„Az erődnek, a tábornak és a városnak azonosak az alapjai:

a katonai besorolás.”

Lewis Mumford

 

A városok születésénél igen gyakran a háború a bába. Az egymást metsző utak egykori konfliktusok kereszteződései, ahol az árucsere mozgása megkülönböztethetetlen a hadmozdulatok irányától. A város helye katonai stratégia eredménye nyomán rögzül, belső vonalai lezárt konfliktusok forrásnyomai, amelyeket a hatósági ellenőrzés szervez. A 20. század ’60-as, ’70-es éveitől pedig kettévágott városok (Bejrút, Berlin, Jeruzsálem, Nicosia) emlékeztettek rá, hogy a demarkációs vonal gyakran nem körülöttük, hanem bennük húzódik.

Lewis Mumford, a modern urbanisztika megteremtője úgy fogalmaz A város a történelemben (1961) című könyvében, hogy: „amikor a régész ásójával egy felismerhető várost hoz napvilágra, minden bizonnyal fallal övezett várost talál”. Ez a fal rendszerint két feladatot látott el: „hadászati létesítményként és a városi lakosság fölötti hatékony uralom eszközéül egyaránt szolgált […] a várost egyértelműen elhatárolta a vidéktől, társadalmilag [pedig] a városlakó és a kívülálló, a vadállatok, nomád rablók, betörő ellenséges hadak pusztításának kitett nyílt mezők és a teljesen zárt város közötti különbséget hangsúlyozta”. Európa utolsó, fallal körbekerített városa Derry volt, amelynek fala 1613 és 1619 között épült. Nem a véletlen, hanem a demográfiai változások és a szociális–felekezeti konfliktusok műve, hogy a falon kívül épült katolikus, munkásosztálybéli Bogside volt a 20. század második felében az északír zavargások (Troubles) központja, míg a falakon belül a protestáns brit polgárok laktak. A negyed évekig élt ellenfal, vagyis barikádok mögött, az IRA és a lakosság ellenállását az 1972-es Véres vasárnap sem tudta megtörni. A városok az ellenállások helyszínei: megannyi Derry, Varsó, Budapest és Szarajevó küzdött évszázadokon keresztül a túlélésért Európában.


A város először mindig telep, tábor, castrumcolonia, vár. A meghódított földek ellenőrzőpontjaiból előbb körbekerített katonai táborok lettek, majd a megerődített várták várakká nőttek, hogy aztán a külső fenyegetés elmúltával és a beköltözéssel értelmüket vesztő várfalak, vizesárkok és védelmi sáncok körutak nyomvonalaivá és sugárutak tengelyévé lényegüljenek át. Amint a várkerület is óvárossá, a várfal töve pedig belvárossá lesz. Így válik a kard által vágott seb a kereskedelem hegévé. Bárhogy is végződik egy város sorsa, eleinte mindig hadi funkciót lát el, sokáig őrizve eredendően katonai alapíttatásának tényét. Roger Scruton szerint egyenesen kijelenthető, hogy „az európai város esztétikája legalább annyira a háborúra és a fosztogatásra, mint amennyire a letelepedésre és a kereskedés kívánalmaira adott válasz” (Zöld filozófia. 2012).

A városok szüntelenül az Örök Birodalom tér- és időbeli horizontjának újrarajzolására törekednek. A római légiók a birodalom határainak folyamatos kitolása közepette előbb körbesáncolt tábort építettek (castrum), majd a katonai őrhelyből helyőrség, aztán tartományi központ vált. A körforma helyett mindig négyzet alakú római katonai tábort két egymást merőlegesen metsző tengely (a decumanus és a cardo) osztotta négy egyenlő részre, ezzel mintázva meg és teremtve folyton újjá Róma alaprajzát. Richard Sennett szerint, ennek kései visszhangja volt, hogy: „a 19. századi Amerika képe úgy fest[ett], mintha az egész ország olyan városokból állna, melyeket a római katonai tábor mintájára alakítottak ki” (A semleges város. 1990). A térképek, kataszterek, népösszeírások, házszámok és rendszámtáblák eredete a város katonai adminisztrációjához kötődik, és ha távolról is, de hamisítatlanul őrzi a seregek páncéljának visszfényét.

