„Isten másokért teremtett bennünket.”

                                                                                                             Bosco Szent János

 

Az államtitkár zavarban van. Érezhetően nem tudta és nem is sejtette, hogy ő lesz az idei Don Bosco-díj kitüntetettje. Kamerák és sajtó nélkül, választókörzetének egyik régi szalézi településén, Nyergesújfaluban. Völner Pál parlamenti államtitkár, a térség országgyűlési képviselője egykori bencés diákként vette át a Szent Istvánról elnevezett Magyar Szalézi Tartomány főnökétől a tevékeny és önzetlen támogatást honoráló díjat. A szaléziak első magyarországi iskolájában, az 1919-ben alapított, és az első magyar szalézi szerzetes, Zafféry Károly nevét viselő középiskola tornacsarnokában január 27-én tartott ünnepségen szerényen bencés tanárainak mondott köszönetet. Azt mondta, ha a főállású munkája az lenne, hogy az egyházért dolgozzon, akkor sem tudná visszaadni, amit fiatalkorában a bencésektől kapott. A szaléziakat is ezért segíti hosszú évek óta. A ma már felnőtt gyerekei is a szaléziak péliföldszentkereszti kolostortemplomában ismerkedtek a jó Istennel és vidám követőivel, a jókedv rendjével.

Kik ők és mitől vonzók, hogy ma 132 országban vannak rendi és világi képviselőik, és a jezsuiták után a második legnépesebb szerzetesközösség a világon? Alapítójukat, a 19. századot végigélt torinói papot, Giovanni Boscót – Bosco Szent Jánost ma ünnepli a katolikus egyház.


Napóleon éppen útban volt Szent Ilona szigetére a Bellerophon angol hadihajó fedélzetén, amikor a Szárd-Piemonti Királyság egyik Torino közeli tanyáján a Szalézi Társaság alapítója megszületett. A szegény, dolgos parasztcsaládban 1815. augusztus 16-án világra jött gyermeket a korabeli szokás szerint másnap megkeresztelték. A keresztségben a Giovanni Melchior (János Menyhért) nevet kapta. Pápasága tizedik esztendejében II. János Pál, akit szalézi atyák neveltek és akiknek köszönhette papi hivatását, az „Ifjúság atyja és mestere” kitüntető elnevezéssel illette az akkor már 54 éve a szentek sorába emelt egykori tanyasi fiút. Bosco Szent János varázsa ma is a legkülönfélébb kultúrák fiataljait kapcsolja össze öt kontinens 132 országában.

Mi volt a titka ennek a nem mindennapi embernek, akit már a saját korában a 19. század csodatevőjének neveztek? Mitől hat ma is, hogy fiatalok ezrei viselik az I like Don Bosco feliratot szívük fölött a pólójukon, vagy a csuklójukat körbe ölelő karkötőkön? Don Bosco nevére ma nem egészen fél másodperc alatt 46 millió találat érkezik a legnépszerűbb kereső felületen, míg Ferenc pápára ugyanennyi idő alatt 699 ezer. A kortársai közül az Itáliát egyesítő Garibaldi és a Nabucco-val berobbanó Verdi előzik meg a találatok versenyében, ám a német vaskancellár, Bismarck és az 1865 óta kisebb megszakításokkal Torinóban élő Kossuth Lajos jócskán lemaradnak mögötte. Napóleonra is csak alig több mint negyedmillió címszó érkezik hasonló töredék idővel.

Don Bosco titka az volt, hogy valós válaszokat adott korának valós kérdéseire, és volt bátorsága ezeket a kérdéseket a legmagasabb fórumokon is feltenni. Átalakuló korban élt, bonyolult társadalmi, politikai változásokkal, forradalmakkal, háborúkkal és népmozgásokkal fűszerezett időszakban, amikor a gőz ereje formálta az időt meg a teret, és minden addigi emberi képzeletet fölülmúlóan gyorsult fel a világ. Különösen szüksége volt az új élethelyzetbe került fiataloknak Bosco atya kedvenc biztató szavára, a coraggio-ra. Bátorság, gyerünk, meg tudod csinálni! – súgta az elbizonytalanodott kamaszok fülébe a gőzkorszak szentje.

