A mi Karéliánkban, az Onyega tó partján volt egy kolhoz. A legszorgalmasabb kolhozparasztok dolgoztak itt: az öreg Fjodor, Marja meg Alekszej. Fjodor halászni járt, Marja felügyelt a gyermekekre, Alekszej meg lovászfiú volt.

Egy napon összegyűltek a kolhozparasztok az elnökségen és arról beszélgettek: mi az, ami a legjobb s a legdrágább ezen a világon. Tapasztalatlan emberek voltak, keveset láttak még s a maguk módján, falusiasán hányták-vetették meg a kérdést. Az asszonyok azt mondták:

– A teheneink a legdrágábbak: tejet adnak, mindnyájunkat táplálnak. Leöntjük a tejet, leszedjük a fölét, vajat köpülünk belőle vagy túrót melegítünk, lepényt sütünk, tejföllel locsoljuk meg.

A halászok így okoskodtak:

– Nem jól mondjátok! A hal a legdrágább a világon! Etet-itat bennünket. Kivetjük a hálót, megfogjuk a halat, lazacot, keszeget, pontyot vagy harcsát, levest főzünk belőle vagy megsütjük, iszunk rá egyet.

A földművesek másképp vélekedtek:

– Bizony nem úgy van az! Mi rozsot meg búzát vetünk, ha beérik, learatjuk, kévékbe kötjük, kepébe rakjuk, otthon kicsépeljük, az árpából sört erjesztünk. Kenyér nélkül senki se tudna megélni! Halat se lehet enni kenyér nélkül, sört sem lehet főzni árpa nélkül!

Nem tudtak megegyezni a kolhozparasztok. Elhatározták hát, hogy elküldik Fjodort, Marjuskát meg Alekszejt: járják be az orosz földet, tudják meg, mi a legjobb és a legdrágább ezen a földön.

Felkészültek hát hárman: Fjodor, Marjuska meg Alekszej, de nem tudták, merre induljanak. Marjuska azt mondta, hogy mielőtt a nagyanyja meghalt, meghagyta neki: »Hogyha nem tudod, merre indulj, vedd kezedbe az orsómat, fogd meg a cérnát a végén, s gurítsd el az úton. Amerre az orsó gördül, arra indulj.«

Megmondta ezt Marjuska Fjodomak meg Alekszejnek is. Elővették a kemencesutból az orsót, úgy tettek, ahogy a nagyanyó meghagyta, aztán elindultak az orsó nyomában.

Mentek, mendegéltek. Ahol azelőtt gázlón tudtak csak átkelni a folyón, mert se híd, se rév nem volt, ott most hatalmas hidak emelkedtek, pilléreken nyugvó szép, erős hidak. Ahol a cárok idejében süppedős ingoványok húzódtak s még ösvény sem vezetett át rajtuk, ott most szép kövezett utak kanyarogtak. Az utakon gép¬kocsik száguldanak, az Onyega tó partján pedig repülőgép áll. Ha akarták gyalog is mehettek, autóba is ülhettek, akár repülőgépre is szállhattak, Ahol régen sötét rengetegek zúgtak, most széles utak húzódtak, szép sima utak, kétoldalt fényes lámpákkal. Világos volt éjjel is, nappal is.

Fjodor, Marja meg Alekszej kényelmesen mendegélt a guruló orsó után. Elgurult az orsó a városba, a kőből épült Moszkva váro¬sába. Sok-sok gépkocsi szaladgál a városban. Tele van fénnyel a város, mintha itt sohasem volna éjszaka!

Azt mondja Fjodor:

– Tetszenek nekem az autók. Azelőtt gyalogszerrel jártunk, most legalább vén fejjel hadd üljek autóba!

Marja azt mondta:

– Nem hiába gurult ide az orsó. Itt Moszkvában majd megtudjuk, mi a legjobb, s a legdrágább ezen a világon.

Megszólalt Alekszej is:

– Járjuk be a várost, nézzünk körül. Lehet, hogy nem a kol¬hozunkban van, ami a világon a legdrágább, hanem Moszkvában.

