A pártállam monolitikus hatalmi tömbje eleve hozzájárult ahhoz, hogy az emberek egyedül, szeparáltan és magányosan érezzék magukat, amelyen nem segített – sőt valójában csak rontott – az, hogy kötelező volt különböző tömegmozgalmakhoz tartozni. A szabadság hiánya és a kötelező politikai-társadalmi programokon való részvétel kényszere együttesen oda vezetett, hogy az emberek kezdtek beletörődni az évtizedek óta kialakult helyzetbe. Azok a témák, amelyekről nem volt szabad nyilvánosan beszélni – mint a politikai rendőrség terrorja, a munkatáborok, a parasztság jogfosztása, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, a demokrácia hiánya – lassanként el is felejtődtek, és egyfajta össztársadalmi elfojtásban részesültek. Ez szorongáshoz, öncenzúrához és más torzulásokhoz vezetett.

A kommunista tervutasításos gazdaság, amely 3-5 évvel előre kitűzte a gazdasági irányszámokat, és a versengő demokrácia hiánya, amelyben mindig egy párt indult a „választásokon”, azzal a következménnyel járt, hogy négy évtized alatt a „szocialista társadalmakból” kiveszett a versenyszellem, de az együttműködésre való természetes hajlam is. Ezzel oda lett a kreativitás és az önfenntartás igénye, s egy rossz értelemben kényelmeskedő, mindent az államtól váró függés alakult ki. Az emberek fokozatosan beletörődtek a sorsukba és feladták a változtatás iránti igényüket. Belesüppedtek a diktatúrába. Mindennél jellemzőbb, hogy a kelet-közép-európai kommunista rezsimek óvakodtak csonkítatlanul és hitelesen a közönség elé tárni és kommentálni Kafka műveit, aki igen korán plasztikus képet rajzolt az elnyomás abszurd testi-lelki következményeiről.

A kommunizmus évtizedei nemcsak az intézményeket, az állam szerkezetét és az emberek mentalitását formálták át végzetesen, hanem gyökeresen átalakították a városképet és az utca arculatát is. Miután a „szocialista ember” megtervezésével szorosan együtt járt a városok mesterséges átalakítása, számos régi városnegyedet leromboltak (kis híján ez lett Óbuda végzete is), a történelmi városmagokat elpusztították, a városok perifériájára gyártelepeket építettek és az organikusan kialakult úthálózat és település-szerkezet felülírására „racionalizációt” vezettek be (ezt célozta Ceaușescu félbe maradt gigantomán „településrendezési” elképzelése). Ez azzal járt, hogy mindenütt magas toronyházakat, egyenlakótelepeket és szalagházakat építettek fel, ahová egyszerűen beköltöztették a lakosságot. A szürke házak geometrikus elrendezése és a kis alapterületű lakások, a zsúfolt lépcsőházak elszakították az embereket gyökereiktől és elválasztották őket egymástól. Oda lett a közösség élménye és csökkent a találkozások lehetősége. Mindez a ’60-as, ’70-es évekre volt jellemző, a ’80-as években ugyanis már a pártállam tervhivatali vezetése is rájött, hogy a társadalmat egyszerre atomizálta és egyben homogenizálta ez az eljárás.

Az ’50-es évekre jellemző erőltetett bolsevik-típusú puritán gyakorlat azt jelentette, hogy tilos volt a nyugati életmódra jellemző ruházat hordása, a nőket és férfiakat központi áruházakból látták el ugyanolyan ruhadarabokkal. Bár ez a helyzet oldódott a ’60-as évek végére, de még a ’70-es években is túlnyomó részt konfekcióárut hordott a magyar lakosság. A ’80-as években a butikok és a különböző ifjúsági szubkultúrák megjelenése hatott egyedül frissítően az „egyenruhába” bújt lakosság közepette. Számos nyugatról jött látogató számolt be arról, hogy a rendszerváltoztatást megelőző években is rosszkedvű, nyomott hangulatú, zsörtölődő és magába forduló embereket látott a kelet- és közép-európai régió nagyvárosaiban.