1918. július 16-án éjjel Jekatyerinburg egyik előkelő részén álló házban – amelyet egy, a bányaiparban érdekeltségekkel rendelkező gazdag kereskedő építtetett – a 20.század egyik legdrámaibb fejezete játszódott le. Az 1613 óta uralkodó Romanov-ház utolsó óráit élte. A hatalmat az előző év őszén megkaparintó bolsevikok ugyanis mindenkit ki akartak végezni a cár családjában és környezetében, írmagját sem hagyva az egykoron szebb napokat megélt dinasztiának. Az alagsori szoba golyó lyuggatta fala évtizedekig tanúskodott a bestiális cselekményről, megmutatta, milyen alávaló eszme nevében végeztek a cári családdal. Ám 1977-ben Moszkvában hoztak egy sok mindent megváltoztató döntést…


 Az utolsó orosz cárt, II. Miklóst 1896 májusában koronázták meg a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban, s már a szertartást követő ünnepség is baljós jeleket mutatott: a koronázás után a hatalmas tömegben kitört pánikban több száz embert tapostak halálra. A tragédiák a cár egész életét beárnyékolták, egyetlen fia, aki követte volna a cári trónon, Alekszej nagyherceg vérzékenységben szenvedett, így az egész Romanov családot átszőtte a félelem és a rettegés. Nehogy a kis Alekszejt valamilyen baleset érje, ugyanis az beláthatatlan következményekkel járt volna az öröklést illetően…

Tetézte a bajt, hogy az 1914-ben kitört Nagy Háborúban való részvétel az antant oldalán világosan megmutatta az orosz hadsereg gyengeségeit, amelyek közül a megfelelő katonai szakértelem hiánya, a szállítási és ellátási gondok emelkedtek ki leginkább. A hosszúra nyúló háború felnagyította a társadalmi problémákat, elégedetlenséghez, forrongásokhoz vezetett. 1917 februárjában a petrográdi sztrájkok és az azt követő felkelés hatására Miklós cár március idusán lemondott. A helyzetet remekül használták ki a bolsevikok, akik ugyan az év nyarán még elbuktak puccskísérletükkel az anarchia felé szaporán lépdelő országban, ám októberre jó szervezettségüknek és a terrorizmus taktikai alkalmazásának köszönhetően a hatalom közvetlen közelébe kerültek.  Lenin és bolsevikjai diktatúrát vezettek be, amely a régi rend eltörlését tűzte a zászlajára. II. Miklós és családja Carszkoje Szelóban tartózkodott saját palotája foglyaként. A korabeli tanúk elmondása alapján a cár élete utolsó pillanatáig megőrizte méltóságát, nem roppant össze, sőt akkor sem vesztette el hitét, amikor az ideiglenes kormány 1917 nyarán a nyugat-szibériai Tobolszkba szállíttatta családjával és kíséretével együtt, fizikai értelemben is nagyon távol tartva Petrográdtól.

A bolsevikok innen 1918 tavaszán szállították tovább a családot (Olgát, Tatyjánát, Anasztáziát és Alekszejt csak később) Jekatyerinburgba, ahol az Ipatyev-házban helyezték el őket. A hosszú fogság ellenére a család tagjai Miklóssal az élen méltósággal viselték sorsukat megmaradt személyzetükkel együtt. Közéjük tartozott a cár és a cárné orvosa, Jevgenyij Botkin, Anna Gyemidova, a cárné szobalánya, társalkodónője, egy inas és a család szakácsa is. A csak látszólag családias körülmények ellenére a ház valóságos börtönt jelentett számukra. Mintegy négy méter magas kerítés, fegyveres őrszemélyzet és újságpapírokkal eltakart ablakok jelezték a ház megváltozott szerepét. Naponta két alkalommal tehettek rövid sétát a kertben, és csak június elejéig kaphattak újságokat.

A polgárháborús helyzet élesedése okán a bolsevikok úgy döntöttek, végleg pontot tesznek a Romanov-ügyre. Nem engedhették meg, hogy a cárt esetlegesen kiszabadítsák, és családtagjai, gyermekei valamelyik európai országban hatalomba kerülhessenek. Az ördögi terv végrehajtását egy régi bolsevikra, az órásból lett csekistára, Jakov Jurovszkijra bízták. Július 17-én éjjel jött el az utolsó orosz cár végórája. Jurovszkij utasította Botkin doktort az alvó család felébresztésére, valamint arra, hogy öltözzenek fel, hiszen – mint hazudta – más szállásra kell szállítani őket a saját biztonságuk érdekében. Ezt követően az Ipatyev-ház pincéjébe kísérték őket, ahol falhoz állítva Jurovszkij fegyveresei tüzet nyitottak rájuk. A kivégzőosztag legtöbb tagja magát a cárt vette célba, hiszen nagy dicsőség lett volna személyesen „elintézni” Miklóst. Senki nem menekülhetett. A gyilkosok nem kímélték a gyermekeket sem, sőt tervezték a hercegnők megerőszakolását is, ám erre nem került sor. A gyilkos lövéseket követően bajonettekkel szurkálták össze a még életjeleket mutató sérülteket, majd kísérletet tettek a vagyontárgyak eltulajdonítására, kvázi a hullarablásra. Miután véget ért a mészárlás, a holttesteket az éj leple alatt kocsikra pakolták és tervük szerint egy titkos helyen akarták elföldelni őket a város határában. Az alkoholtól megrészegült gyilkosok észak felé hagyták el Jekatyerinburgot, és a város akkori határától mintegy nyolc kilométerre, a koptyaki erdő szélén rakták át szekerekre a holttesteket. Beljebb érve az erdőben a biztonság kedvéért újra átkutatták a holtakat a maradék ékszerek megkaparintása érdekében. Az elföldelés azonban a nagy kapkodás miatt nem sikerült teljességgel, így a kivégzőosztag vezetője, Jurovszkij, félvén, hogy a tetemeket hamar megtalálják, újabb helyszínt jelölt ki emberei számára. Nem sokkal messzebb az eredetitől, miután savval lelocsolták a tetemeket, elföldelték őket, arra is gondosan ügyelve, hogy az esetleges azonosítást megnehezítsék, így állkapcsukra, fogaikra is hatalmas ütéseket mértek. A gödröt betemették, feltöltötték földdel, majd vasúti talpfákat helyeztek el rajta. A hóhérok Alekszej és Maria testét elégettek.

