„A jogalkotó a bíróság kezébe buzogányt adott,

és mi ezt nádpálcává akarjuk faragni? – Nem ezért kaptuk!”

Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1957 márciusában

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc két hétnyi szabadságáért hét év megtorlás elszenvedésével fizetett a magyar nép. Az október végi és november elejei forradalmi napokat 1956 végétől az 1963-as amnesztiáig tartó megtorlás követte – azaz minden egyes szabad napért fél év terror járt. A megtorlás első, 1956 végétől 1957 tavaszáig tartó ad hoc szakaszát a leszámolás rendszeressé tétele követte 1959 tavaszáig, illetve e legsűrűbb időszakot követően egészen 1961 nyaráig, ameddig a halálos ítéletek meghozatala tartott. A folyamat történészek által elfogadott végpontja az 1963 tavaszi (részleges) közkegyelem. Soha olyan mértékű politikai retorzióra nem került sor Magyarországon, mint amit a Kádár-rendszer – szovjet csapatokra és tanácsadókra támaszkodva – hajtott végre. Összehasonlításképpen: 1849-ben Haynau 120 főt végeztetett ki és 1200-an kerültek börtönbe – az akkor területileg háromszor nagyobb országban! Ezt tükrözte a rendszerváltoztatás egyik népszerű, a Republikánus Kör által készített transzparensének „történelmi eredményhirdetése”, amely egyenesen így szólt: HAYNAU 108 † < KÁDÁR 453 †.


 Amint lehetett, Kádárék nyílt terrorba kezdtek. Bill Lomax híres könyvéhez írott 1981-es utószavát idézve, a szovjet intervenció a Kádár-csoport „azonnali, brutális és könyörtelen megtorlására vezetett a népi ellenállás mindazon résztvevői ellen, akik szembeszegültek a szovjet megszállással és a társadalmi, gazdasági és politikai élet minden megnyilvánulását kézbentartó egypártrendszer önkényuralmának helyreállításával. […] a [november 4-ére] következő hetek során a szovjet és magyar erőszakszervezetek sorban letartóztatták mindazokat a forradalmi harcosokat – különösen a munkásokat – akik még szabadlábon voltak” (LOMAX, Bill: Magyarország 1956-ban. Magyar Füzetek kiadása. Párizs, 1982. 209.). A forradalom leverése után a munkástanácsok „kettő hatalmát” és a másfél hónapos általános sztrájkot nem kevésbé brutális módon törték meg, és 1957. január közepétől drasztikus elnyomás kezdődött.

 Az 1956 utáni megtorlások során 229 embert végeztek ki polgári és katonai perekben hozott ítéletek nyomán, 860 főt a Szovjetunióba hurcoltak, 26 ezer embert ítéltek el, közülük közel 11 ezren kerültek börtönbe, további 13 ezer embert pedig internáltak. Közel kétszázezer magyar kényszerült hazája elhagyására. Az 1956. december 6. és 1957. január 11. között lezajlott sortüzekben (a Nyugati téren, Tatabányán, Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben és Csepelen) nagyságrendileg százötvenen haltak meg, legalább felük december 8-án a nógrádi megyeszékhelyen. 1956 novembere és 1957 januárja között a szovjet és pufajkás terror – azaz a megtorlás legelső hulláma – következményeként az októberi erőszak áldozatainál harmadával többen vesztették életüket. 

A megtorlás folyamatához szorosan kapcsolódott a forradalom alatt felbomlott termelőszövetkezetek erőszakos visszaállítása, hozzátartozott az újabb egyházellenes fellépés – amelynek során Brenner János is vértanúhalált halt 1957-ben –, és nyomon követte a BM III. Főcsoportfőnökségének 1962-es megszervezése, amely gyakorlatilag az államvédelmi szervezetrendszer újjászervezését jelentette. (A kádári belügy és az ÁVH személyi kontinuitását mutatja, hogy 1957 legelején 4986 „felülvizsgált” korábbi államvédelmis közül 4971-nek adtak olyan igazolást, hogy nem volt részese a megelőző időszak „törvénytelenségeinek”, így átvehető az új belügybe.) A csak nemzetközi nyomásnak engedve elrendelt 1963-as amnesztia sem terjedt ki mindenkire, hiszen a köztörvényesként elítélt szabadságharcosokra nem vonatkozott. Így nem kevesen voltak, akik az 1970-es évek elején szabadultak, köztük Wittner Mária és Hrozova Erzsébet is. 

Az 1956 novemberében kezdődő és több hullámban, egészen 1963-ig tartó kádári megtorlás a tömegterror tipikus példája volt, amelyben egyaránt szerepet játszott a forradalom és szabadságharcban résztvevők likvidálása és megbüntetése, a személyes bosszúállás és a társadalom elrettentése. A megtorlás tömegességére vonatkozóan érdemes a Kádár-rendszer 1956/57-tel kapcsolatos apológiáját megíró Berecz Jánost idézni, aki csak 1956. november 4. és 1957. július 31. között „Népköztársaság elleni (tehát politikai – a szerző megj.) bűntett miatt” több mint 6300 fő elítéléséről tud, akik közül hetvenet a legsúlyosabb ítélettel sújtottak (BERECZ János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956. Kossuth Könyvkiadó. 1981. 180.). S ez csak a rögtönbíráskodás ideje volt! Erre következett a megtorlás szisztematikussá tételének évekig tartó időszaka. A bírósági ítélet nyomán született halálos ítéleteket 1956. december közepe és 1961. augusztus vége között hajtották végre – ekkor végezték ki többet között Angyal Istvánt és Nagy Imrét, Mansfeld Pétert és Sticker Katalint, Bárány Jánost és Brusznyai Árpádot.

