Életemnek, kötődéseimnek meghatározó része, hogy Budapesten, Óbudán születtem, fiatal koromtól pedig a pesti oldalon élek. A Parlament szomszédságában, amelynek épületét az idegenvezetők az ország szívének szokták nevezni. Mindig megmosolyogtat, hogy milyen lázasan szelfiznek e páratlan díszlet előtt a turisták. Lehet, vajmi keveset tudnak hazánkról, kultúránkról, de egy villanást talán elvisznek magukkal. Vannak, akiket ennél több érdekel. Mint Philipet, az ausztráliai természetgyógyász barátunkat. Egy óceán melletti kis településen él. Szabadidejét eddig a praxisa, négy gyermeke, unokái kötötték le, most viszont megengedhette magának, hogy három hónapot Magyarországon töltsön. Otthon érezte magát a Balaton mellett, imádott egyedül bóklászni Budapesten. Főképp a turizmus által kevéssé ismert részek izgatták. Érdekelte, hogy mi mikor épült, miért éppen abban a negyedben és stílusban. Kérdezte, miért olyan kopott az egyik ház és miért van rendben a másik, mit jelentenek a puskagolyók nyomai némelyik ház homlokzatán. Magyar származású felesége nagyon örült ennek. Philip sokat olvasott rólunk, a történelmünkről, a szokásainkról, sokat beszélgettek arról, milyen volt itt harminc, ötven száz éve az élet, de mindez most vált megfoghatóbbá számára. Nekem is jól esett Philip nyitottsága, általa is igazolni láttam magam. Mármint hogy nem tudok csupán városlakóként, használóként nézni mindarra, ami körülvesz. Talán mert nem csupán archív filmfelvételekről vagy fényképekről ismerem a múlt század ötvenes éveinek sivár utcaképét. Földszintes házak között gyerekeskedtem, a foghíjas telkek a pusztítás szóval rögzültek tudatomban, mint ahogyan később, 1956-ban a József körúti házak félig levegőben lógó emeletei. A hatos buszt helyettesítő teherautó platóján ülve láttam mindezt, meg a hevenyészett sírokat, égő gyertyákat a Rákóczi téren. Ezt követően jó ideig nem jártunk át a másik oldalra.


Elérkeztek a hatvanas évek, amikor szintén Óbudán, a Flórián téri mozi híradójában mutatták, hogyan emelkednek körülöttünk a páratlan (akkori szovjet házgyári technológiával készített) tízemeletes épületek. Emlékszem az ismerőseink izgatottságára, találgatásaira, mikor ér el hozzájuk mindez? Ki ne értett volna egyet azzal, hogy kell a komfort a vidékről feljött ipari munkássá átképzett tömegeknek, a szoba−konyhába szorult családoknak? De volt rossz érzésünk is. Mert számos olyan dolog, amely kedves volt szüleinknek, egy csapásra eltűnt. Olyan masszív lakóházak és középületek, amelyeket kevés ráfordítással a környék ékkövévé lehetett volna varázsolni. Pusztán azért, mert nem illettek a korszakot jellemző gondolkodásba. A városkép összhangja, az otthonosság érzet azokban az időkben hetedrangú volt. Kit érdekelt, hogy a hatalmas téglalapok és kockák közötti térből valami nagyon hiányzik? Mondjuk az az emeletes polgárház vagy a postaépület, amelyekhez az embert személyes emlékek kötik… Ami emlékeztetett volna arra, hajdanán is volt itt élet, amit a szülők, a nagyszülők olykor emlegetnek.

A hetvenes években, ha az építészeknek az állami megrendelő szemlélete és a technikai korlátok ellenére sikerült az értékmentést becsempésznie a tervekbe, a megvalósítása nagy harccal járt. Valóságos kuriózumnak számított. Pedig vágytunk rá, ezt mutatta Osskó Judit 1974-ben, az állami televízióban indított építészeti műsora. Mert a megőrzés, a szépség, a harmónia utáni igényt „le lehet nyomni”, de valahogy kipusztíthatatlan. A jóérzésű civileknek hiába fájt a romlás, megakadályozni nem tudták. Csak elviselni, hogy a Múzeum körút hét szám alatti, hajdan gyönyörű szecessziós épület évtizedekig aládúcolva áll. Másutt, a Róth Miksa által készített üvegablakokat vagy széttörik, vagy elhordják. Nem véletlen az sem, hogy épített környezetünk még meglévő értékeit feltérképező városvédő televíziós sorozat, amelyet Ráday Mihály jegyzett, kétszázötven adást ért meg. A nyolcvanas években jártunk ekkor.

