A későbbi kancellár 1946-ban lépett be a háborús vereségből ébredő, ezer sebből vérző Németország kereszténydemokrata pártjába, a CDU-ba. A bibliai tanításokat alapul vévő, a család egységét hirdető, a szociális piacgazdaságot zászlajára tűző párt a legendás vezetővel, Konrad Adenauerrel az élen igyekezett Németországot megszabadítani a náci örökségtől, és visszafordítani arra az útra, amelyről majd' másfél évtizeddel korábban letért.

A feladat nem volt egyszerű: 1945 után a németek számítottak Európa beteg emberének, akiket a civilizált világ egységesen kivetett magából, és akik számára a helyes útra való visszatalálás elengedhetetlen volt saját jövőjük érdekében is. Ezt a tényt ismerte fel Adenauer, amikor biztosította a világot a németek feltétlen atlanti elkötelezettségéről, a közös Európában való aktív részvételről, és a náci múlt végérvényes eltörléséről.

Ebben a felfokozott politikai és gazdasági helyzetben indult a fiatal Helmut Kohl karrierje. 1959-ben a ludwigshafeni körzet elnöke, majd 1969-ig a CDU helyi frakciójának vezetője lett, innen lépett még egyel följebb: 1969 májusában a tartomány miniszterelnökévé avanzsált, majd megalapította a Trier-Kaiserslauterni Egyetemet.

Az 1970-es évek második felében a CDU/CSU parlamenti frakcióvezetője lett, nem hagyva kétséget saját pártján belül sem afelől, hogy Nyugat-Németország következő kancellárja kíván lenni. 1982-ben ő lett a hatodik kancellár a Rajna partján, és azonnal gőzerővel fogott hozzá a munkához. Politikájával egyértelművé tette, hogy Nyugat-Németország elkötelezett az USA és szövetségesei felé, elkötelezett a piacgazdaság mellett, és legalább a világháború vége óta fennálló tabukat igyekszik ledönteni. Ezek közé tartozott a meglehetősen hűvös francia-német viszony normalizálása, őszinte párbeszéd kezdeményezése a szomszédokkal. Ennek fényében számított történelmi jelentőségűnek François Mitterrand-nal közös főhajtás a verduni holtak emléke előtt 1984-ben. Ugyanebben az évben Izraelbe látogatott, s ő lett az első magasrangú nyugatnémet politikus, aki meghívást kapott, és fel is szólalt a Kneszetben.

A párbeszédet mindenkivel kereső, a kelet-nyugati ellentéteket feloldani kívánó politikus számára az 1990-es év hozta el mindazt, ami egy politikus, államférfi számára egyszer adódik meg az életben: a vasfüggönnyel, fallal, aknazárral kettészakított Németországot újraegyesítését. A kommunizmus bukásával – ami megbuktatásában Kohlnak is jelentős szerepe volt – a németség újra egy nemzetként élhetett, egyként vághatott neki az új évszázadnak.

Természetesen sem az izraeli, sem a francia vezetés nem volt elragadtatva a német eseményektől. Sőt a Nagy-Britanniát gatyába rázó powerwoman, Margaret Thatcher sem bontott pezsgőt a Downing street 10-ben, amikor meglátta a fal leomlásának képeit. Az előbb említett államokban annak dacára egyfajta reflexként élt az erős, egyesített Németországtól való félelem, hogy Helmut Kohl hite a közös Európában, az euroatlanti együttműködésben, demokrata elkötelezettsége, személye garanciát jelentett a kontinens békéjére nézve.

Kohlnak azonban bravúrosan sikerült leküzdenie a felmerülő nehézségeket: az európai rendszerváltoztatás nem mehetett volna végbe elszántsága, nyitottsága, kompromisszumkészsége nélkül. Pedig az akkori NSZK-ban is akadtak olyan közéleti személyiségek, politikusok, akik – bár ma már talán szabadkoznak egykori kijelentéseik miatt – nem voltak feltétlen hívei az egyesülésnek. Közéjük tartozott például Oskar Lafontaine a nyugat-német baloldal prominens vezetője is, aki később a pénzügyi tárcát vitte az egyesített országban.

Helmut Kohlt, Németország és Európa újraegyesítőjét méltán nevezhetjük a bizalom kancellárjának is. Neki köszönhetően tanultak meg Európa népei újra bízni egymásban.

Kapcsolódó írások:
Schmidt Mária – Közös siker
Schmidt Mária – Az elfeledett kancellár