Tisztelettel köszöntök mindenkit, különösen azoknak a családtagjait, akiknek a tiszteletére ma összejöttünk!

 

Engedjék meg, hogy idézzek Magyarország Alaptörvényéből, amelyet 2011-ben fogadtunk el. Ezt írja Alaptörvényünk XV., illetve XXIX. cikkelye:

(1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.

„(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.”

Ez az alap! Ez a fundamentum! Hogyha erre ráállunk, akkor az építmény, amit építünk, magas és stabil építmény lesz. Mert bizony, ha a cigány–magyar, roma–magyar együttélés történetét sikertörténetté akarjuk tenni, akkor biztos alapokra van szükségünk. Vannak bizonytalan alapok is, vannak, akik ilyeneken állnak, ezért előbb-utóbb el fognak süllyedni a mocsárban. Mi a biztos alapra akarunk ráállni, mert bizony, a cigány–magyar történet és történelem egy sajátosan közös és külön történet. Van benne – miért ne beszéljünk erről akár egy ilyen ünnepnapon is – sok szenvedés, sok kudarc, de vannak benne sikerek is. És van benne elég sok képmutatás, mondjuk meg őszintén, amikor megpróbálják szavakkal eltakarni azt, ami a valóság és amiről nehéz beszélni. De ha komolyan vesszük magunkat  ̶  én így szoktam mondani: roma és nem roma magyarok  ̶ , akkor igenis beszélni kell ennek az ügynek a kudarcairól, meg a sikereiről is.

Nagyon fontos, hogy ez közös felelősségünk!

Ha komolyan vesszük roma honfitársainkat, akkor ez az ő felelősségük is. Ha komolyan vesszük magunkat, akkor ez a mi felelősségünk is! Még ha a felelősség mértéke különböző is, attól függően, hogy kinek mennyi eszköze van arra, hogy az együttélésből sikertörténetet csináljon. Ebben az ünnepi pillanatban hadd mondjak legalább két mondatot arról, hogy összefügg a migráció és a cigányintegráció. Úgy függ össze, hogyha mi nemet mondunk a migrációra  ̶  ami nagyon helyes  ̶ , akkor ennek az erkölcsi hitelét az adja, hogy egyébként meg mindent megteszünk a romaintegrációért. Azzal tudjuk igazolni erkölcsileg helyes álláspontunkat, hogy nem idegeneket akarunk integrálni, hanem mindent megteszünk azért, hogy a roma ̶ magyar együttélésben a közös erősödjön, nem pedig az, ami elválaszt bennünket.


Maga az integráció is rossz szó, mert általában asszimilációt értenek alatta, amire nincs szükség. A magyar államnak az a kötelessége, hogy a lehető legjobb körülményeket megteremtve, a lehető legtöbb esélyt és a lehető legtöbb lehetőséget nyissa meg ahhoz, hogy mindenki eldönthesse: integrálódni akar, asszimilálódni vagy a saját kultúráját ápolni úgy, hogy neki ebből ne legyen szociális, politikai, kulturális vagy bármilyen más hátránya. Mi így látjuk az integráció kérdését, így függ össze azzal, hogy milyen feladataink vannak a hazánkon belül.

Valóban úgy van, hogy a bajban könnyebben megtaláljuk egymást, mint a sikerekben. Azért fontos odafigyelni arra, hogy amikor Magyarország emelkedő pályára áll, nemcsak gazdasági, hanem más tekintetben is, akkor ebből mindenkinek jusson lehetőség, mindenki kapjon lehetőséget.

Vannak ebben az együttélésben, éppen a bajban fénypontok is.  Néhány nappal ezelőtt mutatta be a Nemzeti Színház – mindenkinek ajánlom – az Egri csillagok című táncjátékot. 1552. Ott van Sárközinek, a cigány embernek az alakja. Kicsit félve mentem a színházba, hogy majd milyen kiszólások lesznek, hogy is lesz ez az egész, de nagyon szépen mutatja be a darab, hogy mit jelent együtt lenni egy ilyen felelősségben azzal a sajátos hanggal, stílussal, meg hozzájárulással, amelyik az ő sajátja.

