Két rabbinövendék ül a jeshivában és memorizálja a Talmudot. Az egyik így szól a másikhoz.

– Nem értem ezt a részt.

– Akarod, hogy megmagyarázzam? – kérdezi a másik.

– Megmagyarázni én is megtudom. Csak érteni nem értem.

Ez a régi és mindenki által ismert zsidó vicc jutott az eszembe, amikor befejeztem Forgách András Élő kötet nem marad című könyvét, amiben azt magyarázza, hogy anyja és apja miért váltak a kommunista rendszer kiszolgálóivá, sőt fizetett besúgóivá. Miért kémkedett rá, a fiára az anyja? Miért árulta el őt? Miért állt vele szemben a kádárista titkosszolgálatok oldalára? 


Tudom, hogy múlt a nehéz terep. Nem könnyű szembenéznünk a saját múltunkkal sem, hát még milyen kínokkal terhes az, amikor azzal szembesülünk, hogy szüleink: anyánk, apánk, akiktől oltalmat, feltétlen megértést és támogatást várunk és remélünk, elárultak, vagyis megtagadtak bennünket.  Esterházy Péter már megpróbálkozott azzal, hogy ezt a traumát könyvben dolgozza fel. Most Forgách András is tollat ragadott.

Egy ilyen feladathoz azonban kíméletlen őszinteség és igazi bátorság kell, amit nem helyettesíthet az esetleges mentőkörülmények feletti lamentálgatás. Aki erre nem képes, az hagyja, hogy a dokumentumokat érzelmileg elfogulatlan szemek pásztázzák át, szemezzék ki belőlük azt, ami egy kívülálló számára érdekesnek, tanulságosnak, vagyis jelentéssel bírónak tűnik. Az érintett, vagyis az ügyben érzelmileg elfogult pedig tartózkodjék attól, hogy elkezdje a magyarázkodást. Ahogy Szőcs Géza sem tette. Az a néhány tisztázó mondat, amivel saját besúgó apja lelepleződésére reagált, több és fontosabb tanulságot tartogat a számunkra, mint Forgách könyvének 244 oldala.

Forgách Andrást elárulta a saját anyja. Jelentett róla, hozzájárult, sőt lehetővé tette, mi több segédkezet nyújtott ahhoz, hogy fia lakásába, ahol abban az időben a költő, Petri György is lakott, lehallgató készülékeket helyezhessen el a kommunista titkosszolgálat. Tragédia ez a javából. Mert árulás, mert a fia iránti legalapvetőbb lojalitás felmondása, ami nemhogy egy anyától, de egy baráttól egy szeretőtől is megbocsájthatatlan lenne. Anyja megtagadta őt, a fiát, és átállt azok oldalára, akik ártottak, árthattak, ártani akartak neki. Ki volt az ő anyja valójában? Milyen anya az ilyen? Milyen szeretet az ilyen? Milyen anya-fiú kapcsolat az ilyen? Milyen rendszer az ilyen? Ezek lettek volna azok a kérdések, amiket a szerzőnek fel kellett volna tennie, és amelyekre válaszokat kellett volna keresnie. Forgách azonban e helyett oldalakat szentel a szabadkőműves mozgalomnak, és Gömbös Gyuláról értekezik. Pedig arra kellett volna fókuszálnia, hogy izraeli születésű anyja: Forgách Marcellné, Avi Shaul Bruria aki besúgói jelentéseit Pápainéként szignálta, miért hagyta el és fordult szembe Izraellel, miért vált kérlelhetetlenül cionistaellenessé? Miért árulta el apját, anyját és összes rokonát? Készséggel felkínálván őket is, ahogy fiait is, a titkosszolgálatok számára.

Forgách hazátlan zsidókként láttatja szüleit. Anyja szerint ugyanis „a nemcionista zsidók a különböző szocialista országokban idegennek érzik magukat.” Ezt állapítja meg Forgách is, amikor szüleit a „Sehol lakóiként” ábrázolja. „Se magyarok, se zsidók, se külföldiek, se elvtársak, se honfitársak. Elvtársnak zsidók, zsidónak kommunisták, kommunistának magyarok, magyarnak idegenek. Hazátlanok.” Na, innen lehetett volna elrugaszkodni a megértés felé. Kár, hogy csak terméketlen maszatolás lett belőle.

