A nyugati világ hatalmai kimondva vagy éppen kimondatlanul a magyar forradalmárok, a pesti srácok oldalán álltak, nem volt ebben semmi meglepő a fentebb említett hidegháborús helyzetben.

Azonban a keleti blokk országait már jobban megosztották a magyarországi események. A hivatalos propaganda által csak fasiszta csőcselék tobzódásának titulált budapesti eseményekről a román, a csehszlovák, vagy éppen a bolgár átlagember – többek közt a szabad sajtó hiánya miatt – nem kaphatott korrekt tájékoztatást, sok esetben a megérzéseire kellett hagyatkoznia.

Más volt a helyzet a lengyelekkel, akik ugyan a Szovjetunió által megszállt területen éltek, de – a közös történelmi múlt okán – a kezdetektől fogva szimpatizáltak a magyar forradalommal. A több évszázados múlt, a barátság és a vészkorszak éveiben történő magyar segítségnyújtás 1956 októberében még élénken élt a lengyelek tudatában: több tízezer menekültet fogadott be a magyar állam 1939-40-ben, gimnáziumot tartott fönn számukra a Balaton mellett, sőt – megszegve a felsőbb német parancsot – a varsói felkelés idején a magyar honvédek tevékenyen segítették a lengyel felkelőket a szabadságukért vívott harcban.

Természetesen a közös múlt nem lett volna önmagában elég ahhoz, hogy lengyelek százezrei mozduljanak egyszerre és segítség a pesti srácokat. Ehhez kellett a hivatalos lengyel szervek beleegyezése is, pozitív hozzáállása is, amit a korábban a hatalomból kitaszított Władysław Gomułka személye garantált. A politikus igyekezett nagyobb távolságot tartani a szovjetektől, illetve – ami elődjétől, a kőkemény sztálinista Bolesław Bieruttól elképzelhetetlen lett volna – meglehetősen kemény szavakkal bírálta a korábban erősen jellemző személyi kultuszt, sőt a poznani munkásfelkelés leverését is elítélte. Nem meglepő tehát, hogy a magyar forradalom kitörésére szinte azonnal reagált Lengyelország: spontán szimpátiatüntetéseket tartottak országszerte, a lengyel sajtó hosszasan taglalta a magyarországi eseményeket, sőt szinte azonnal megkezdődött a tömeges véradás.

A Varsói Egyetem volt azt egyik első közintézmény, melynek bejáratánál adománygyűjtést szerveztek a magyarok megsegítésére, és ahol – ez talán a mai kor ifjúsága számára elképzelhetetlen – senki nem őrizte a méretes perselyt, amibe a pénzt dobálták a járókelők. A pénzgyűjtés mellett kötszert, gyógyszert, nyugati fájdalomcsillapítót, élelmiszert, meleg ruhát gyűjtöttek a lengyelek, pedig ezen termékekből a kommunista Lengyelországban sem volt elegendő, sőt a gyógyszerek gyűjtése külön fejtörést okozott sokaknak, hiszen a medicinák közül számos hiánycikknek számított.

A varsói reptérről '56 októberében naponta indultak gépek Budapestre: átlagosan mintegy 1200-1500 kilogramm gyógyszert, kötszert, vért szállítva a magyar harcosoknak és sebesülteknek. A dologi segítség mellett a lelki megerősítés is fontos volt a lengyelek számára, így nem meglepő, hogy sok – a sztálini terror éveiben elképzelhetetlen – jelenet vált a mindennapok részévé. Wrocławban a városházára kitűzték a lengyel zászló mellé a magyart, illetve a katowicei illetőségű pártlap, a Trybuna Robotnicza olyat tett, ami akár egy hónappal korábban még elképzelhetetlen lett volna: megkövette a magyar forradalmárokat, amiért néhány nappal azt megelőzően negatív színben tűntette őket fel a lengyel olvasóközönség előtt.

A legmeglepőbb azonban talán nem is az újságok mea culpázó hangneme, és nem is a városházára kitűzött magyar lobogó, hanem a lengyel rádió Matysiakowie című műsora volt az októberi napokban. A „varsói Szabó család” mindennapjait bemutató sorozat készítői nem mindennapi tettre szánták el magukat 1956 októberében: a hangjátékba beleírták a magyar forradalom tényét, ami elképzelhetetlennek számított volna néhány hónappal korábban. A történet szerint, a család kasszájából hiányzik egy bizonyos összeg, aminek tényét a feleség számon is kéri a férjén, hiszen nem tréfadolog, ha eltűnik a pénz. Józef, a családfő ekkor közli asszonyával, hogy a magyarok megsegítésére adakozott, nem kell aggódnia, nem a kocsmában költötte el a munkatársaival. A varsói munkáscsalád története még inkább felbátorította a lengyeleket, akik a műsor sugárzását követően nagyobb számban jelentek meg a véradóállomásokon, illetve az utcai perselyeknél. A szolidaritást tetézte annak a 15-20 Budapesten tartózkodó lengyel önkéntesnek a jelenléte, akik 1956. október 23. után nem mentek haza, nem zárkóztak be fővárosi otthonaiba, hanem tevékenyen részt vettek a magyar forradalomban. Ezek a bátor fiatalok fegyveres harcokban ugyan nem vettek részt, de járőrözésből, élelmiszer-és gyógyszerszállításból kivették a részüket.

Az egyik utolsó, nagy szolidaritási akcióra, a szabadságharc leverését követően, 1958. június 18-án került sor, amikor chorzówi stadionban a Bp. Honvéd vendégszerepelt. A kezdősípszó előtt – a stadionban helyet foglaló tizenötezer ember nyomására – a bíró egy perces néma gyászt rendelt el a két nappal korábban Budapesten kivégzett mártírok emlékének adózva. A lengyelség így búcsúztatta a brutálisan vérbefojtott magyar forradalmat.