A jelenkori magyar kormányzat olyan történelmi elődök mint Széchenyi István, Deák Ferenc vagy Eötvös József szelleméhez és politikájához hűen, a 2010-es választások után számos intézkedésével a nemzeti gondolat és az európai szabadelvűség eszményének kiteljesedését szolgálja, s ennek jegyében történelmi léptékű nemzeti fejlesztés bontakozott ki Magyarországon.

 

Előkérdés

A 19. század vallási megújulást szorgalmazó egyik meghatározó szellemi mozgalma volt a liberális katolicizmus, amelynek képviselői nagy hangsúlyt fektettek az egyéni és a közösségi szabadságjogok primátusára, támogatták a gazdasági liberalizmust, azonban XIII. Leó Rerum novarum, majd később XI. Piusz pápa Quadragesimo anno enciklikájához hasonlóan nem voltak a korlátlan szabad verseny hívei. A liberális katolikusok vagy katolikus liberálisok másik jellemző nézete volt, hogy a liberalizmus alapelvei nem ellentétesek a katolicizmussal. (Szkárosi Niké: A liberális katolicizmus kiemelkedő gondolkodói Franciaországban és Itáliában I-II. In.: Studia Caroliensia. 2007. 3. és 4. szám)

Itáliában az 1830-as évektől kezdve többfelé találkozhatunk liberális katolikus csoportokkal, amelyek igen különböző politikai irányzatokhoz tartozó olasz gondolkodói egyszerre voltak liberálisok és hívő katolikusok. Közös vonásaik közt említhető, hogy az olasz nemzeti egységért folytatott küzdelmet egybekapcsolták a liberális szabadságjogok megvalósításának szükségességével. Az itáliai liberális katolicizmus újszerű kulturális és politikai irányzata, az ún. „neoguelfizmus” azt remélte, hogy maga a pápa áll az olasz nemzeti újjászületés és egységmozgalom élére.

Miközben Európa számos pontján filozófusok azon fáradoztak, hogy a kétezer éves keresztény örökséget az emberi jogok liberális elméletével szintézisbe hozzák, ezzel párhuzamosan óhatatlanul hozzájárultak a kontinensen többségben lévő feudális államrendszerek lebontásához.

Teljes cikk