„A munkásokból álló őrség felismert a kapuban és a tárgyalóterembe vezetett, ahol egy hajógyári munkás ezekkel a szavakkal fordult hozzám:

− Rólunk csináljon filmet…

− Milyen filmet? − kérdeztem.

− A vasembert! − vágta rá gondolkodás nélkül.

Sohasem készítettem filmet megrendelésre, de ezt a felszólítást nem engedhettem el a fülem mellett. A Márványemberre gondoltam, amelynek cselekménye ennek a hajógyárnak a kapujában ért véget. Jó kezdőkép az új filmhez.” (Andrzej Wajda: A film és más hívságok, Osiris kiadó, Budapest, 2002. 215. o.)

A katonatiszti családból származó Wajda 1926. március 6-án látta meg a napvilágot az északkelet-lengyelországi Suwałkiban. Gyermekkorát az alapvető kisvárosi élmények mellett (mozizás tátott szájjal, futballozás a barátokkal, körmenetek) egyértelműen meghatározta édesapja, Jakub Wajda százados tragikus elvesztése 1939-ben. A Lengyel Hadsereg katonájaként ő is azok közé a tisztek közé tartozott, akiket a szovjetek által megszállt területen a Vörös Hadsereg lefegyverzett, és vagonokba zárva a Katyń városkája melletti erdőbe hurcolt. 1940 tavaszán az NKVD emberei módszeresen, emberről emberre váltva tarkón lőttek mintegy húszezer lengyel hazafit, köztük Jakub Wajda századost is.


A háború végét követően a fiatal Andrzej a krakkói Szépművészeti Akadémián tanult, ám hamar rájött, hiába fest, nem lesz belőle Matejko. Mivel a vizualitás és a képek világa a későbbiekben is élete részét képezte, áttette székhelyét a łódżi filmfőiskolára, ahol 1952-ben szerzett oklevelet. Főiskolás évei alatt a legnagyobb hatást Jerzy Toeplitz rektor gyakorolta rá, aki nem tekintette a szovjet birodalom provinciáját kiszolgáló intézménynek a főiskolát, ezáltal – amennyire lehetett – a viszonylagos szabadság légkörét hozta az iskola falai közé.

Első játékfilmje, a Mi nemzedékünk 1945 januárjában került a mozikba, s a hatalom kommunista birtokosai díjjal is jutalmazzák. Az áttörést azonban nem ez hozta el, sőt még a Varsói felkelés hőseit ábrázoló Csatorna sem, hanem az Andzrejewski regény filmes adaptációja, a Hamu és gyémánt. A film előkészületei során a legnagyobbakra jellemző talentummal válogatta a szereplőket. Közülük kiemelkedett a lengyel James Deannek becézett Zbigniew Cybulski, aki legendává vált a filmkockákon, híres napszemüvegét – melyet Maciekként viselt – generációk vásárolták, sőt fiatal férfiak tízezrei vágattak hozzá hasonló frizurát. Nem túlzás Cybulskival kapcsolatban azt állítanunk, hogyha nem a vasfüggöny keleti oldalára születik, ma minden ajándékboltban kapható lenne legendás alakját ábrázoló póló, bögre, sőt talán Andy Warholnak is téma lett volna ott a messzi New Yorkban. A Hamu és Gyémánttal a második világégést feldolgozó filmek alapjait rakta le, mégpedig a győztesekért sok vért hullajtó, ám Sztálin karjaiba lökött Lengyelországban, ahol a filmes szakma cseppet sem volt elkényeztetve: anyagi és ideológiai értelemben súlyos kontroll alatt állt.

Sokkal nehezebb körülmények között alkottak a lengyel filmesek, mint a nyugatnémet, angol, vagy francia társaik, épp ezért is jelentett óriási sikert az alkotás velencei díjazása, amelynek besöprésével Andrzej Wajda kiemelkedett a lengyel filmesek táborából. Magyarországon csak a film megjelenését követően öt évvel vetítették a mozik a legendás alkotást.

Kiaknázva a Hamu és gyémánt sikerét, a fiatal rendező újabb történelmi témájú (a lengyel sorsot mértani pontossággal ábrázoló) alkotást készített, a Lotnát. A második világháború kitörésekor Lengyelországot megtámadó náci hadigépezet ellen a lengyelek lovasságot is bevetnek. Az egyik legendássá vált ló, Lotna történetét mutatja be a rendező, akinek minden gazdája meghal. Az egyik utolsó, Grabowski hadapród is, aki halálos sebet kap, s elhunytát követően a ló utolsó gazdája kénytelen megölni a törött lábú állatot. Wajda első színes filmje nemcsak a németek ellen folytatott (ezért a kommunisták által kiemelten támogatott) küzdelmet mutatja be, hanem rávilágít arra a tényre, mely szerint a második világháború volt az utolsó, ahol a lovak megjelentek, innentől kezdve a gépek jelentették a háborús technikát ember és ember, ország és ország között.