Valóban a nevelők fejedelme volt, igazi educator princeps, akinek elég volt annyi, hogy valaki fiatal, s ő máris nagyon szerette. A szobaajtaján lévő felirat – Da mihi animas, cetera tolle (Lelkeket adj Uram, minden mást vegyél el!) – ma a Szalézi Társaság címerében szereplő jelmondat. A lelkek megmentéséért tett fogadalma megtartását az anyaméhben kapott mély hitéből táplálkozó életerő, az eredeti, nemes értelemben megélt kitartó bátorsága, kurázsija segítette. A szociálisan érzékeny és aktívan fellépő modern embert testesítette meg úgy, hogy merészsége sosem volt meggondolatlan és vakmerő, nem terjedt ki az ítélkezésre, az önálló véleményalkotás határtalanságára, sokkal inkább volt humánus és demokratikus, befogadó és kezdeményező, barátság- és mosolypárti. A langyos katolikusokat bátorította jó olvasmányok terjesztésével. A liberális és protestáns propaganda előretörését folyóirat-alapítással és könyvkiadással ellensúlyozta. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy az ifjúságot, még a társadalom peremén élő, az utcákon csavargó részét is meg lehet tanítani a negatív tapasztalatok, káros vagy bűnös szokások megelőzésére pozitív, ösztönző kommunikációval és jó élmények biztosításával. Saját nevelési gyakorlatában a megelőzés optimizmusát helyezte a középpontba az uralkodó, a megtorlás és elnyomás pedagógiáját alkalmazó represszív módszerrel szemben. Fő művében, a preventív nevelésnek otthont adó oratóriumban harmóniát tudott teremteni az alacsony érzelmi motiváltságból érkezőkben. Mindenkinek a barátjává vált és neki is mindenki a barátja lett. Az oratóriumok tanórái, kirándulásai, játékai, sportlehetőségei, zenekara, színi előadásai és nem utolsósorban imádságos órái a teljes ember fejlődését szolgálták. Módszerét ma oktatják az ELTE tanárképző rendszerében.

Don Bosco életének hatósugara hatalmasra tágult; ez nemcsak a missziók elindítását jelenti és az országok, iskolák, oratóriumok és lájkok számát, hanem a mindenkori pápák elismerését is.

IX. Piustól elsőként kapott felhatalmazást arra, hogy bárhol (!) gyóntathasson. A gyermekek gyóntatásában ritka példáját adta a kitartásnak és a türelemnek. A gyóntatószékben páratlan összeszedettséggel ült, lábát kis zsámolyra helyezve térdét összetette és mindvégig így maradt, akár kettő, vagy akár három-négy órát tartott is a szentgyónás. Gyóntatott vonaton, omnibusz bakján, a mezőn sétálva, bokor mögé bújva, ahogy a fiatalok igénye parancsolta. (Posztmodern korunk liberalizmusa vajon mennyire tolerálná és értené meg a gyóntatás ezen formáit?) Amikor a világi segítői számára megalakította, és a Szentszék elismerte a Szalézi Társaság harmadik ágát, a Szalézi Munkatársak Jámbor Egyesületét, IX. Pius maga kívánt az első cooperator lenni.

XIII. Leó pápa a római Szent Szív templom építését bízta rá. Életének utolsó hét évében Franciaországban és Spanyolországban járt gyűjtőkörutakon, hogy a templom felépülhessen, ami meg is történt 1887-ben.

