A Tito vezette kommunista és internacionalista Jugoszlávia egyfajta kettős életet élt: bár zászlajában ott virított a kommunista vörös csillag, nem kötelezte el magát Moszkvának, sőt a hetvenes évekre olyan nyugati vívmányokat is magáénak tudhatott, mint a készpénzes fizetési módot kiváltó bankkártya.

Tito, az országát erős kézzel irányító egykori partizán, akinek több tízezer magyar ember élete szárad a lelkén, 1980 májusában halt meg. Ezt követően birodalma megingott, a kommunista ideológiát erős sovinizmus váltotta fel. A gazdaságilag legelmaradottabb déli területek szembe kerültek a fejlettnek számító észak-nyugatiakkal, vagyis Montenegró, Koszovó és Bosznia igen szegény régiói nagyban függtek a gazdag szlovén és horvát területektől. Utóbbiak természetes módon nehezményezték, hogy a sokszor Pató Pál úrként élő bosnyákokat, koszovóiakat nekik kell eltartaniuk, míg ők nem sokat tesznek boldogulásukért.

A válság kirobbanásához az 1980-as évekre egyre erősebbé váló szerb soviniszta politika is hozzájárult, amelynek fő irányítója a kommunista Slobodan Milošević volt, aki mindenáron a szerbséget szánta domináns nemzetiségnek az államon belül. A Jugoszláv Néphadsereg megüresedett székeibe szerb főparancsnokokat ültetett és a gazdasági életben is a szerb nemzetiségű vállalatvezetőket, pénzembereket látta szívesen. 1990-re teljes egészében szerb dominancia uralta a Jugoszláv mindennapokat, annak ellenére is, hogy Milošević etnikai jellegű alkut kötött az egykori horvát elnökkel, Franjo Tudjmannal a bosnyákok háta mögött. Az egyezséget aztán a horvát fél felrúgta, mert a szerb vezér egyre agresszívabban akarta érvényesíteni a szerb érdekeket.

1991. június 25-én Horvátország kikiáltotta függetlenségét, s egyértelművé tette: nem marad Jugoszlávia része. A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű, hiszen a horvát területeken szép számmal éltek szerbek, akik természetesen Belgráddal és nem Zágrábbal értettek egyet. A Jugoszláv Néphadsereg fegyverarzenálját szerb tisztek felügyelték, a csehszlovák, a jugoszláv és az amerikai harci eszközök mellett pedig, már 1987-től, a modernnek számító MIG-29-es vadászgépek is Belgrád érdekeit szolgálták. (A Magyar Honvédséghez csak 1993 októberében érkeztek meg az első MIG-29-esek.)
1991 nyarán aztán kirobbant a fegyveres harc a horvátok és a szerbek között. A Jugoszláv Néphadsereg egységei a horvát területeken élő szerbekkel karöltve ádáz küzdelembe kezdtek a horvátokkal. A saját haderő nélküli horvátok rendőri erőkkel, illetve sebtében felállított félkatonai egységekkel igyekeztek felvenni a harcot a jugoszláv tankokkal.

Eszék városába 1991. június 27-én nagyobb létszámú jugoszláv katonai konvoj érkezett, T-55-ös harckocsikkal. A város lakói megdöbbenve figyelték, ahogyan a szerb parancsnokok által irányított egységek fényes nappal átmasíroznak a városukon. Az eseményeket azonban nem mindenki nézte tétlenül: a harmincegy éves, horvát nemzetiségű Branko Breškić kis, piros Zastavájával a tankok elé hajtott tiltakozásul, majd kimenekülve az autóból dermedten figyelte, ahogyan a jugoszláv harckocsik fékezés nélkül áthajtottak a kocsiján.

A nem mindennapi tettet a horvát televíziósok is rögzítették, így a világ hamar megismerhette a bátor kisautós férfi történetét, aki beírta magát a horvát történelemkönyvekbe. A következő években a férfi számos háborús színtéren, immár fegyverrel a kezében harcolt hazája függetlenségéért. Breškić, egészen 2001-ben, autóbalesetben bekövetkezett haláláig élő példája volt az önfeláldozásnak.

A szenzációhajhász média a kilencvenes évek végén elérte, hogy az egykori ellenségek hosszú évek múltán újra találkozzanak egymással a Horvát Televízió stúdiójában. Az autó tulajdonosa elmesélte, hogy épp tankolt, amikor megjelent a harckocsioszlop. Azonnal félbehagyta az üzemanyagtöltést és gondolkodás nélkül a kereszteződéshez hajtott, ahol pillanatokkal később feltűnt a Josip Ilič vezette tank. Az akkor tizennyolc éves szerb katona a találkozáskor elmesélte: felettese nyomására gázolt át a kisautón, mivel parancsba kapta, hogy hajtson tovább.

A kereszteződésben 2011 óta köztéri alkotás emlékezteti az utókort a kis, piros autó gazdájának bátor tettére.


(Fotók: www.braniteljski-portal.hr; www.vecernji.hr)