A Lotna 1959-es bemutatóját követően egészen 1970-ig kellett várniuk azoknak, akik történelmi cselekményű filmet szerettek volna látni Wajdától. Zbigniew Cybulski 1967-es tragikus halálát követően a kiváló rendező megtalálta azt a személyt, aki képesnek látszott pótolni Kelet-Európa lázadóját, a napszemüveges James Deant. Daniel Olbrychski a Minden eladóban szerepelt először Wajda filmben, igaz, ekkor a nézők többsége nem rá volt kíváncsi, hanem Cybulskira emlékezett, akinek a rendező ezen alkotásával kívánt mementót emelni. A rekviem kiválóan sikerült, akárcsak Olbrychski antréja, aki innentől Wajda egyik állandó férfiszereplőjévé avanzsált.

1970-ben felejthetetlen alakítást nyújtott a náci haláltáborok felszabadítását követő világot bemutató, Tájkép csata utánban, melyben a könyvekért és egy Nina nevű zsidó lányért lelkesedő foglyot alakít. Filmjében Andrzej Wajda kiváló érzékkel nyúlt egy másik történelmi témához, a holokauszthoz, mely már csak azért is tekinthető korszakosnak, mert a kommunista Lengyelország filmipara – hasonlóan a többi szocialista országéhoz – nem lelkesedett a zsidóüldözések filmes ábrázolásáért, mégpedig a rejtett antiszemitizmus miatt.

A hetvenes évek csendes apátiája közben Wajda egyre inkább a lengyel irodalom klasszikusai felé fordult: Wyspiański, Iwaszkiewicz, Reymont művekből készít nagy ívű mozifilmeket. A Nyírfaliget, a Menyegző és az Ígéret földje jelentette a legnagyobb sikereket a mozikban egészen 1977-ig, amikor Wajda újból a közelmúlt történelméhez nyúlt, s egy egykori sztahanovista, Mateusz Birkut életét mutatta be a Márványemberben. A valóságban Piotr Ożański volt az, akiről a filmesek „levették” Birkut alakját, ő a Krakkó melletti Nowa Huta felépítésén dolgozott az ötvenes években. Az akkori kommunista hatalom át kívánta formálni a polgári jegyeket és értékeket még a negyvenes években is magán hordozó egykori koronázóváros miliőjét: munkáslakótelepeket, gyárakat, üzemeket, kohókat építettek Krakkó köré.

A fekete-fehér és színes képeket kiválóan ötvözi a rendező, bemutatva az 1950-es (és az 1970-es) évek hangulatát, a kommunista Lengyelország mindennapjait: munkaverseny, sztahanovista brigád, hangulatjelentés, titkosszolgálat, szabotázs. Az alkotás két főszerepére a későbbi Wajda filmek kiváló színészeit, Jerzy Radziwiłowicz-ot és Krystyna Jandát kérte fel a rendező, egyikük sem okozott csalódást a mozivászon előtt helyet foglaló nagyérdeműnek, sőt Radziwiłowicz alakítása Andrzej Wajda későbbi közlése szerint a legkimagaslóbb volt egész pályafutása során. Az alkotó folyamat közben Wajda az amerikai filmekből vett jelenetekkel gazdagította, színesítette a mozit (pl. a piros BMW száguldás közbeni követése), amelyek akkoriban ritkaságszámba mentek a kelet-európai filmszínházakban.

A film sikerét követően felgyorsultak az események Lengyelországban: a munkásvédő szervezet, a KOR életre kelt, a lengyel főpapot, Karol Wojtyłát Róma püspökévé választották, és 1980 forró nyarán Gdańskban létrejött a Szolidaritás Független Szakszervezet, a vasfüggöny mögötti világ első ilyen jellegű szervezete.

A Lengyel Filmművészek Szövetsége elnökeként Wajda személyesen vizitált a tengermelléki városban, ahol a Lenin Hajógyár munkásai és a kommunista hatalom birtokosai folytattak vitát, párbeszédet a hogyan továbbról. Lengyelország súlyos válság közepette élte mindennapjait: az életszínvonal a hetvenes évek eleje óta rohamos zuhanásban volt, a boltok előtti sorban állások megszokott látványt nyújtottak, állandó volt a benzinhiány és a teljes reménytelenség. Ebben a mélységes társadalmi apátiában jelentett vigaszt, reményt, örömet Wojtyła bíboros pápává választása – lengyelek tízmilliói isteni gondviselésnek értelmezték a történteket – és a villanyszerelő, Lech Wałęsa feltűnése a Szolidaritás élén.