Úgy is tettek. Mentek, mendegéltek az utcákon, csodálkoztak, milyen szépek az utcák, gyönyörködtek bennük. Az orsó egy ház elé gurult. A házón felírás: »Utasoknak lefelé.«

Begurult az orsó a házba és megállt. Marja zsebre tette, aztán lementek a Metróba.

A Metróban soha sincs éjszaka, éjjel-nappal ragyog ott a fény. Beszálltak a kocsiba, kiszálltak belőle, fel akarnak menni a lépcsőn — lépniük se kell, a lépcső magátok jár alattuk. Felrepí¬tette őket az utcára. Megköszönték a lépcső szívességét.

Marja elővette az orsót, megfogta a cérna végét, ledobta a földre az orsót. Gurult, gurult az orsó, begurult egy nagy kertbe. A kertben zene szólt, gyönyörű virágok nyíltak, csodálatos madarak énekeltek. Moszkvában szólaltak meg, de az Onyega partjára is elhallik a hangjuk — elviszi a rádió. Egyszerre hallja az egész ország!

A kertben fiatalok és öregek sétálnak. Itt táncolnak, ott hintáznak s a fákon színes kis lámpák égnek. Megszólal Fjodor:

– Biztosan ez a legjobb és legdrágább a világon, mert itt mindenki vidám és elégedett. Alighogy kimondta, az orsó kiugrott Marja zsebéből; alig tudta Marja elkapni a cérna végét. Az orsó továbbgurult. Fjodor, Alekszej meg Marja sietett utána. Gurult, gurult az orsó és megállt egy nagy; vörös ház előtt. A ház körül rengeteg ember.

Zsebre tette Marja az orsót, beléptek a házba. Felmentek a lép¬csőn, körülnéztek és azt látták, hogy a házban aranybetűk hirdetik: hogyan élt és mit tett az az ember, aki ezeket a csodákat teremtette. Az egyik szoba zászlókkal volt tele. A középen meghajtott zászlók, vörös fény árad belőlük, a szoba közepén pedig egy emlékmű.

Marja rákiáltott az orsóra:

– Vezess bennünket a nagy emberhez!

Alighogy kimondta, az orsó kiugrott a zsebéből, alig tudta elkapni a cérna végét. Gurult, gurult az orsó, míg egy kőfalhoz nem ért. Odagurult a kapuhoz, befordult egy nagy fehér házba.

Fogta Marja az orsót, zsebre tette. Akkor kitárult a kapu és maga Sztálin elvtárs lépett elébük. Bevezette őket a szobájába és sok mindent kérdezett tőlük, ők meg szép sorjában feleltek mindenre.

Aztán ők kérdeztek sok mindent Sztálintól. Először azt kérdezték, hogyan élhetnének még jobban és gazdagabban. Sztálin mindenre válaszolt.

Marja akkor így szólt:

– Hogy mi a legdrágább, a legjobb ezen a világon? Hát az életünk. De sohase lett volna ilyenné, ha nem mondták volna mega mi bölcs vezetőink, hogyan éljünk. Ezért a legbölcsebb és a legdrágább – Sztálin elvtárs szava, amelyet tőle hallottunk. Elbúcsúztak Sztálin elvtárstól, aki egészen a kapuig kísérte ki őket. Aztán elhagyták Moszkvát.

Marja elő akarta venni az orsót, benyúlt érte a zsebébe, de az orsónak hűlt helye volt. Keresni kezdték. Keresték, keresték, visszamentek Sztálinhoz, nála is keresték, nem hagyták-e nála, keresték az úton is, de nem találták. Szerencsére tudták az utat, beültek az autóba és hazaindultak.

Megérkeztek a kolhozba. Kérdezik tőlük a kolhozparasztok:

– No, hát mi a legdrágább és a legjobb a világon? Egyszerre feleltek mind a hárman:

– A legjobb és a legdrágább a világon Sztálin elvtárs szava. És elmondtak sorra mindent, hogy volt, mint volt. Minden kolhozparaszt egyetértett velük.

Kapcsolódó írás:
Népmesék Leninről és Sztálinról