 

Kiállítás Szekszárdon az ellenforradalomról 1968-ban 

A tömegterror motivációját megvilágítják a politikai döntéshozók nyilatkozatai, amelyek közül a legismertebbek Marosán György szavai, amelyeket a salgótarjáni sortűz napján mondott a nógrádi munkásküldöttségnek: „Mától kezdve lövünk!” Illetve Biszku Béla belügyminiszter 1957. december 10-i szavai, amelyek szerint „sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”. Kádár János az MSZMP Központi Bizottságának 1957. február 26-i ülésén azt mondta, hogy „nem lehet mást tenni, mint megtorlást alkalmazni”, december 10-én pedig a Politikai Bizottság előtt arról panaszkodott, hogy „nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését […] nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni”.A fegyveres erők minisztere, Münnich Ferenc 1957. január közepén a kínai kormánydelegáció előtt kijelentette, hogy „ha kivégzik a vezető ellenforradalmárokat, akkor az ellenforradalom ereje lényegesen meggyengül”. 1957 augusztusában az állampárt Politikai Bizottságának ülésén Nezvál Ferenc igazságügyminiszter ismertette a statáriális felelősségre vonás adatait, amikor is a kivégzettek számát Kállai Gyula és Rónai Sándor kevesellte. 

Az első kivégzettek – a Széna tériek parancsnoka, Szabó János és a Szabad Nép-székházban székelő csoport vezetője, Dudás József – kihallgatási jegyzőkönyve még orosz nyelven íródott, de rövid idő alatt a magyar hatóságok átvették a kezdeményezést. 1956/57 fordulójától álltak munkába a kádári hatóságok. Közismert tény, hogy a forradalom leverését követően nem sokkal a rendőri és igazságszolgáltatási szervek politikai megrendelésre cselekedtek. A konstruált, csoportos perekben vissza-visszatérő elemnek bizonyult a Köztársaság téri népítéletben való részvétel, a forradalmi harc (többnyire kitalált) köztörvényes bűncselekményekkel való összemosása és a szabadságharc fegyveres cselekményeinek rablógyilkosságként történő beállítása. Ennek narratívájáról a rendszer-apologéták (Betlen Oszkár, Hollós Ervin, Molnár János, Nemes Dezső, Szirmai István) és a Fehér könyvek-sorozat koholmányai gondoskodtak. 

A bíróságok az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. július 2-i határozatának szellemében működtek, amelynek előírása az volt, hogy „mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit”. A testület aznapi ülésén Apró Antal a következőket javasolta: „Nekünk a politikai harcot kell fokozni, büntető és igazságügyi szerveinkben, hogy ezek a szervek ütőképesek legyenek. […] Nem tartunk még ott, hogy nagylelkűségről beszéljünk, és olyan hangulat alakuljon ki, [mely szerint] elég volt a megtorlásokból.” A Politikai Nyomozó Főosztály vezetője egy 1956 végi ORFK-értekezleten ki is jelentette: „nem törvényes eszközökkel vertük szét az ellenforradalmat […] Ha nekem meg kell védeni a proletárhatalmat, […] törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, [és] azt nem lehet elítélni.” A nyomozói, az ügyészségi és a bírósági munka 1957 elejétől a tömeges megtorlás szolgálatába állt. 

Az 1956-os cselekmény miatt, jogerős bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 személy (223 férfi és 6 nő) felét, 117 embert fegyveres harc miatt, 15 százalékát (azaz 34 embert) november 4. utáni ellenállásért, tizedét-tizedét (vagyis 22-22 főt) szervezetben és népítéletben való részvétel miatt végeztek ki, hét százalékuknak (15 fő) fegyverrejtegetésért kellett meghalnia. A kivégzettek több mint harmada a forradalom idején 15 és 24 év között járt, 43 százaléka pedig 25 és 34 között – amikor kivégezték őket, felük még harmincéves sem volt! A kivégzett hősök kétharmada tanult szakmáját és/vagy állását tekintve a munkássághoz tartozott (gyári munkás, üzemi dolgozó és ipari tanuló volt). A szóban forgó perek túlnyomó többsége, több mint fele polgári (rendes, gyorsított vagy népbírósági) tárgyaláson zajlott, 29 százalékát katonai rendes, 12 százalékát katonai rögtönítélő törvényszéken tárgyalták és csak három százaléka folyt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa előtt. (1956 kézikönyve. III. kötet: Megtorlás és emlékezés. 1996. 307–309.)

