A gyermekeimmel közös utazások, nyaralások programjait mindig úgy tervezem, hogy legyenek bennük olyan látnivalók, amik a felmenőik személyes történeteihez, nemzetünk Kárpát-medencei jelenlétéhez, vagy az egykori országhatáron is túlmutató szerepvállalásukhoz kapcsolódik. A magyar emlékek felkutatása és felkeresése ugyan fárasztó a kamaszodó lányoknak, mégis beépül az identitásukba, éppen ezért talán nem hiábavaló vállalkozás. Még egy tengerparti pihenést is meg lehet szakítani, így tettük az idei nyáron is, amikor az utazás során kitérőt téve Ljubljanába, a várbörtönben megkerestük az egykor ott raboskodó első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos emléktábláját.

A nagy háború négy évig tartó centenáriumi időszakában ez a döbbenetes erejű és hatású, máig feldolgozhatatlan következményekkel járó háború központi helyet foglal el a gondolatvilágunkban és a kirándulások tervezésekor. Idén a ljubljanai kalandozás előtt végig jártam, és a gyerekeimnek is megmutattam pár olyan helyszínt, ahol száz évvel ezelőtt az egyik dédapám harcolt, s ahol sok hős magyar katona adta vérét a hazáért. Huszár Gábor dédapám a 69-es gyalogezred tagjaként mind a 12 isonzói csatában az első vonalban küzdött.

Megnéztük a goriziai háborús múzeumot, ahol először 2010-ben jártam Görög István ezredes, a pákozdi katonai emlékpark vezetőjének társaságában. A múzeumban az évfordulós időszaki kiállításon most egy igazi magyar érdekesség is látható, a Doberdóról hazacipelt kiszáradt fa, ami a szegedi múzeum gyűjteményét gyarapítja, s ami akkor az állóháború szimbólumává vált. Goriziából felmentünk a San Martino del Carsóra, ahol egykor nagyon sok magyar katona lelte a halálát. Majd elmentünk megnézni a doberdói (visintini) magyar kápolnát. Végül az egész napos túrát a redipugliai hősi emlékműnél zártuk. Itt százezer olasz katona hamvai nyugszanak, de a közelben van az az osztrák-magyar temető is, ahol 14550 katona sírhelye található. A monumentális emlékművet látva újra fájó hiányérzetem támadt amiatt, hogy Magyarországon nincs egy nagy, központi emlékmű – sajnos ezt a nagy háborúnak és az utóéletének uralkodó narratíváit felülírni szándékozó hivatalos állami centenáriumi programok során sem sikerült pótolni.


A létező emlékhelyek mellett fontos lehet az egykor volt emlékek helyszíneinek felkeresése és történetük megismerése. Két éve Szarajevóban voltunk, ahol a háború kirobbanásának indokairól és okairól beszélgettünk, s felkerestük azt a helyet, ahol egykor Bory Jenő (1879–1959) alkotása állt. Annak a kiváló szobrásznak, aki később első világháborús emlékművek sorát készítette el, amelyek közül hármat emelek ki: az első éppen annak a fehérvári ezrednek az emlékműve, amelyben az említett dédapám is harcolt. A kiváló szobor talapzatának hátoldalán az alábbi felirat olvasható: „Az 1914–1918 évi világháborúban elesett sok ezer bajtársa, és dicső ezredük örök emlékezetére emelte a volt cs. és kir. 69. Hindenburg tábornagy nevét viselő gyalogezred tisztikara és legénysége. Az ezred alakult Lombardiában 1860. február 1. megszűnt 1918. november 1. De ha hív a haza, újból élni fog!” Ha hív a haza, újból élni fog – ezt a szellemiséget kellene ma is gyermekeink szívébe csempészni.

A Sebzett hős 2000 májusában, a budapesti Műegyetem parkjában felállított szobra (az eredeti újraöntött másolata)

A második a Sebzett hős szobra. Míg az előzőt a személyes kötődés, ez utóbbit az alkotás ikonográfiai értéke és érdekessége miatt emelem ki. A közadakozásból készült szobor eredetileg a Műegyetem főépülete mögötti téren állt, s 1927-ben avatták fel. A három méter magas bronzszobor egy klasszikus mintázású akt, amihez hasonlót a korszak katona emlékművein egyáltalán nem fedezhetünk fel. Mintha Michelangelo Dávidját látnánk némi drapériával és háborús attribútumokkal kiegészítve: rohamsisakkal, valamint a jobb kezében tartott, leeresztett karddal. A drapéria nemcsak az izmos férfitest nemi szervét takarja, hanem az ifjú sebesülését is, amire a bal kezével rászorítja a bronzba öntött szövetet. A szobor utóélete jól jelzi történelmünk emlékezetpolitikai fordulatait: hiszen míg csodával határos módon sértetlenül élte túl Budapest ostromát, az egyetem rektora felajánlotta a hírhedt, az '56-os forradalom idején ledöntött Sztálin-szobor öntéséhez nyersanyagul. Dávid így olvadt bele Góliát testébe, hogy aztán a pesti forradalmárok Dávidként döntsék le a bronz szörnyeteget. Bory mesteri alkotását a székesfehérvári Bory-várban megőrzött eredeti nagyságú modelljéről öntötték ki újra, s a szocialista diktatúra összeomlása után tíz évvel állították fel. „Az emlékművek sorsa oly bizonytalan, mint amily kétes maga az emberi sors. És mi mégis újra meg újra emlékeket állítunk.” – olvasható Bory Jenő 1933-as feljegyzésében, mintha előre tudta volna mi lesz néhány emblematikus alkotásának a sorsa.

