A Szolidaritás azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot,

mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében.”

 Jerzy Popiełuszko

 

Jerzy Popiełuszko kezében rózsafüzérrel halt meg, miután a kommunista állambiztonság emberei agyonverték. Halála mindent megváltoztatott az állandó élelmiszerhiánnyal és hatalmas szegénységgel küzdő Lengyelországban, ugyanis a tragédia miatti felháborodás olyan mértéket öltött, hogy Wojciech Jaruzelski tábornok diktatúrájának magyarázkodnia kellett. Ilyen korábban sosem fordult elő, sem Gierek, sem még korábban, a véreskezű, antiszemita Gomułka idején. Emberek milliói emlékeztek a fiatal papra, a nagyvárosok panelházainak ablakaiban mécsesek világítottak, halálának helyét nemzeti lobogóval és gyertyákkal jelölték meg, a holttestét szállító autót minden településen emberek sorfala várta a Białystok és Varsó közti kétszáz kilométeres úton.

Popiełuszko atya, vagy ahogy hívei nevezték, Jerzy atya idén lenne hetvenéves.


1984. október 19-én este egy kis Volkswagen indult útnak az éjszakába egy bydgoszcz-i plébániáról, hogy minél előbb elérje úticélját, a lengyel fővárost. A sofőrön kívül egy vékony, lágy vonásokkal bíró, harminchét éves pap volt még az autó utasa. Mindketten nagyon fáradtak voltak, mivel aznap reggel indultak Varsóból, délután értek Bydgoszcz-ba, este az atya koncelebrált a helyi plébános mellett, megtartotta a szentbeszédet, majd a mise végeztével jelezte sofőrjének, indulni szeretne. Vendéglátói marasztalni próbálták, ám ő hajthatatlan volt: kissé betegnek érzi magát, fáradt is, ezen felül mindenképp meg kívánja tartani reggeli miséjét a fővárosban, ezért köszöni, de mennek.

Ahogy az autó elhagyta a kujáviai várost, a sofőr észrevette, hogy valakik követik őket. Távolodván a településtől az említett kocsi még mindig a nyomukban volt, de nem törődtek különösebben vele, megszokták már, hogy mióta a fiatal pap a Szolidaritás (egyik) papja, az állambiztonság, a Służba Bezpeiczeństwa (SB) emberei mindenhová követik őt.  „Ezek” még arra sem figyeltek, hogy álcázzák magukat, hiszen autóik minden esetben frissen lemosott, tiszta 124-es Polski Fiatok voltak, így ha ilyen gépkocsik tűntek fel a csukaszürke lengyel utcákon, szinte mindenki tudta, hogy az SB valakit figyel. Megtehették, hiszen a Jaruzelski-féle kommunista diktatúrában egyiküknek sem kellett elszámolnia tettével, senki nem vonta kérdőre őket ténykedésükért, így szinte még kérkedtek is állambiztonsági mivoltjukkal.

Mintegy fél órányi utazást követően a kocsi egy erdős területen megelőzte őket, és rendőrségi jelvényt lobogtatva megállásra kényszerítette Popiełuszko atya kocsiját. A sofőr fékezett és az út szélére húzódva megállt. A fehér Polskiból három megtermett alak ugrott ki, egy szempillantás alatt feltépték a Volkswagen ajtaját, a sofőrt egy mozdulattal kirántották, és szondáztatás céljából egyikük a hivatalos autóhoz kísérte. Popiełuszko atya a hátsó ülésen nem is sejtette, hogy élete utolsó órájához érkezett. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget a drasztikus hatósági ellenőrzésnek, hiszen mióta Jaruzelski tábornok bevezette a hadiállapotot 1981 decemberében, sok furcsaság történt Lengyelországban. Valószínűleg – gondolta – ez is egy újabb „kedvesség” a tábornok államgépezetétől, amellyel a hozzá hasonló papokat vegzálja a kommunista hatalom. Ám sok ideje nem volt lamentálni, ugyanis a szigorúan titkos akció vezetője, Grzegorz Piotrowski százados és mindenre elszánt beosztottja feltépték a hátsó ajtót és kirántották a hideg, ködtől nyirkos aszfaltra. A földön fekvő papot – a csomagtartóból pillanatokkal korábban előrántott – botokkal kezdték ütlegelni és rugdosták. Sofőrje pánikba esve nézte a barbár jelenetet, ám közbeavatkozni nem tudott, mert a harmadik SB tiszt megbilincselte. Az ütlegelésektől az atya elvesztette az eszméletét. Miután magatehetetlenül feküdt, felemelték, betették a kocsi csomagtartójába, bepattantak az utastérbe és gázt adva elindultak az éjszakába. Közel tízperces utat követően Jerzy atya sofőrje bátor tettre szánta el magát: elhatározta, hogy az első adandó alkalommal kiugrik a száguldó autóból, mégpedig olyan helyen, ahol emberek vannak az út szélén, akik így tanúi lesznek a cselekménynek. Nemsokára egy faluba értek, ahol Chrostowski kiugrott az autóból. A három belügyi tiszt nem állt meg, hanem fékezés nélkül továbbhajtott, és csak sok kilométerrel távolabb, egy kihalt helyen állították meg a gépkocsit. Tanakodtak, mit tegyenek, hiszen akciójukba végzetes hiba csúszott: tanút hagytak maguk után. A legfiatalabb tiszt annak a véleményének adott hangot, hogy jobb volna Popiełuszkot életben hagyni, a verésből is értett, még a végén nekik lesz bajuk ebből az egész ügyből. Piotrowski százados azonban hajthatatlannak mutatkozott és határozottan elzárkózott az ötlettől. Miközben vitatkoztak, az atya magához tért és dörömbölni kezdett a csomagtartóból. A három pribék újra az eszméletlenségig verte a fiatal papot, majd az akció vezetője kiadta a parancsot: összekötözni a kezeit és a lábait, a száját betömni rongyokkal, köveket tenni a lábára! Miután ezzel végeztek, a közeli Visztula partra hajtottak és a sötéten hömpölygő folyóba dobták Jerzy atyát.

