Mint minden nacionalista populistát, a magyar miniszterelnököt is gyakran éri az összeesküvés-elmélet gyártás vádja. A legutóbbi például arra vonatkozott, hogy micsoda őrültség azt mondani, hogy a migránsokkal érkezhetnek terroristák is. Bebizonyosodott, hogy csacskaságokat beszélt a miniszterelnök, hiszen az eddig azonosított terroristák közül úgy nagyjából a fele érkezhetett a mostani áradattal. Az nem tétel.

A kacarászás oka az előbbi történettel kapcsolatban viszont az volt, hogy az Orbán által megfogalmazott tételek a liberális filozófia egyik kortárs szentjétől származnak. Ha hívei lemaradtak volna róla, a könyv évekkel ezelőtt megjelent magyarul is, tehát a nyelvi korlátokkal küszködő rajongók is el tudják olvasni. Szemelgessünk kicsit Jürgen Habermas, a felvilágosodás racionalizmusának élő, talán utolsó szentjének nagyszerű gondolataiból!

„Egyrészt az emberi jogok csak valamely különös közösségben, elsősorban egy nemzetállamon belül tehetnek szert az alapjogok pozitív érvényességére. Másrészt univerzalisztikus, minden nemzeti határon túlnyúló érvényességigényük egyedül egy globálisan inkluzív közösségben válnék valóra. Ezt az ellentmondást csak egy demokratikusan konstituált világtársadalomban lehetne ésszerűen feloldani.” 

Habermas célja az, hogy „eltakarítsa” a „demokrácia transznacionalizálódásának továbbra is útjában álló gondolati akadályokat”, és ezt azzal próbálja elérni, hogy megosztja a szuverenitást, illetve a népszuverenitást emeli a nemzetállami keret fölé. Persze, afféle tessék-lássék módon megőrizné a nemzetállamokat, de azoknak elképzelésében nagyjából annyi jelentősége lenne, mint a svéd királynak: „A nemzeti szuverenitás olyan korlátozásának, amely a felségjogok szupranacionális instanciákra való átruházása jegyében történik, semmiképp sem lehet ezért az az ára, hogy a demokratikus polgárok megfosztatnak önjogúságuktól. E transzfer, ha a demokratikus eljárásokat érintetlenül hagyja, az államhatalomnak pontosan azt a fajta konstitucionalizálását folytatja, amelynek a polgárok már a nemzetállamon belül is köszönhetik szabadságaikat.”

Habermas persze hangsúlyozza, hogy semmi esetre sem világállamról van szó, hanem világtársadalomról! Az mindjárt más. A demokrácia „transznacionalizálásra” szorul, hiszen a „világtársadalom politikailag kormányzatlan és a nemzetállamok cselekvési mozgásterét szisztematikusan egyre jobban szűkítő komplexitásbeli növekedésének láttán magából a demokrácia normatív értelméből adódik a követelmény, hogy a cselekvési képességek kibővüljenek a nemzeti határokon túlra.” A probléma ugyanis az, hogy „a nemzetállami szereplők – melyeknél a politikai cselekvési képességek alapvetően még mindig koncentrálódnak – nincsenek felnőve a funkcionálisan differenciált világtársadalom szabályozási szükségletéhez, világos kívánalmak adódnak mind a globális, mind a transznacionális szint vonatkozásában.” „E döntések csak levonják a következtetést azon körülményből, hogy az európai szerződések közvetlen jogi viszonyt létesítettek az Unió szervei és polgárai között, s ezzel megteremtettek egy autonóm, a tagállami jogtól független jogszintet.”

A nemzetállam probléma, konfliktusok forrása, ezért be kell olvasztani egy transznacionális demokráciába, politikailag konstituált világtársadalomba, a jelentőségét el lehet sorvasztani. Ekkor beköszönt az Imagine világa.