Gdański látogatása idején kapott impulzus hatására mintegy egy évi munkát követően elkészült a Márványember folytatása, a Vasember. A film ott indult, ahol a Márványember abbamaradt: a hajógyár kapujában. A Radziwiłowicz-Janda páros és a téma kiválasztása alapján a siker borítékolható volt, bár olyan nehézségekkel kellett szembenézniük az alkotóknak, mint az eszközhiány, a stáb számára szükséges (filmes) rendőrségi gépkocsik beszerzése, egyenruhák kölcsönzése. Mégis sikerült megoldaniuk mindezt és a nem titkoltan Wałęsát megformáló Radziwiłowicz újfent remek alakítást nyújtott.

1982-ben leforgatta a később világhírűvé vált Dantont, olyan nagyágyúk közreműködésével, mint Gérard Depardieu, Bogusław Linda, vagy éppen Anne Alvaro, és a lengyel mozik mellett a francia, az amerikai, a brit és a nyugatnémet filmszínházak is teltházzal játszották. A nyolcvanas években Wajda egyre több és egyre nyíltabb szerepet vállalt a Szolidaritás Szakszervezetben, amolyan értelmiségi tanácsadóként segítette a munkásszervezetet, amelynek több milliós taglétszáma volt az évtized végére, annak ellenére, hogy Wojciech Jaruzelski tábornok – Európában párját ritkítóan kemény – diktatúrát tartott fönt.

A rendszerváltoztatást követően a lengyel filmipar válságba került: szponzorációs problémák, a nézők igényeinek radikális zuhanása, az amerikai filmek, sorozatok dömpingszerű megjelenése rányomta bélyegét az 1990-es évek első felének mozijára, színészekre, filmesekre, rendezőkre egyaránt. Wajda a háború borzalmait, a zsidók szenvedését vitte vászonra 1990-es Korczak című alkotásával, illetve a Gyűrű koronás sassal című filmjében is 1944-hez nyúlt vissza, ám ezt követően mintegy tíz évre maga mögött hagyta a történelmi témájú filmek feldolgozását.

A 2000-ben életművéért Oscar-díjat kapó, idős rendező 2008-ban került újra reflektorfénybe, amikor személyes tragédiáját vitte filmvászonra: a második világháború egyik legsötétebb fejezetét, a katyń-i mészárlást dolgozta föl. Mivel édesapja is a kivégzett katonatisztek között volt, nála jobban senki nem tudta volna bemutatni az orosz erdő mélyén történt tragédiát. Érzelmei ellenére (kizárt, hogy ne lettek volna) sebészi pontossággal megalkotott mozit vitt vászonra, amelynek talán legnagyobb érdeme az volt, hogy nem az obligát hollywoodi közhelyekkel (vérfürdővel, számítógépes trükkök garmadájával, látványos show-szerű képekkel) érte el hatását. Épp ezért lett szívbemarkolóan realista a Katyń, s a maga pőre egyszerűségében mutatta be a szovjetek mészárlását, amely meghatározta – és valljuk be – jelenleg is meghatározza a lengyelek oroszokhoz való viszonyát.

2013-ban leforgatta utolsó történelmi témájú alkotását, a Wałęsa, a remény embere című filmet, amely a Szolidaritás legendás vezetője és Lengyelország változást elérni kívánó népe előtt tisztelgett. Egy olyan nép előtt, amely sosem adta fel, sem akkor, amikor az orosz, a porosz és az osztrák önkény felosztotta, sem akkor, amikor Sztálin katonái gyalázták és akkor sem, amikor Hitler csapatai pusztították városait. Nem beszélve a kommunista diktatúra időszakáról, amikor szabadságharcosok, másként gondolkodók ezrei sínylődtek a titkosszolgálatok börtöneiben, nem remélve, hogy egyszer véget ér a diktatúra. Az a diktatúra, amelynek lebontásában a „remény embere” kulcsszerepet játszott, de kulcsszerepet kapott a történelemtől Andrzej Wajda is, aki a kamera mögött szerényen meghúzódva dokumentálta az eseményeket, filmjein keresztül nagy nyilvánosságot adva a változást elindító folyamatoknak.

 

(Képek forrása: itt és itt)