A harmadik megemlítendő alkotás kálváriája a legérdekesebb, két éve éppen ennek a nyomait kerestük Szarajevóban a Milječka folyó partján, a Latin híd tövében. A háború kirobbanásának indokául szolgált szarajevói merénylet színhelyén felállított emlékmű történetét részletesen feldolgozta Demeter Zsófia történész. Írásából kiderül, hogy a nagy háborúban katonaként szolgálatot teljesítő „hadmérnök hadnagy zászlóalját 1915 januárjában vezényelték Szarajevóba.” 1915 februárjától „grandiózus terv bontakozott ki; Bory Jenő megtervezte az emlékművet a merénylet helyszínén, a Ferenc Ferdinánd fogadalmi templomot és a Zsófia Ifjúsági Otthont. Az utóbbi nagyszabású épületek megvalósítását elsodorta az idő, lehetetlenné tette az Osztrák ̶ Magyar Monarchia háborús veresége. Csak a merénylet helyén épült emlékmű készült el a Miljačka folyó hídfőjénél. Az emlékmű megvalósítását Bosznia-Hercegovina kormányzója 1916 márciusában rendelte meg. A megrendelés a tervpályázat nyertes művét írta le, melyért a művészt harmincnyolcezer koronával jutalmazták. A mű része volt az aszfaltba süllyesztett mintegy kétnégyzetméteres öntött acél lap, a Latin híd hídfőjének sarkán felállított kettős oszlop és szemben vele egy gránitból készült mozaikdíszítésű pad. A tulajdonképpeni emlékmű, a kettős oszlop a merénylet áldozatainak bronz reliefjét, egy örökmécsest és egy Pieta-szobrot tartalmazott. 2x1 méteres úttestbe süllyesztett öntött acéltábla latin felirata: "Hoc loco die 28. Junie 1914. vitam et sanquinem fuderunt pro Deo et patria Franciscus Ferdinandus archidux eiusque uxor duessa Sophia de Hohenberg." (Magyarul: Ezen a helyen adta életét és vérét Istenért és hazáért Ferenc Ferdinánd királyi herceg és felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő.)

Bory Jenő Márványszilánkok címmel megjelent verseskötetében az 1915-ben született versnél ennek az emlékműnek a képe szerepelt. Az emlékművet 1917. július 29-én avatták föl. Megvalósításáért Bory Jenőt 1916-ban a Ferenc József Rend lovagkeresztjével tüntették ki, s valószínűleg ezért elő is léptették. „Ez lett tehát a világháború első hősi emlékműve, az első hősi halottaknak.”  ̶  írta erről a művész 1944-ben. Ekkor persze már az emlékmű sem állt, hiszen azt a terület új urai 1919-ben lebontották, az eredeti nevén Latin hidat Gavrilo Princip emlékére keresztelték át, csak a pad maradt meg. De vajon gondolták-e akkor a nagy szerb államról álmodó emlékműbontók, hogy egy évszázaddal később újra Latin hídnak fogják hívni a műemlék építményt, és Szarajevó az önálló Bosznia-Hercegovina fővárosa lesz, amelyet közel nyolcvan százalékban muzulmán bosnyákok laknak majd? Mi egy nemlétező emlékmű helyén állva a hiányon, az üres jelenen elmerengve, a történelem kiszámíthatatlan fordulatain is elgondolkozhattunk.