Halálának, égi születésnapjának 100. évfordulóján, 1988. január 31-én II. János Pál pápa így emlékezett róla: „Don Boscót az Egyház legnagyobb rendalapítói között tartjuk számon. Jellemzésénél számos tulajdonságát kell figyelembe vennünk, melyek együttesen határozzák meg szellemének eredetiségét: új, vonzó, apostoli lelkületű iskolarendszert alapított, buzgón terjesztette Szűz Mária tiszteletét, akit elsősorban a Keresztények Segítségeként és az Egyház Anyjaként tisztelt. Példát mutatott az egyházi ügyek lojális, de ugyanakkor bátor értelmezésében, tapintatos, de hathatós közvetítő szerepet vállalva az akkori nehéz időkben az Egyház és az állam között. Reális és gyakorlatias apostol volt, nyitott az új találmányok iránt, a katolikus missziók lelkes szervezője, az ifjúság, különösen a szegény ifjúság szeretetének és megnyerésének nagyszerű példaképe, egy olyan eredményes és zseniális nevelési módszer mestere, melyet értékes ajándékként kell megőriznünk és továbbfejlesztenünk.”

Ferenc pápa Bosco Szent János születésének bicentenáriumán tiszteletét tette Torinóban, a hajdani libák völgyében (piemonti nyelvjárásban: Valdoc) megalapított első oratóriumban és a Don Bosco által ide építtetett Segítő Szűz Mária-bazilikában. A valdoccói oratórium, ahol a fiatalok barátja nyugszik üvegkoporsóban, ma is Torino szegénynegyede, csak nem a piemonti falvakból érkező, a nagyvárosban szerencsét próbálók, hanem többségében afrikai és arab bevándorlók lakják.

A nemrégiben Ferenc pápa és Don Bosco címmel, olasz és spanyol nyelveken megjelent könyvben a Szentatya „szalézibarát” jezsuitának vallja magát. A pápáról tudható, hogy gyermekként eljárt a Szalézi Szent Ferenc-oratóriumba és 1949-ben egy évig a Ramos Mejía szalézi intézet diákja volt. Életének erről az időszakáról szóló beszámolója a szalézi pedagógia lényegére tapint: „A szalézi intézet azáltal, hogy a tudatunkat ráébresztette a dolgok valós mivoltára, egy olyan katolikus kultúrát hozott létre, ami egyáltalán nem volt »bigott«, vagy »zavarodott«. A tanulás, a másokkal megosztott élet értéke, a társadalmi utalások azokra, akik a leginkább rászorulók; a sport, a készségek, az együttérzés... Minden valódi volt, és olyan szokásokat alakított ki, amelyek együttesen életformává váltak.”

A kazincbarcikai Don Bosco iskola szakmunkás tanulói szalézi szerzetesekkel

Don Bosco halálakor 773 szalézi szerzetes élt 57 rendházban. Ma közel tizenötezer szalézi pap vagy testvér él 132 országban (még arab országokban is!) és végzi Don Bosco művét.  A nővérek 14 és fél ezren vannak. A világi munkatársak (harmadrend) létszáma 24 ezer. Hazánkban 32 szalézi szolgál jelenleg, hetedannyi, mint a kommunista diktatúra kezdetén. A rendszerváltoztatás utáni újraindulásukkor a karizmájuknak megfelelő legnehezebb terepen, Kazincbarcikán létesítettek cigányiskolát.  Ma már az általános iskola mellett és azt folytatva, 13 féle szakma közül választhatnak a mélyszegénységből ide érkezők. Hegesztőik nem csak a térségben, de Németországban is keresettek. De a szakmán, megélhetésen kívül jóval többet kapnak: törődő közösséget és hitet, olyat, amely életformává válik számukra.

Don Bosco 72 évet, 5 hónapot és 15 napot élt. Halálának oka: kimerültség. 1888. január 31-én egész Torinót bejárta a gyászhír; a boltok és a műhelyek leálltak, az ajtókra kiírták: Don Bosco halála miatt zárva. 

Egy olyan ember távozott, akit Isten valóban másokért teremtett.