Fotó: Fortepan


Amikor 1956 októberében a magyar nép fölkelt az elnyomó kommunista diktatúra ellen, anyám mindössze tizenhárom éves volt. A ma divatos fogalom szerint ún. csonkacsaládban nőtt föl Albertfalván, harmadmagával. Egy gyári munkásnő és egy főpincér gyermekeként született. Igaz, a főpincérre nem emlékszik, hiszen 1944-45 táján behívó szólította messzire, s még messzebbre az evilági élettől: egy dunai hadihajón halt meg, soha többé nem látva szeretteit. A kommunista rezsim annyit közölt nagyanyámmal, hogy tömegsírban fekszik, valahol Bécs városában. Semmi többet.

A gyárban napi tizenkét-tizenhat órában dolgozó anya, aki a férj szerepét is kénytelen volt pótolni, az 1940-es évek végén legjobb tudása szerint igyekezett anyámat és testvéreit nevelni, illetve idős, beteg anyjáról gondoskodni. Mivel nyakas, Biharból származó lány volt, nagyanyám nem ijedt meg holmi pártkáderektől, négy elemit végzett kiskirályoktól, akkor sem, amikor nyíltan megfenyegették azért, mert vallását nyíltan vállalva látogatta a Szent Mihály-templom miséit.

1956 októberében aztán nagyot fordult a világ. A kiváló írót, a kommunista rezsim által agyonhallgatott Márai Sándort idézve: „Mert egy nép azt mondta: Elég volt!” A magyarok fellázadtak a fekete autók, a kihallgatószobák, a pincebörtönök és a beszolgáltatások okozta rémület, félelem ellen.

Az októberi összecsapások Albertfalvát közvetlenül nem érintették, a legközelebbi forradalmi gócpont a Móricz Zsigmond körtéren volt, ahol véres harcok is dúltak, és ahol a kapuslegenda, Grosics Gyula közbenjárására menekült meg néhány tapasztalatlan, helyi kamasz, akiknek fegyverét a hálóőr saját pincéjébe rejtette el.

A november 4-én meginduló szovjet támadás híre hamar elérte az elcsigázott családot, a lövöldözések miatt napok óta ki sem mozdultak a lakásból, a napot sem látták. Elfogyott azonban a kenyér, nem volt ennivaló, muszáj volt valahonnan szerezni. A választás anyámra esett, aki tizenhárom éves volt, neki kellett a Fehérvári út sarkán álló pékségbe elmennie. Nagyanyám a lelkére kötötte: ne álljon meg sehol, ne beszélgessen senkivel, csak minél gyorsabban jusson el a pékhez, álljon be a sorba és hozza a kenyeret.

A kiskamasz lány az üres utcákon kibandukolt a pékig, ahol már sorakoztak az emberek. Beállt a sorba és türelmesen várt. Elvégre a kommunizmusban ez a rend, sorban kell állni, ezt már gyerekként megszokta.

Aztán valami soha nem hallott hangra lett figyelmes. Mintha csikorogna valami. Először halkan, aztán egyre hangosabban. A hangok közeledtével a sorban álló felnőttek szétspricceltek minden irányba, csak a tizenhárom éves lány maradt ott, hiszen neki a lelkére kötötték, hogy vigyen kenyeret.

Ahogy a hetvenhárom éves anyukám a történet mesélésében ehhez a ponthoz ér, láthatóan izgatott lesz, gyorsabban kezdi venni a levegőt. Majd folytatja.

Szovjet harckocsioszlop ért a pékség mellé a Fehérvári úton, ő pedig kővé dermedve állt és csak nézte a vasszörnyetegeket. Ekkor a sor elején lévő harckocsi megállt, tornyának fedelét felcsapta egy katona, körbenézett, majd a halálra vált lányhoz a következő szavakat intézte: „Szuez, Szuez!” A kislány ebből semmit nem értett, csak állt kővé dermedve. Miután a katona választ nem kapott, visszacsapta a torony fedelét, gázt adott és továbbment a Móricz irányába.

Hozzávetőleg két perc alatt a tankok elvonultak, majd ezt követően anyám arra lett figyelmes, hogy vadidegen felnőttek veregetik a vállát, cirógatják, és azt mondják neki, hogy roppant bátor volt. Az ijedség miatt fel sem tűnt neki, hogy a korábban sorban álló felnőttek, akik a tankok érkezésekor eltűntek, dicsérik őt, sőt egy kövérkés asszony egy másfél kilós kenyeret nyomott a kezébe. Felbátorodva a dicséreteken letörte a vekni serclijét és elindult haza egy másik utcán, ahol a helyi rendőrőrs épülete volt.

Megkönnyebbülve lépdelt, talán boldog is volt, amikor az épület sarkán megpillantott valamit, amitől meghűlt benne a vér: orosz katonák ültek az épület lépcsőjén, s amikor megpillantották, egyikük rászegezte a géppisztolya csövét. Anyámnak az újból ránehezedő teher miatt elkezdtek potyogni a könnyei, de nem mert ránézni az oroszra, szemét lesütve, lépteit megszaporázva igyekezett elhagyni a helyszínt. A szeme sarkából látta, amint a géppisztolyos addig fogta rá fegyverét, ameddig el nem tűnt a sarkon.

Miután hazaért kitört belőle a zokogás, amit szegény nagyanyám nem tudott mire vélni. Megnyugvását követően elmesélte neki a történteket, s a kemény idők által megedzett nagymamám keményen összeszidta, megdorgálta a kiskamaszt. Hiába, a nagymama még más időkben nevelkedett, poroszos nevelés dívott akkoriban.

Mire anyám elmesélte a történetet, könnyeit törölgette, s hozzátette, muszáj volt elmondani mindazt, amit átélt a forradalom alatt. Muszáj volt azért, hogy én és a gyerekeim, meg majd az ő gyerekeik is megtudják miken ment keresztül ő és a család a kommunista diktatúra éveiben. Beszámolóját követően azon töprengtem, hogy az idősek közül mindenkinek vannak saját 1956-os történetei, igaz, papírra vetésével anyám története már közkincs. Őszintén remélem, mindenki elmondja gyermekeinek, unokáinak, mi történt vele a forradalom napjaiban, hogy az emlékezet lángja tovább égjen.