Az utóbbi hetekben a nemzeti szuverenitás egy részéről való lemondást szorgalmazó, alig leplezetten egy új, föderatív Európa ábrándját dédelgető politikai megnyilvánulásokat figyelve az jut az ember eszébe, hogy itt nem mással, mint a keresztény kultúrájú, identitású és értékrendű Európa öngyilkosságra való felszólításával állunk szemben, amely ellen világunk legnagyobb szellemi, lelki ereje, a kereszténység nevében – Pál apostollal szólva – akár alkalmas, akár alkalmatlan, szót kell emelnünk.

Most éppen az van napirenden, hogy kontinensünk országai a közös határőrizet, valójában azonban a gördülékeny határnyitás érdekében adják át szuverenitásuk egy részét egy olyan Gólemnek, amelynek mesterterve az európai népességcsere, a vérfrissítés, kontinensünk hitének, hagyományának, kultúrájának elpusztítása, a nemzeti közösségek szétzilálása. Az pedig különösen is aggasztó, hogy ennek a törekvésnek magukat kereszténynek nevező pártok és azok politikusai nem pusztán ágensei, hanem egyenesen harcos szorgalmazói, olyan célok szolgálatába szegődve, amelyek valójában sem kereszténynek, sem demokratának nem tekinthetők, amelyekkel minden hitében vagy akár csak kultúrájában keresztény egyénnek és közösségnek szembe kell fordulnia.


Mert az a helyzet, hogy ma egy már csak nevében keresztény párt élén álló, a birodalmi kancellár dicsőségére áhítozó egykori FDJ-őrsvezető, háta mögött párttársával, egy isiásztól gyötört luxemburgi alkoholistával, egy szánalmas Szajna-parti dzsigolóval és az önfeladás és önfelszámolás buzgó, ám széplelkű prófétáival éppen azzal próbálkoznak, miként lehetne megszabadítani kontinensünket keresztény gyökereitől és azoktól a keresztény alapelvektől, értékektől, amelyek mentén az alapító atyák földrészünknek, a nemzetek Európájának jövőjét egykor megálmodták.

A keresztény társadalomeszménynek két központi fogalma van, a szolidaritás és a szubszidiaritás, amelyek évtizedek óta legalább a szólamok szintjén az Európai Közösségnek, az Európai Uniónak is alapelvei, alapértékei. Ma azonban, amikor az Unió irányítói saját létük, létünk alapjaival, a közösség alapértékeivel fordulnak tudatosan szembe a globalizáció, a multikulturalizmus, a migránsbiznisz, a szépelgő álhumanizmus, a keresztényellenesség és a liberalizmus „szent” nevében, ezek az elvek támadás alatt állnak.

Ami a szolidaritás, az egymásrautaltság elvét illeti, annak nagyhangú, például a migránsok feltételek nélküli befogadását és elosztását követelő szószólói kényük-kedvük szerint formálják át ennek a kategóriának a jelentését. Rossz, ártó, elhibázott dolgok, a népességcsere, a migránspártolás, a kulturális önfeladás elfogadását követelik a szolidaritásra hivatkozva, és könnyedén átsiklanak a tény felett, hogy a kikövetelt és elhibázott, az egymásrautaltságot és a kölcsönös együttműködést rossz célok érdekében felhasználó szolidaritás nem segítségvállalás, hanem nemes egyszerűséggel cinkosság.

A közös uniós határőrizet ötlete a másik alapelvvel, a szubszidiaritással megy szembe, nem átértelmezi, hanem egyenesen a sutba akarja dobni azt. Azért, mert ez, a katolikus társadalmi tanítás másik fontos pillére, egyének, közösségek, nemzetek szuverenitásának záloga. A szubszidiaritás elve nem más, mint egyszerre a ki- és megsegítés, egyben pedig az autonómia elve is, amely különösen is útjában áll törekvéseiknek. Ennek az elvnek a tartalmát még 1931-ben XI. Pius pápa fogalmazta meg klasszikus módon, de a fogalmat átvette a szociológia, a politológia, legutóbb pedig II. János Pál személyében akadt harcos védelmezője. Ahogy XI. Pius Quadragesimo anno című enciklikájában írja: „mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat. Márpedig aligha kétséges, hogy a határok megvédése és annak eldöntése, hogy ki, mikor és hogyan léphet be egy ország területére, a nemzetállamok el nem idegeníthető joga, feladata, amelynek ellátására képesek is. Így egyedi esetektől, gyenge, szegény országoktól eltekintve nem szorulnak arra, hogy azt a munkát más végezze el helyettük, valami magasabb hatalom magának sajátítsa ki azt, ami az ő dolguk. Ha pedig átengedik azt, ami az övék, szuverenitásuk egy darabját, majd továbbiakat is követelnek tőlük, és oda jutnak, hogy maguk hajtják a fejüket a nemzetek felszámolásának nyaktilója alá. Ezt a veszedelmet pedig csak akkor lehet elhárítani, ha felvonulnak az önvédelem erői, amelyek között a hit, a remény és a szeretet erejére támaszkodó egyházaknak, a keresztény identitású, kultúrájú embereknek kell vezető szerepet vállalniuk, tudva azt, hogy ha egységesen lépnek fel, nem csupán a pokol erői, de a migráció és a globalizáció hatalmai sem vesznek erőt Európán.

(Kép forrása: itt)