                                           Munkásőr lőgyakorlaton 1966-ban                                                                                           

  A forradalom vérbefojtása és a szovjet kollaboráció kereteinek megteremtése – úgymint a honvéd és belügyi karhatalmi ezredek megszervezése, a Néphadseregben végrehajtott tisztogatás, a belügy újjászervezése a régi gárdával – után a megtorlás jogi és intézményi alapjait a Kádár-csoport 1957 tavaszán rakta le. Ezt követően a statáriális eljárások helyébe a szisztematikus ítélkezési gyakorlat lépett (bár a katonai törvényszékek egészen 1957 novemberéig rögtönítélő bíróságként működtek). Vésztörvényszékek után vérbíráskodás. A rögtönítélő bíráskodás és a gyorsított eljárás esetlegességeinek kiküszöbölése egybeesett a tömeges megtorlás ennél szervezettebb és rendszeresebb gyakorlata iránti politikai elvárással, amelyet a megtorlás második szakasza igényelt. Így született meg 1957 áprilisában – a II. világháborút követő felelősségre vonás után ismételten – a népbíráskodás, amely elsőfokon statáriálisan járt el, másodfokon nem kötötte a súlyosbítás tilalma és mindvégig gyorsított eljárással élt. A népbírósági ítélkezés joggyakorlatát 1957 végére egységesítette a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma. A népbíróságok – nemzetközi nyomásra – 1961 márciusában fejezték be működésüket.

 A megtorlógépezet ítélkezési gyakorlatában a vádhatóság különösen fontos szerepet kapott: a vád képviselete mellett a nyomozati munka segítése az ügyészek kiemelt feladata lett, a halálos minősítésű ügyeket személyesen kellett figyelemmel kísérniük, a bírósági szakban ehhez az ítélethez mindvégig ragaszkodniuk is kellett, amennyiben pedig enyhébb ítélet született volna, azonnal fellebbezni. Több eljárást a nem egy esetben jogot sem végzett ügyészek kezdeményeztek. Az „ellenforradalmi bűnügyekben” való eljárást a Legfőbb Ügyészség 1961-re zárta le. (Mikó Zsuzsanna: A forradalom utáni megtorlás bírósági és ügyészségi szervezete, 1956–1961. In: Történelmi Szemle, 2006/1–2. 121-169.) 

Az 1956-ot követő politikai megtorlás végrehajtóinak állományában nincsenek ártatlanok. A politikai felsővezetés éppen annyira bűnös, mint a saját szakállára kegyetlenkedő ávósból lett pufajkás és a karhatalmistának álló belügyes, a túlbuzgó közvádló vagy a politikai döntést törvényesítő kommunista vérbíró. A náci szállóige mintájára persze végső soron „mindenki parancsot teljesített”, de ez ad absurdum azt jelentené, hogy az SZKP vezetésén – személy szerint mondjuk Hruscsovon, Mikojanon és Beriján – kívül senki nem bűnös. A kádári megtorlógépezet ítélkezési gyakorlatában az ítéletet megalapozó ügyész és a határozatot meghozó bíró politikai parancsot teljesített, méghozzá annak tudatában, hogy másodfokon nemigen születhet az elsőnél enyhébb ítélet, sőt statáriális eljárásban, valamint súlyos „Népköztársaság elleni büntettek” esetében csak kivégzéssel végződhet a per. Sokan nem vállalták ezt a szerepet, mások viszont igen. 

 

 Az elkövetkező hetekben közölt ötrészes cikksorozatunkban bemutatjuk azokat a mégélő személyeket, akik bíróként vagy ügyészként – ítéletet hirdetve vagy a vádat megfogalmazva –vettek részt a kádári megtorlásban. Ők öten összesen 25 hős haláláért felelősek (vagyis az 1956-os tevékenység miatt bírósági ítélet nyomán végrehajtott kivégzések majd’ tizedéhez van közük), de ha rajtuk múlott volna, 32 forradalmárt végeztetnek ki. Grátz Endre győri „halálügyész”, Jacsó János hadbíró, Lázár Ernő közvádló, a Mansfeld Pétert is bitófára küldő Mátsik György vezető ügyész és Sajti Imre katonai ügyész portréjának összeállításakor nemcsak 1956/57 és 1959 közé eső „igazságszolgáltatási” tevékenységüket, hanem rákövetkező – olykor igen magas pozíciókat és kitüntetéseket kiérdemlő – pályafutásukat is figyelembe vettük. Ezzel mutatva be azt a politikai berendezkedést és hivatali hierarchiát, amelyben a Kádár-korszak végének igazságszolgáltatási, rendőrségi, nagyvállalati és sportvezetését részben a rendszert megalapozó tömegterror éveinek tettesei határozták meg. A sorozat lezáró, hetedik részében a végső ítélkezést olyan magasabb fórumra bízzuk, amelynek igazságosságában és döntése érvényességében nincs okunk kételkedni.

 

A cikksorozat témájával kapcsolatos interjú itt érhető el. 

A cikksorozat következő, Grátz Endrével foglalkozó második része jövő kedden, 2017. augusztus 29-én jelenik meg.

(Képek forrása: itt és Terror Háza Múzeum)