Miközben a világállam elgondolását elutasítja Habermas, ilyen finomságokat ír: „A háborúnak az emberi jogok nevében történő »moralizálásával« szembeni kritika természetesen üresbe fut, mert elvéti annak lényegét, nevezetesen a morális tartalmaknak a kényszerítő erejű jog közegébe való átvitelét. Amilyen mértékben a háború törvényen kívül helyezése faktikusan a nemzetközi viszonyok jogi szabályozásához vezet, annyira éppenséggel fel kell adni az »igazságos« és az »igazságtalan« háborúk természetjogi vagy vallási megkülönböztetését a »törvényes« háborúk javára, melyek azután világrendőrségi intézkedések (!) formáját kell hogy öltsék.”

Érdekes kérdés persze, hogy a világrendőrség hogyan létezhet világállam nélkül. Nagyjából úgy, mint bármelyik rendőrség állam, vagy valamilyen ahhoz hasonló képződmény nélkül. Habermas nem cicózik: „A világtársadalom demokratikus alkotmányának célja – már azon fogalmi okból is, hogy a modern jogrendek szubjektív jogokból épülnek fel – megköveteli egy világpolgári közösség létrehozását. (…) a meglévő nemzetközi államközösséget a világpolgárok közösségét felölelő kozmopolita közösséggé lehetne kiteljesíteni. Ez azonban nem világköztársaságként, hanem polgárok és államnépek államok feletti társulásaként épülne föl”. Ebben természetesen fontos szerepe lenne az ENSZ-nek, amely a béke és az emberi jogok „globális érvényesítéséért” lenne felelős.

Remélem, világos. Einheit heisst Freiheit. Világparlament, kozmopolita polgári közösség, világrendőrségi intézkedések, de állam, kényszerítő hatalom sehol. Habermas hagymázas elképzelései magukon viselik minden eszement utópia jegyeit. Előrevetítik az egész világot átölelő univerzális békét és szabadságot, a vége pedig rendre más szokott lenni. A francia forradalmárok is rekedtségig ordítottak az emberi jogokról, aztán elkezdett nagyüzemben csattogni a guillotine. Az emberiség rajongóinak hevesen vert a szíve, és csak a tömeges boldogság miatt mészárolták oly nagy lelkesedéssel azokat, akik juszt sem akartak boldogok lenni.

Mint minden utópia, ez is csak a valós emberekkel nem számol. A létező kényszer általában kevésbé terhes, mint az, ami az utópia létrehozásához szükségeltetik. Az ilyen transznacionális hatalommal szembeszállni természetesen irracionális és erkölcstelen – racionális és erkölcsös ember csak támogathatja az Imagine világát! Még akkor is, ha jön vele a világrendőrség. A bennünk lakozó Leo Strauss azt mondja, hogy az ilyen, adott esetben megvalósuló (rém)álommal szemben még egy nihilista lázadás is nemes, ha az marad az egyetlen lehetőség.

Habermas Walt Disney-világa, ha komolyan vesszük, totalitárius: nincs más út, ellenkezésre sincs lehetőség. A transznacionális demokrácia hatalma épp annyira volna nem-létező, amennyire a kommunista államhatalom folyamatosan halt el. Nincsenek ellentmondások, nincsenek konfliktusok, egyetlen nézet van, egy arra alapozott univerzális rezsimmel. A habermasi politikailag konstruált világtársadalomban élő demokrata polgár Nietzsche „utolsó embere”.

Az egyetlen lehetséges ellenérv, ami felhozható vele szemben, az az, hogy a miniszterelnök téved: ez nem egy „veszélyes könyv”, pusztán egy frankfurti iskolás értelmiségi kissé bohókás gondolatkísérlete. Ez részben igaz. Mint az látható, a hívei sem feltétlenül olvasták a könyvet. Ennél kissé földhözragadtabb, kevésbé az akadémiai szómenést követő elképzelések azonban leledzenek az európai vezetők szürkeállományában. Nem annyira azért, mert Kanttal alszanak, és szándékai ellenére komolyan vették, hanem mert őszintén hisznek valamilyen szépséges utópiában – amennyire szép ebben hinni, annyira ostoba is.