Munkám által sokszor azt is észrevettem, amihez úgymond nem volt közöm. Megfordultam rózsadombi villákban, a nyolcvanas évekbeli luxusnegyedekben, kőbányai munkáskolónián, más peremkerületek zegzugaiban. És persze bentebb is, többek között a hajdani Rákóczi tér körüli, a hírhedt, szűk utcákban. Többször előfordult, hogy egy szegényebb résznek is felfedeztem a hangulatát, a múltját. A kilencedik kerületben arra voltam kíváncsi, milyen lehetett egy hajdani iparoscsalád élete? Megláttam az egyik ház kapuja fölött egy régi cégtáblát, hát lenyomtam a kilincset, s máris benn voltam az udvaron. A felhalmozott kacatok mögött ráleltem egy kócos kertre, a közepén pompázó márvány díszkúttal. Egy ilyen pillanat mindig el tudta feledtetni velem mindazt, ami körülöttem lehangoló volt. Hazafelé megpróbáltam örülni annak, amit még láthattam és annak, hogy a hajdani névtelen kőfaragó munkája nem tűnt el nyomtalanul.

Ha pedig nyugat-európai kisuvickolt kisvárosban jártam, a háború pusztításai utáni újraépített házai között hazaérve, nem elsősorban az a különbség bántott, amit az ottani bőség, a gazdasági előny tett lehetővé. Az bosszantott, hogy azt a keveset, amink van, miért hagyjuk enyészni? És ha valamit helyrehoztunk, miért tűrjük a rongálását, elcsúfítását? A kovácsoltvas kapu díszeinek ellopása, a frissen felújított márvánnyal borított fal összefirkálása, másutt a gazdátlanság, az elhanyagoltság sajnos ma, 2017 -ben is létezik közös életterünkben. Ami pedig ennek eltűrését illeti, a gondolkodás, hogy ami a lakásunkon kívül esik, ahhoz semmi közünk, mi csak „használjuk ezt a várost”, néha egyenesen feldühít. Elfogadom, hogy az igénytelenség egyik eredője tán azokra az évtizedekre vezethető vissza, amikor sem a személyes létben, szellemiségben nem volt helye az átörökítésnek, a továbbadásnak. Harminc évvel a rendszerváltoztatás után mindent mégsem lehet az „átkos múltra” fogni! Ám nagyon örülök annak, hogy itt vannak közöttünk azok a fiatal értelmiségiek, akik büszkék szeretnének lenni fővárosukra. Szervezett sétáikon nem csupán építészeti, művészettörténeti sajátosságairól esik szó. A változó életmódról, az alkotó személyiségekről, akik egy bérházban vagy hajdani polgári villában éltek, az adott társadalmi környezetről. Adódnak olyan alkalmak, amikor egy-egy ház tulajdonosai, bérlői félreteszik a bizalmatlanságot és kitárják a kaput a látogatók előtt. Egy ilyen gesztus mögött ott a tulajdonosi büszkeség, a felújított lépcsőház, a gondozott kert. Ilyenkor személyes élettörténetek is előkerülnek. Felsejlik az a törekvő, a környezetét becsülő magatartás, ami hajdan a magára adó városi polgár sajátja volt.

Ha itt tartunk, van erről egy személyes, családi mintám. Férjem apai nagyapja, Gábriel Károly az újpesti Viktória gőzmalom és a hozzátartozó egységek egyik műszaki vezetője volt. Élt-halt a szakmájáért. A malom egyike volt annak a tizenkilenc ipari létesítménynek, amelyek az 1800-as évek derekán jöttek létre, a legtöbbjük Pest−Buda egyesítése után. A legjelentősebbek a Duna pesti oldalán helyezkedtek el. Komoly gazdasági erő volt a főváros, az egész ország éléskamráját jelentette – olvasom ma, a Gőzmalmok a Duna partján című kötetben. A Victoria-malom ipari szárnyát 1944-ben szétlőtték, de a raktárbázis és a nagy szolgálati ház megmaradt.  

Gábriel nagyapát szenvedélyesen érdekelte, hogy mi változik Budapesten a háború pusztításai után és mi épül. Számon tartotta, mi lett szebb, mit csúfítottak el, mikorra lesz kész a környéken az utca burkolata, hol tart egy építkezés. Sétái utáni élménybeszámolói hozzátartoztak a vasárnapi ebédhez. A hetvenes évek elején döntés született: a malom területe kell az új építkezésekhez. A kétgenerációs családnak felocsúdni sem volt ideje, oly gyorsan kellett költözniük a tágas lakásból. Nagyobb tárgyaikat szétosztogatták, mivel az új helyre nem fértek be. Már a Duna másik partján laktak, onnan hallották a robbantás hangját, amikor porrá lett az épület. Ez 1974-ben történt. Gábriel nagyapa ettől kezdve nem járta a várost.

De vasárnapi felfedező sétáit valahogy átörökítette. Egyik ilyen kedvenc helyszínünk a Graphisoft Park, az 1913-ban épült, majd 1984-ben bezárt Óbudai Gázgyár új életre keltett épületeivel. Itt minden összesimul. Az egykori mérnökök időtállónak szánt alkotásai és századunk építészeinek mindezt tiszteletben tartó modernitása, a természeti adottságok, a fák, a Duna-parti sétány szépsége. Amikor ezt átérzem, mintha Gábriel nagyapa is ott ballagna mellettünk.

 

(Képek forrása: itt és itt)