1552-ben kezdődött, vagy talán még korábban, 1848-ban folytatódott, 1956-ban kiteljesedett. És ne felejtsük el 1990-et sem, ne felejtsük el Marosvásárhelyet…! Mert bizony a különleges az, ami összekötött bennünket: a szabadság! A szabadságvágy! Amikor szabadságról volt szó, akkor a cigányok ott voltak. Ott voltak a magyarok mellett, össze tudtunk fogni.

Érdemes fölmutatni azokat a fénypontokat, amelyekben erő rejlik. Akkor is, amikor esetleg kudarcot vallunk az integrációban, akkor is, amikor akarjuk ezt az integrációt. Érdemes arra a fundamentumra állni, amelyik erőt ad nekünk. Mi ezt az erőt akarjuk fölmutatni, azt, ami reményt ad arra, hogy itt  Magyarországon sikertörténetet tudunk csinálni.

És hogy ne csinálnánk sikertörténetet, ha olyan emberek sietnek a segítségünkre, mint Szentandrássy István, Kossuth-díjas művész! Ott ülök a Kossuth-díj Bizottságban, ezért azt tudom mondani, hogy igazából azok a ritka évek, amikor csak egy cigány ̶ roma művész kap Kossuth-díjat, és nem azért mert cigány, hanem azért, mert olyan művész, hogy nem lehet ellenállni annak az erőnek, ami a művészetéből sugárzik, és a hagyományos felfogással szemben ez nemcsak a zene, nemcsak az ének, hanem bizony a festészet, és természetesen az irodalom, a kultúra számos területe, amire érdemes odafigyelni.

Vannak más intézmények, testületek is, amelyek segítenek. Kormánybiztos asszonynak nagyon köszönjük, hogy a Magyar Postával együttműködve a bélyegsorozat megszülethetett. Érdemes odafigyelnünk arra is, hogy van egy olyan történelem- és társadalomkutató közalapítványunk, intézetünk, amelyik nem a mainstreammel megy, nem a fősodort keresi, nem azt, ami divatos, ami trendi, talán egy kicsit azt, ami provokatív. Emellé az ügy mellé Schmidt Mária odaállt és az intézménye is odaállt. Ennek egyik sikere volt, hogy Berlinben a politikai elitnek, a diplomáciai elitnek bemutathattuk 1956 roma hőseit. Heidelbergben ma is megtekinthető a német romák és szintik központjában a roma hősök kiállítás. Mindezek azt mutatják, hogy nem valami szezonális ügyet képviselünk, hanem folyamatosan nagyon fontosat.

Schmidt Mária volt az, aki először Magyarországon a marosvásárhelyi roma ̶ magyar ̶ cigány kiállást bevitte a köztudatba: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” Azóta is ápoljuk ezeknek az embereknek az emlékét  ̶  bizony sokaknak már csak az emlékét tudjuk ápolni. Egyszer Magyarországon talán eljutunk odáig, hogy nem kell megvárni, míg meghalnak a hősök, hanem már életükben megkaphatják azt az elismerést és méltatást, ami jár nekik.

Hadd fejezzem be a művész úr, Szentandrássy István néhány gondolatával, amit nekem írt személyesen. Azt hiszem, hogy ezek kifejezik a festmények és a bélyegek lényegét. Művész úr ezt írta: „Szeretem és tanultam ezeket az embereket. Nem elég szeretni, tanulni is kell az embereket, mert a festészet varázslat, a szabadság csodavarázsa. Nehéz. Nagyon nehéz dönteni akkor, amikor gyémánttisztán kell érezni és érteni, hogy gyáva, megalkuvó leszel, és a hazádat bitorló szentségtelen erő mellé állsz, vagy magyar és cigány emberként a szabadság jogos és Istentől kapott igézete adja a szívedben a bátorságot. Erőt, hitet, mint Kócosnak, Csányi Sándornak vagy Bizsunak, és a többi igaz, magyar és mély, igazabbra valló, még magyarabbá nemesedett roma ̶ cigány emberek, akik igézetüket szentséges, törékeny életüket áldozták fel azért, amit ma úgy hívhatunk: szeretet, béke és szent szabadság.”

Isten éltesse Önöket!