Boryn kívül sok kiváló művész harcolt és alkotott is a háborúban. A költők, írók esetében az alkotás feltételeit könnyebb volt megteremteni, a képzőművészek sokkal nehezebben jutottak lehetőséghez. Bár egy idő után ezt a hivatalos szervek is segítették. Már a világháború kitörését követően megalapították a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, itt dolgoztak a haditudósítók. Viszonylag hamar, már 1914-ben létrehozták a művészeti csoportot is, 1917-ben a már tizenkét szekcióra tagolódott sajtóhadiszálláson a hagyományos műfajok mellett szerepet kapott a film és a fotó is. A hadifestők teljes ellátást kaptak, harcolniuk nem kellett, viszont kéthetente egy művet meg kellett alkotniuk, ám az új, modern háborúban képtelenség volt olyan idealizált csatajeleneteket megfesteni, mint amilyenek a korábbi művészeti és történeti korszakokat jellemezték. Jeles szakmai zsűri választotta ki, hogy a bécsi és budapesti hadikiállításokon melyik alkotások jelenjenek meg. A festők közül kiemelkedik Mednyánszky László munkássága. Önmagában az is abszurdnak számított, hogy a háború kitörésekor 62 éves alkotó végigkövette és nagy művészi erővel dokumentálta a galíciai, a szerb és az olasz front csatáit, katonasorsait. „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.” – írta a naplójában. A sors iróniája, hogy sok más művésszel együtt ő is a háború áldozata lett, de nem puskalövés vagy szurony ejtette halálos seb, hanem a fronton szerzett vesegyulladás és több szélütés vitte el.

Ludmann Mihály Művészek a háborúban, 1914–1918 című könyvéből tudhatjuk, hogy a korszak másik nagy festője, Vaszary János is önként jelentkezett katonai szolgálatra, s hadifestőként szintén megjárta a szerb és a galíciai frontot. A háború az ő művészetében egyértelmű stílusváltást hozott, a színes, impresszionista alkotásmódot a komorabb színek és a súlyosabb témák váltották fel.

A csaták borzalmait szuggesztív erővel jelenítette meg a szekkóin Aba-Novák Vilmos, aki meg is sebesült a háborúban. Ennek kapcsán így fogalmazott: „Az első vonalban megsebesülve, azután a 20 hónapi frontszolgálat felette alkalmas volt arra, hogy sok emberi gátlástól megszabadultan, primér, valóban emberi momentumokat lássak, ahová nézek. A háború óta irtózatos, eddig nem kalkulált és ismeret híján még ma is alig kalkulálható tömegek jelentkeznek, szót és hatalmat követelve.”

De ne felejtkezzünk meg a nagy háború művészi erejű plakátjairól sem. Csak néhány nekem fontos nevet és művet emelek ki: a plakátművészetet megújító Biró Mihály alkotását, az 1917-es Erdélyi hadikiállítás plakátját. Arról a Biró Mihály festő, plakáttervező, grafikus és szobrászról van szó, aki az utóbbi hetek kultúrkampfos vitájában is kereszttűzbe került, hiszen a sok más kiváló alkotás mellett a gyalázatos 1919-es kommün május elsejei plakátját is ő készítette. Gyorsan szögezzük le: a tanácsköztársaság rettenetes volt, Biró bűnös rendszert szolgált, de nagy tehetségű, szuggesztív erejű alkotó volt, ott van a magyar művészettörténetben a helye.

A korszak egyik legjobb plakátművésze Moldován Béla volt, akinek számtalan háborús plakátja maradt fenn, például az elesett hősök özvegyei és árvái javára rendezett Hadifénykép kiállításé, vagy a Mindent a hadseregnek. Mindenféle szövethulladékot gyűjtünk! című alkotása 1917-ből. Kiemelhetjük még Földes Imre Ferenc Józsefet ábrázoló, közismert művét, az Imádkozik a királyt (1914), esetleg a másik plakátját, a Szanitéc tetűport reklámozó litográfiát, vagy a Tavaszi Részvénysör című hirdetést. Ezen a harsány színekben tobzódó művön látszik, hogy a háború kitörésekor még micsoda lelkesedés övezte a harcokat, a Fővárosi Serfőző Rt. is folyamatosan növelte az eladási adatait az ágyúk szomszédságában vidáman söröző katonák képével reklámozva a portékájukat. A kevésbé ismert Suján Pál megrázó erejű, az 1917-ben Pozsonyban megrendezett Országos Hadigondozó kiállításra készült litográfiája is figyelemre méltó. Ezen egy fiatal katona látható, ahogy a mezőn dolgozik, ám a szerszámot tartó jobb keze helyén egy művégtag látható.

Azért ezeket a vizuális alkotásokat hozom elő, mert mostanság mindent abból a nézőpontból vizsgálok, hogy a gyerekeimnek miképpen lehet átadni valamit abból a magyarságtudatból, ami a mi identitásunkat meghatározza. S mindez kultúrpolitikusként is izgat: hogyan lehet a háttérbe szoruló irodalmi nyilvánosság fájó hiányát ellensúlyozni a jövő nemzedékeire ható online médiatérben. Ebben nyilvánvalóan központi szerepe van a vizualitásnak. Meg lehet állni velük egy-egy kép, plakát, szobor vagy épület előtt, és mesélni nekik. S a jelek közös dekódolása és megértése, az üres helyek képzelet általi kitöltése elvezethet a klasszikus, identitáserősítő művek olvasásához is. S egyszer csak olyan örömben lesz része az embernek, hogy a tizennégy éves gyermeke maga választ magának Gyóni Géza verset a szavalóversenyre.

 

(Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2018. augusztus 17-én.)