A fiatal pap eszméletlen teste a Visztula mélyére süllyedt, gyilkosai pedig mintha mi sem történt volna, visszaautóztak Varsóba.

Chrostowski bátor tette azonban keresztülhúzta a lengyel belügyi szervek számítását, ugyanis még az emberrablás éjszakáján bejelentést tett az ügyről a toruń-i rendőrkapitányságon, ezen felül értesítette Jerzy atya plébániáját, a varsói Kosztka Szent Szaniszló-templomot. Másnapra a lengyel katolikus egyház (egy hét alatt pedig sok tízmillió hívő) tudomást szerzett az aljas tettről, így Jaruzelskiék magyarázkodni kényszerültek. Annak ellenére kényszerültek erre, hogy az 1970-es gdański mészárlás óta a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) megerősítette pozícióit, „sikeresen” kezelte a hetvenes évek sztrájkjait, ám egy fontos fronton mégsem ért el eredményeket: a hívek többségének lelkét nem kaparintotta meg, nem tudta megakadályozni, hogy a templomok vasárnaponként tömve legyenek, hogy hittanórára járjanak a lengyel iskolások, és hogy a papok iránti tisztelet megmaradjon az emberek körében. A lengyel közvélemény – nagyon helyesen – nem hagyta szó nélkül a fiatal pap meggyilkolását.

Kiszczak tábornok, belügyminiszter utasítására a rendőrség egységei kutatásokat végeztek a Visztula kérdéses szakaszán és október 30-án bejelentették, hogy Włocławek mellett megtalálták Popiełuszko atya megkínzott holttestét. Lengyelországot megdöbbentette a barbár tett, II. János Pál elítélte a borzalmas cselekedetet, akárcsak a Szolidaritás Szakszervezet legendás vezetője, Lech Wałęsa, aki a későbbi temetés egyik legismertebb résztvevője volt.

A hatóságok „nyomozást” folytattak, amely során letartóztattak a gyilkossággal kapcsolatban négy főt: Grzegorz Piotrowskit, Waldemar Chmielewskit, Leszek Pękałát és az akció felső kapcsolatát (a hírhedt IV. ügyosztályt vezető), Adam Pietruszka ezredest. Mind a négy elkövetőt az 1985 januárjában kezdődő perben ítélték el, bűnösségüket a toruń-i bíróság mondta ki. Pietruszkát és Piotrowskit 25, Chmielewskit 15, míg Pękałát 14 év fegyházbüntetésre ítélték. A tárgyaláson a négy elkövetőből ketten – jellemzően a két alacsonyabb rangú nyomozó, Pękała és Chmielewski – törtek meg, az akcióvezető Piotrowski és Pietruszka a megbánás legkisebb jelét sem mutatták, mintha meg lettek volna győződve arról, hogy helyesen cselekedtek, amikor brutálisan megölték az atyát. Azt a papot, aki gondozta a rá bízott nyájat, a hadiállapot idején élelmiszert gyűjtött a rászorulóknak, szentmiséket celebrált a hazáért, mindezt békésen, ahogy Krisztus tanította.

