„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.”

Stefan Zweig

 

A XX. századra jellemző brutalitás és embertelenség nyitányát jelentő nagy háborúba katonazene kíséretében, a Gotterhaltét énekelve masíroztak bakáink a frontra. Eufória, csillogó szemek, remélt és elvárt hősiesség, gyors kijózanodás, hamissá lett pátosz. Naplóíró, alig húszéves hősünk maga is énekelve, borozgatva, mulatva múlatta az időt altisztként a kadétok kocsijában(!), még hazai földön, Nyíregyháza vidékén. Október 17-én éjszaka a Himnuszt énekelve lépték át a határt. A háború második éve volt.

Másnap már a pusztulást tapasztalta meg: égnek meredő gyárcsonkok, komor ábrázatú vasutasok, szegény rutén parasztok, akik már tudják, hogy a háború rossz; illúzióik elmúltak. 

Vándor Ferenc 1917. július 2-án, gyalogsági roham után esett hadifogságba Galíciában. Ezzel egy ötvennapos utazás a szibériai Habarovszk felé és egy új, bizonytalan élet kezdődött el a baranyai megyehatárnál addig messzebbre nem nagyon utazó fiú számára. Harmincnyolcan egy marhakocsiban a Monarchia altisztjeként! Ez akkor, 1917 augusztusában felfoghatatlan kegyetlenség, érthetetlen megalázás volt. Ma már tudjuk, hogy a rákövetkező évtizedek során napi gyakorlattá vált az épülő Szovjetunióban olyannyira, hogy a második nagy háború alatt és után a marhavagon emberszállításra történő nagyüzemi átállításán a többség nem csodálkozott. Habarovszkban a városon kívüli, üresen álló kaszárnyába terelték őket. Priccseken feküdtek, víz nem volt. Három nap múlva a Vöröskereszt adományait osztották szét: kínai paplant, zsebkendőt, trikót, alsónadrágot, mosdó- és mosószappant, tetűport. Új világ született a hadifogoly Vándor Ferenc és sorstársai számára.


A XIX. század embere a háború égisze alatt addig ismeretlen világokkal, teljesen új életfelfogásokkal találkozott. A mágocsi ifjú „oroszra éhes” lelke (1915. október 19-i bejegyzés) három különböző kultúrával ismerkedett meg a legtávolibb keleten. Előbb az oroszok, aztán az amerikaiak, majd a japánok vették át tábora felügyeletét. Ki hogyan bánt a foglyokkal, az Emberrel, ki mennyire hagyta a saját identitást, otthonról hozott mentalitást szabadon megélni?

Az utóbbi években publikált  ̶  első világháborúról szóló  ̶  érthető naplódömpingben (a naplóírás a polgári életmód velejárója, a XIX. század népszerű tömegműfaja) azért különleges a jelen kötet, mert szigorú kronologikussága, tárgyszerűsége, tényekhez ragaszkodása, azaz a klasszikus naplóvezetése hiteles, revelációszerű képet nyújt olvasójának és az előbbihez hasonló örök kérdések saját megfogalmazását ösztönzi. Rendelkezik azzal a plusz erővel, amelyet az események azonnali rögzítése kölcsönöz neki, mert nem rakódott rá a visszaemlékezések elkerülhetetlen, múltat megszépítő, megtisztító rétege. Napjaink olvasója pedig szereti a szemtanúkat, az értelmezés és értékelés nélküli elbeszélést. Szereti, ha hagyják önállóan levonni a számára fontos erkölcsi tartalmakat. Nem a nagy történelmi eseményeket keresi, hanem a mikroszintű tapasztalatokat. Nem arra vágyik, hogy újabb tudást szerezzen a bolsevikokról (persze, hogy agitáltak Vándorék között is, de a tisztek számára ez könnyen hárítható, tulajdonképpen szóra sem érdemes volt, ahogy a napló érzékelteti), hanem, hogy megértsen valamit a miértből. Hogy miért mozgósítottak 60 millió férfit 1914 és 1918 között, milyen volt az élete a hosszúra nyúlt hadifogságban az ellenség kezére került 8-9 millió embernek, köztük annak a 80-120 ezer Oroszországban rekedt magyarnak, akik a falat kenyérnél is jobban várták a békét? Számukat még mindig csak megbecsülni tudjuk… 1925-ig több hullámban tértek haza; Vándor Ferenc egy cseh legénységű japán hadihajóval Vlagyivosztokból a Szuezi-csatornán keresztül Triesztig. 1920. július 9-én, Szentgotthárdnál lépte át a magyar határt – a Himnusz elmaradt. 

A múltat igen nehéz kiiktatni (Frank Füredi). Vándor Ferencnek sem sikerült. Hazatérése után még meglátogatta családját a szétesett Magyarországon, aztán Hamburgba, majd Bécsbe költözött. Itt telepedett le, alapított családot és vállalkozást – igazi Monarchia-beli polgár módjára. Az Anschlusst követően innen is tovább állt, Barcelonába ment. Magyar állampolgárságát megtartotta, de naplóját már a fia fordította le az unokák számára – spanyolra.

 

(Hadifogoly voltam Szibériában. Vándor Ferenc Naplója. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. Budapest, 2018. 345 oldal)