Mi másért tagadná az anyagi és egyéb előnyökért való árulás tényét? Lakás a gyermekeknek, külföldi utazások engedélyezése, útlevélhez, repülőjegyhez jutás, költőpénz dollárban. Szocialista Hazáért Érdemrend és a vele járó előnyök. Kisebb, nagyobb extrajuttatások, ajándékok, pénzjutalmak, honoráriumok. Nemcsak ennek, de a „besúgói munkának” a jelentőségét is megpróbálja elbagatellizálni. „Anyám, Bruria, gyakran vitába szállt tartótisztjeivel, és ha aztán meg is hunyászkodott, legközelebb újrakezdte, szolgálta ezt a rendszert, mintegy munkája folytatásának tartotta, legyen az tolmácsolás, vagy ápolónői munka, és természetesen ezért ellenszolgáltatást is kapott, amit úgy fogadott el, mint törvényes járandóságot.” Vagyis a kommunista titkosszolgálat fizetett besúgójának lenni olyan, mint tolmácsolni, vagy beteget ápolni. A kapott pénz pedig nem más, mint törvényes járandóság.

Anyámat kihasználták cinikusan és aljasul az operatív tisztek, míg anyám meggyőződésből segített nekik, ők becsapták, átverték és a szemükbe hazudtak.” Rossz hírem van. A titkosszolgálat operatív munkatársai csak a munkájukat végezték. Munkaköri leírásuk tartalmazza a megtévesztést, a manipulációt, a csalást, a hazudozást stb. Ők azok voltak, amik. De mi a helyzet a „meggyőződésből segítővel”? Aki segítségéért „a rendszeres és számára a létezéshez nélkülözhetetlen családlátogatásaihoz szerzett magának ellenszolgáltatásként útlevelet és szerzett útlevelet a családjának, nekem, a bátyámnak, a húgomnak, olcsó beutazási vízumot izraeli barátainak, rokonainak, elvtársainak.” Ok, tehát ez a magyarázat. A „meggyőződésből való segítésért” jártak az útlevelek és a vízumok.  Azok pedig, akik évtizedekig nem utaztak, mert az ő meggyőződésük ezt a fajta „segítést” lehetetlenné tette, szánalmas lúzerek csupán. Rossz anyák és apák, akik még ennyit sem tettek meg a családjukért. Hagyták, hogy fiaik, leányaik ne kaphassanak útlevelet. Egyikük, másikuk még azt sem intézte el a hatalomnál, hogy fiaik húszévesen saját lakással rendelkezzenek! Pedig akkor ők is hőssé válhattak volna, mint Forgách András anyja, a besúgó Pápainé. Aki „mint hős anya kiterjesztette szárnyait, egyszemélyes védőernyőt képezve gyermekei fölött, akik korántsem viselkedtek rendszerhűen.” 

Ez lenne tehát a követendő példa? Ilyen egy hős anya? Ilyen védőernyőre van szükségük a gyermekeknek? Ez az az erkölcsi motyó, amit Forgách továbbhagyományoz gyerekeinek, unokáinak? Sohasem feltételeztem volna. Egykor közülünk valónak hittem őt.

Szögezzük le tehát, hogy nem bocsánatos bűn a kommunista titkosszolgálatok önkéntes fizetett besúgójának lenni. Nem jár kímélet annak, aki elárulta és kiszolgáltatta a barátainkat, visszaélt a bizalmukkal. Nincs bocsánat annak, aki titkosszolgálati akciók keretében besúgónak tűntetett fel, koholmányokkal járatta le és sározta be azt, aki nem volt az. Amit Pápainé, vagyis Forgách Marcellné tett, nem volt más, mint aljas előnyökből elkövetett árulások sorozata. Pedig ahogy Petri írta: „ami a legfontosabb: igenis lehet erkölcsösen politizálni.” Ahogy élni is. De legalábbis törekedni lehet rá. Aki magánügyeit a nyilvánosság elé tárja, közüggyé teszi azt. Akként kell tehát tárgyalnia. Mert a köz kötelez. „A besúgás, a becstelenség pedig nem tűr vitát.” (Camus)