Budapesten a hajdani, középkori városfal helyét jelzi a Kiskörút nyomvonala, meg a Semmelweis, a Magyar és a Bástya utcáké, a Fő utca pedig egy római hadiút mentén fekszik. A városfal csapásán haladó belvárosi körutat koncentrikus körben követi Dunától Dunáig, hat kilométer hosszan a Nagykörút, amelyet keresztbe metszenek azok a sugárutak, amelyek legszebbikét, a mai Andrássy utat megépülése után így is kereszteltek el (Sugárút). A régmúlt tükröződik abban is, hogy Óbudán, az aquincumi amfiteátrumra – amely az Alpoktól délre a legnagyobb római aréna volt, sőt küzdőtere a római Colosseumnál is hatalmasabb lehetett – ráépült házak ’30-as évekbeli lebontásakor derült csak fény arra, hogy ezek alapjai az ókori építmény falain állnak. Nem meglepő, hogy Aquincum büszkesége a helyi légió gyakorlóterének helyére épült.


Békés Márton – Gyarmati István – Takács Tamás Péter: Budapest hegei. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2019.


A városfal a konfliktus horizontja
, amely a kívülről érkező fenyegetés vektorát rajzolja a térképre és a „barát–ellenség megkülönböztetés” (Carl Schmitt) legegyértelműbb jele. A város ezzel védi magát a külső támadásokól, amelyet azonban belül is megannyi elhatárolás, elválasztás és különbségtétel jellemez: önálló lakónegyedek, funkciók szerint elkülönülő kerületek, rendek/osztályok és a hozzájuk tartozó szubkultúrák szervrendszere strukturálja. Az Arno által kettéosztott Firenze északi és déli része közötti, ma is meglévő ellentét a középkori contradák frakcióharcainak kései árnyéka. Budapest hajdani felekezeti határvonalai a legmarkánsabbak a Belvárosban, a Palotannegyedben és Belső-Erzsébetvárosban voltak, a rácsszerkezetű közlekedési hálózat pedig máig olvasható a város szociális koordinátarendszereként, amely rögzíti a külső helyébe lépő belső konfliktusok határvonalait. Amint Kassák Lajos az Egy ember életében írta az 1910-es évek belpolitikai konfliktusairól, a fény és az árnyék, a szegénység és a gazdagság, a Külső és a Belső mitikus különbségeivé duzzasztva ezeket: „Esti tüntetések voltak, botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra.”

Budapesten a körutak és főutak alkotta pókháló sávokra, elválasztott szekciókra osztotta a települést, ahol az egyes negyedeknek és kerületeknek meghatározott munkamegosztása, kulturális egyénisége és osztálykaraktere volt. Ezek a szekciók nem mindig éltek békében egymással, de együtt adták ki egy konfliktusos, kaotikusságában szabályozott és harcaiban rendezett nagyváros képét. Kulturális kódjaink ma is őrzik a megosztottság törvényeit: Újpesttől Csepelig, Nagytéténytől Rákoskertig mindenki tudja, mit jelent a „körúton belüliség”, mely városrészekre vonatkozik a „belpesti” jelző, melyik kerületben csap le legelőbb az alkonyat, mikortájt ébrednek az alvóvárosok és hánykor térnek nyugovóra az inszomniás lakónegyedek. Aki jól ismeri városát, napszálltakor eltéveszthetetlenül hallhatja a belváros és a külvárosok lappangó ellentétének reccsenéseit, a túlvilágított bulinegyed harsányságára válaszoló kültelki őszinteséget. A város mindenekelőtt történet, társadalmi szövet és antropológiai állomány. Ezenkívül test: méghozzá a lakók korpusza.

A külső és belső konfliktusok mentén differenciáltan, funkcionálisan és érthetően működő nagyváros helyébe lépő metropolisz homogenizált, konfliktusmentes és depolitizált. Ahol egykor „tele volt a város szerelemmel” (Prognózis), ott ma a munkamániás üvegpaloták magányossága és az éjszakára elhagyott banknegyed hiábavalósága áll. Homály nélkül nincs titok – titok nélkül nincs város. Hiába, plázákban nincs helye hősiességnek.

 

(Részlet a Budapest hegei című albumból, melynek bemutatója 2019. december 4-én, 16.00 órakor lesz a Terror Háza Múzeumban.)