Bekötözött fejű nőt visz a kocsi egy ellenőrzőpont felé. Az amerikai őr először hitetlenkedik, nem akarja átengedni az autót, hosszan vizslatja a papírokat, zseblámpájával az utasok arcába világít. Percek múlva azonban személyesen győződhet meg arról, hogy a sofőr igazat mondott. Az utasról lekerül a kötés. Koncentrációs táborból szabadult, búcsúképp fejlövést kapott. A sorompó felemelkedik.

Nelly Lenz, az autó utasa szétlőtt, megszállt checkpoint-városba tér vissza. A háború előtt kabaréénekes volt, és nem is nehéz elképzelnünk, amint a weimari Berlinben Cole Porter és Kurt Weill dalait énekli telefüstölt lokálokban, míg gyanús képű ficsúrok, piti bűnözők, és bohém zenészek kavargatják unottan poharukban az italt. Nelly nagyvilági, dekadens díva – és többszörös kívülálló. Német zsidó, aki párizsi ruhákban jár és amerikai songokat dúdol. Most pedig visszatért Auschwitzból, hogy ismét megkísérelje megtalálni a helyét a háború utáni új világban.

A roncsoló lövés miatt arcát átszabják, plasztikai műtéten esik át, a külvilág számára új emberré válik. Elhivatott cionista barátnője hiába csábítja, hogy a megölt rokonoktól örökölt vagyonból Palesztinában telepedjen le, ő inkább imádott férje nyomába ered. Hogy aztán megtudja, a sármos férj a halottnak hitt feleség vagyonára pályázik, és éppen a megfelelő hasonmást keresi, akivel az örökséget felmarkolhatná. A dublőr éppen Nelly lesz, hogy saját magát eljátszva derítse ki letartóztatása körülményeit, és azt, milyen szerepet játszott benne a férj. Egyszóval: az igazságot.

„Az európai középkor úgy tudta, hogy a főnix fajtájának egyedüli példánya ötszáz évente elrepül a libanoni cédrusokhoz, majd ott beillatosított szárnyaival Héliopoliszba repül, s egy oltáron illatos füvekből fészket rak, mely aztán saját teste melegétől lángra lobban, s ezen a tűzön elég, hogy harmadnapra hamvaiból újjászületvén, visszarepüljön hazájába” – írja a Jelképtár a főnixmadárról. A metafora Petzold filmjében a holokauszttal (égő áldozat), vagy ha úgy tetszik, az egész Európát lángba borító világháborúval kap új jelentést. A jövő, az újjászületés azonban magánügy, kinek hogy sikerül: az ösztöneit követő férj, Johnny vágya az örökség, a túlélés. Lene, a barátnő válasza a múlt sutba vágása, és az új kezdet ígérete, Palesztina. Nelly minden erejével a múltba, férje emlékébe, a boldog házasévekbe kapaszkodik, ami hazasegítette őt a táborok reménytelenségéből. De vajon nem lett volna-e jobb ottmaradni?

Petzold a főszerepet ismét régi alkotótársára, a lenyűgöző Nina Hoss-ra bízta, aki ezúttal sem okoz csalódást, játéka a helyét kereső, tétova és hiú Nelly szerepében lebilincselő. Egyszerre sebezhető és konok, akiről az utolsó pillanatig nem dől el, vajon ura-e a helyzetnek, vagy sodródó áldozata.



A Phoenix bár (az eredetiben Phoenix, kár a magyar hozzátoldásért) hősei a berlini éjszaka gyér lámpafényében tántorogva keresik életcéljukat, kaparnak ki a múlt romjai alól némi jövőrevalót. A film a Hitchcock- és film noir-utalások mellett megidézi a Kabaré, a Sophie választása és Rossellini Németország, nulla évének világát is, hiányoznak azonban a deszkabarakkok és a csíkos ruhás, csontsovány rabok, a brutális őrök és a gázkamrák képei. Az érzéki brutalitás, az öncélú sokkolás helyett gondosan felépített, krimielemeket sem nélkülöző tragédiát kapunk, a szabadság tragédiáját: mit ér mindez a múlt terhével együtt? Nem szokványos holokausztfilmről van szó, hiszen nem a túlélés, hanem a túlélés „után” kerül a középpontba, a szembesülés önmagunkkal, illúzióinkkal. Nem azt a kérdést teszi fel, túl lehet-e élni a táborokat, hanem azt, hogy túl lehet-e élni a hazatérést. A Phoenix bár válasza egyszerre egyedi és egyetemes, befejezése pedig maga a minimalista katarzis.