Az időközben megváltozott helyzetben az antikommunista Kolcsak admirális életre hívott egy vizsgálóbizottságot, amelynek feladata a gyilkosság körülményeinek pontos meghatározása lett volna, ám célját nem sikerült maradéktalanul megvalósítania, hiszen a bolsevikok megnyerték a polgárháborút, így (majdnem) időtlen időkre berendezkedhettek. A sztálini érában értelemszerűen nem volt szabad a cári családról beszélni, a témát feszegetni, és ez a hozzáállás a későbbi időkben, Hruscsov és Brezsnyev főtitkársága alatt sem változott. Bár 1979-ben két lelkes amatőr utánaeredt a történetnek, a valódi szemléletváltozásra a Szovjetunió megszűnése utánig, egészen pontosan 1993-ig várni kellett: ekkor született meg a DNS-azonosítás eredménye, amely egyértelműen bizonyító erejű volt az elhantolt személyek azonosságát illetően.

Ugyan két gyermek maradványait csak később találták meg, Oroszország végül megadta a végtisztességet a Romanovoknak, és 1998. július 18-án a szentpétervári Szent Péter és Pál székesegyházban, az uralkodók nyughelyén temették el, két évvel később pedig szentté avatták őket.

A gyilkosok közül Jakov Jurovszkij a jekatyerinburgi Cseka első embere lett (gyilkos fegyverét múzeumban állították ki), majd a Szovjet Államkincstár aranyosztályát vezette; 1938-ban hatvanévesen távozott az élők sorából.

Az Ipatyev-ház Jekatyerinburgban

Az Ipatyev-ház Jekatyerinburgban 

És mi lett az Ipatyev-házzal? Gazdája, Nyikolaj Nyikolajevics Ipatyev a kivégzés után, 1918. július 22-én megkapta a ház kulcsait, de soha többé nem költözött vissza otthonába. Miután Jekatyerinburgot elfoglalták a fehérek, aktívan támogatta őket. A polgárháború után Csehszlovákiába emigrált. Prágában halt meg, szintén 1938-ban.

Az októberi forradalom hatvanadik évfordulójára Moszkva már semmiképpen sem akarta látni, ezért a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottsága 1977 nyarán végső megoldást keresett a cári család kivégzési helyével kapcsolatban. Az életszínvonal egyre nagyobb zuhanása miatt a Brezsnyev vezette pártban egyre jobban féltek az esetleges nosztalgikus megnyilvánulásoktól a cár és a Romanov-ház iránt. Ezért úgy döntöttek, a földdel teszik egyenlővé az épületet, amelyet korábban – maguk között – csak „különleges felhasználású” házként aposztrofáltak. (Az épület az évek során számos funkciót töltött be: a húszas években forradalmi múzeum, aztán mezőgazdasági iskola, végül ateista múzeum lett belőle.)

Az egykori falusias jellegű utca helyére a szovjet mérnökök (felsőbb helyről érkező utasításra) egy kétszer háromsávos út tervét készítették el. A pártvezetés boldogan fogadta a tervet: 1977 szeptemberében az épületet ledöntötték… A ház helye mentén ma is a nagy forgalmú út található, amely észak–déli irányban szeli ketté a település központját. 

A történelem, ha némi késéssel is, de valamelyest igazságot szolgáltatott a kivégzett családnak, ugyanis az út mellett 1992-ben elhelyezték a Vértanúk engesztelő  Temploma (Hram na Krovi) alapkövét méltó mementóként. Az impozáns épület végül 2003-ra készült el, de érdekes módon csak évekkel később bontották le a mellette álló kommunista időkből ott maradt szobrot, ami furcsa kontrasztot alkotott a templommal.

 Egyházi körmenet a cári család elföldelése helyszínén  létrehozott emlékhelynél, a Ganina Jama kolostornál 2017. július 17-én, a gyilkosság évfordulóján

A történelem fintora, hogy a Romanovok végső nyughelyre helyezése idején Oroszország elnöke az a Borisz Nyikolajevics Jelcin volt, aki a ház lerombolásának idején a területi pártbizottság első titkáraként tevékenykedett.

A kommunisták a múltat végleg eltörölni kívánták, célul tűzték ki a régi hagyományok, a kultúra, a vallás megszüntetését, létrehozva a szocialista embert. A világtörténelem során számos alkalommal, számos hatalom, nép, hadsereg igyekezett különféle világnézetek, eszmék nevében eltörölni vagy csak megváltoztatni koruk berendezkedését. Jelenkorunkban is zajlik egy folyamat, amelynek végkimenetele lehet egy sok évszázada létező kultúra, értékrend megváltoztatása, kisebbségbe szorítása. Semmiképp nem lenne jó, ha ez az évezredes értékrend, amelyet Európának hívunk az Ipatyev-ház sorsára jutna.

 

(Képek forrása: itt és itt)