A letartóztatás, a gyilkosok megnevezése, arccal történő beazonosításuk ugyan később némi megnyugvást jelentett a híveknek, akik Jerzy atya meggyilkolása óta súlyos lelki válságba kerültek. Az atya november 3-i temetésén megjelent tömeg kiállás volt érte és azért, amit képviselt. A Kosztka Szent Szaniszló-templom kertjét elborították a virágok, koszorúk, a kerítésen kívül pedig mintegy negyedmillió ember kísérte utolsó útjára Jerzy atyát, akit a templom kertjében helyeztek örök nyugalomra idős szülei és a Szolidaritás vezetőinek jelenlétében. Az a ködös novemberi nap sok mindent megváltoztatott a lengyel ellenzék és hatalom viszonyában, hiszen Jerzy Popiełuszko temetésétől kezdve az állambiztonság többet nem verte szét a tüntetéseket, utcai megmozdulásokat, mondhatni valamelyest enyhült a diktatúra. Ezen tény bizonyítja legjobban, hogy Jerzy atya nemcsak életében, hanem halálában is szolgálta népét, a lengyeleket és a Szolidaritást.

Persze a kommunizmus még nem bukott meg, így a gyilkosok néhány évnyi börtönéletet követően amnesztiával szabadultak. Popiełuszko atya sírja mindazonáltal zarándokhellyé vált. 1987-ben, amikor Karol Wojtyła pápaként újra szülőhazájába látogatott, határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy felkeresse a sírt, ahol letérdelve imádkozott. Ugyancsak felkereste a sírt Edward Kennedy szenátor és 1988-ban a hivatalos útjára Varsóba érkező politikus, Margaret Thatcher is. Utóbbi politikusok gesztusa egyértelmű üzenet volt Jaruzelski tábornok diktatúrájának: ugyan ellátogattunk hozzátok, de tudjuk jól, ki volt Jerzy atya, tiszteljük őt, elítéljük a gyilkosságot, ezáltal a regnáló rendszert is, amely tulajdonképpen egy bűnös diktatúra. Mindezekhez Jaruzelski kénytelen volt asszisztálni, hiszen számára – és az általa fenntartott rezsim számára – létkérdés volt a nyugati államok „szimpátiája”, illetve a sok-sok dollármillió, amelyet rendszere kölcsön formájában kapott, hogy megmaradhasson.

A kommunisták uralma 1989-ben összeomlott. Bár a köztársasági elnök még 1990 decemberéig a hadiállapotot bevezető és fenntartó tábornok volt, de a szejmbe már az ellenzék tagjai kerültek abszolút többségbe, a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott. A szabad világba lépő Lengyelország nem felejtkezett el Popiełuszko atyáról: számos városban közterületek vették fel a nevét, tiszteletére szobrok százait állították, iskolákat kereszteltek el róla, és ami talán a legfontosabb, a szabad lélegzethez jutott társadalom egyszer s mindenkorra kirekesztette magából gyilkosait. Tette ezt annak ellenére, hogy életének kioltói nevet és lakcímet változtattak, de barbár tettüket nem tudták semmissé tenni. És ami a legszomorúbb, hogy Piotrowski nem is akarta semmissé tenni cselekedetét. Megtehette, ugyanis a rendszerváltoztatást követően – Magyarországhoz hasonlóan – az egykor regnáló kommunista elit, amely a hatalma nagy részét és a gazdaságban szerzett pozícióit átmentette, nem felejtkezett el egykori elvtársairól, akiknek legfeljebb a közvélemény megvetésétől kellett tartaniuk, az esetleges perújrafelvételtől semmiképp sem.

Ezért nem meglepő, hogy az ex-osztályvezető, Pietruszka ezredes átszámítva kb. 300 ezer forintos nyugdíjból „tengeti életét” (az olvasónak itt jogosan derenghet fel Biszku Béla neve) a 2010-es évek Lengyelországában, az akcióvezető, Piotrowski pedig Grzegorz Pietrzak álnéven él Łódź-ban, háborítatlanul.

Az ex-kommunista katonatisztek, belügyi alkalmazottak és rendőrök múltjának feltárása nem ezen írás témája, így Jerzy Popełuszko példás élete és mártírhalála kapcsán kijelenthetjük: egy fiatal papot (embert) gyilkoltak meg hivatása és tanítása miatt a kommunista titkosszolgálatok emberei. Mindezt egy olyan torz eszme nevében, amelynek képviselőit nem ültették a vádlottak padjára, nem tartottak pereket felettük, és ami talán a legfelháborítóbb, elintézhették annyival, mint Horn Gyula egykoron: „na, és?”.

Jerzy Popiełuszkót 2010-ben Varsóban boldoggá avatták, tiszteletére Budapesten utcát neveztek el, és parkot avattak Óbudán.

 

(Kép forrása: itt)