Hogyan került kapcsolatba a táborokba hurcolt asszonyok történetével?

Kormos Valéria: A ’90-es években a Nők Lapjánál dolgoztam, mikor egy férfi azzal keresett meg, hogy meg kéne írnom a környékükről a Szovjetunióba hurcolt fiatal nők sorsát. Kiderült, a felesége is egy volt közülük. Engem érdekeltek a női témák és a rendszerváltoztatás megadta a lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt beszéljünk arról, amiről a kommunista diktatúra idején csak nagyon kevesen tudtak. Azoknak ugyanis, akik túlélték a kényszermunkatáborokat és hazatértek, szigorúan megmondták, hallgatniuk kell arról, hogy hol és milyen körülmények között voltak évekig.  

Miért hallgattatták el őket?

Sem a Rákosi, sem a Kádár-rendszernek nem tett volna jót, ha kitudódtak volna ezek a szörnyűségek, hiszen így kiderült volna, hogy a nagy Szovjetunió nem olyan szép, mint ahogyan azt a propaganda sulykolta. Másrészt gyakorlati okai is voltak: akik visszatértek a táborokból, a kommunizmusba tértek vissza. Ha beszéltek volna az átélt borzalmakról, ellehetetlenítették volna őket.

Milyen tábori sorsokról meséltek?

Egyikük azt mesélte, hogy hatalmas terülten feküdt a tábor, ahová vitték. Drótkerítéssel, a sarkon őrtornyokkal. A rend katonás volt, reggel, este sorakozó. A rugdosódás, lökdösődés, ordítozás mindennapos volt. Iszonyatos hideg volt és alig kaptak enni. Ha valaki szökni próbált, kegyetlenül megtorolták. Egy fiatal foglyot például, akit elfogtak, egy földbe ásott, betonfalú bunkerbe tettek, és vízzel locsolták. A lány élve megfagyott. Egy másik túlélő elmondta, úgy került kényszermunkatáborba, hogy az édesapja tagja volt a bizottságnak, amely összeírta a falubeli német nevű civileket. Mivel maguk is svábok voltak, felírta a saját lánya és a barátnői nevét is, mondván, velük sem tehet kivételt.

Egy másik asszony arra emlékezett vissza, hogy várandósan vitték el otthonról. Mivel legyengült állapotban volt és folyton elájult, nem vitték el a bányába dolgozni. Végül egy évnyi tábori lét után engedték haza tizenhárom másik édesanyával és a táborban született csecsemőikkel együtt. Könnyes szemmel mesélte a történteket, mert olyan fájdalmas volt a hazaút borzalmainak felidézése. A vonaton nagyon hideg volt. Takargatták, bebugyolálták a néhány hónapos csecsemőket mindennel, ami a kezük ügyébe került. A pelenkázás úgy történt, hogy az egyik rongyot kivették alóluk, és betették a másikat mosás nélkül, ahogy megszáradt, mert se mosni, se fürdetni nem lehetett a hideg miatt. Nagyon kevés volt az élelmük, így egyre kevesebbet tudtak szoptatni. A gyerekek sorvadtak. Azok az anyák, akik még tudtak szoptatni, segítettek a másik gyerekén, mert csak így lehetett túlélni. De aztán végig kellett nézniük, ahogyan a kicsik egymás után meghaltak. Majd meghasadt a szívűk, amikor a halott csecsemőket az őrök kidobták a sínek mellé a hóba. Volt anya, aki úgy feküdt, mint egy darab fa, a másik mereven nézett maga elé egy sarokba húzódva. Volt, aki ordított fájdalmában, mert ott kellett hagyniuk őket, pedig még halva is hazahozták volna kicsiket, hogy tisztességes temetésük legyen. Az Ukrajna-Mátészalka utat mindössze három kisbaba élte túl, köztük a történetet mesélő asszony kislánya is.

Hogyan voltak képesek elviselni a mindennapos megaláztatásokat? Mi adott erőt számukra?

A túlélésben sokat segített az imádkozás, az éneklés, az otthoni közösségről szóló történetek, és ha volt velük rokon vagy falubéli, könnyebben elviselték a kegyetlenkedéseket.

Amikor ezek a meggyötört nők évek múltán visszatérhettek Magyarországra, egészen más világba kellett beilleszkedniük. Hogyan tudták feldolgozni az átélt borzalmakat?

A paraszti környezetben nevelkedett ember sokkal természetesebben viszonyul az élet megpróbáltatásaihoz. Pusztán az, hogy megmenekültek és túlélték a kínokat, határtalan boldogsággal töltötte el őket. Amikor visszajöttek, nem olyanok voltak az életkörülmények, hogy a lelkükkel tudtak volna foglalkozni. Az volt a legfontosabb, hogy fizikailag megerősödjenek, mert a nagy szegénységben hamar munkába kellett állniuk. Egyszerűen nem volt idejük a történteken gondolkodni. Leginkább az időtől várták, hogy a lelkükön ejtett sebek behegedjenek.

Hogyan fogadta őket a környezetük?

Minden szülő boldog, ha visszakapja a gyermekét. Ez hosszú folyamat. Nagyon sok függött a családtól, hogy megértik-e a történteket. És megpróbáltatás volt számukra az is, hogy megfelelő társat találjanak, hiszen a sok megpróbáltatás rányomta a bélyeget az emberi kapcsolataikra. Ha egy embert állati sorba kényszerítenek, elveszíti az önmagába, egy nő pedig a nőiségébe vetett hitét.

Mit vártak öntől ezek az asszonyok a megpróbáltatásuk után több mint negyven évvel? Vigaszt? Együttérzést? Elégtételt?

Nagyon fontos volt számukra, hogy a magyar társadalom megtudja, mi történt velük a munkatáborokban, mert hosszú ideig megbélyegezték őket. Hiszen ők nem voltak hadifoglyok, nem voltak bűnözők, hanem ártatlan civilek, akiket a szovjetek „háborús jóvátételként” hurcoltak el. Tulajdonképpen erkölcsi elégtétel volt számukra, hogy a nyilvánosságnak beszélhettek a történetükről, elvesztett fiatalságukról.

Személyesen miért érezte fontosnak, hogy megírja ezt a történetet?

Fiatalabb koromban is nagy volt az igazságérzetem, és leginkább azok a témák érdekeltek, amelyek az igazság feltárásáról szóltak. A rendszerváltoztatás adta szabadságban pedig az ember szinte eufórikus állapotba került, hogy a nyilvánosság előtt beszélhet a kommunista diktatúra bűneiről, az elhallgattatott, eltagadott múltról. Szép feladat volt segíteni azoknak az embereknek, akiket ez az elnyomó rendszer meghurcolt, tönkretett.

Péntekig látható a Terror Háza Múzeum előtt a Rabszolgasorsra ítélve című ingyenes, kétnyelvű tablókiállítás, amely a kényszermunkatáborba hurcolt magyarok történetét mutatja be.

Kormos Valéria A végtelen foglyai - Magyar nők szovjet rabságban 1945-1947 c. kötete 2001-ben jelent meg a XX. Század Intézet és Kairosz Kiadó gondozásában.