Fotó: MTI/MTVA


Ezzel az idézettel kezdve, tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit, akik megtisztelték jelenlétükkel édesapám, Annus István mellszobrának felavatását. Mielőtt pár szót mondanék apáról, először megszeretném köszönni Balog Zoltán miniszter úrnak hathatós közbenjárását a szobor, és a Szabadság Házának létrejöttéért. Schmidt Mária főigazgató asszonynak, akinek évtizedes álma válik valóra azzal, hogy ezeknek a sámsoni fiataloknak méltó emléket állítson. Juha Richárd szobrászművésznek, akinek alkotása méltó módon és helyen, örök emléket állít édesapám emlékének.

Mert itt, ebben a ligetben egy padon, a világháborús hősi halottak tiszteletére ültetett fák árnyékában kezdték el szervezkedésüket, a diktatúra koporsójába beverni az első szöget. Köszönet illeti Békés Márton történészt, a Terror Háza kutatási igazgatóját és munkatársait, akik mindent megtettek azért, sokszor a lehetetlent sem ismerve, hogy ennyi év távlatából, felkutassanak minden megmaradt tárgyi, írásos és a hozzátartozók által elmondott emléket.

Köszönet a tervezőnek, Rácz Lőrincznek és csapatának, akik megtervezték és berendezték a Szabadság Házát. Köszönet a kivitelezőknek, akiket az időjárás viszontagságai hátráltattak, de megfeszített munka árán mégis elkészültek a munkálatokkal. Köszönet a Békéssámsoni Önkormányzatnak és minden egyes dolgozójának, akik részt vettek ebben a munkában. És akiknek végül megköszönöm – talán velük kellett volna kezdenem –, köszönet azoknak a sámsoni embereknek, akik végig tudtak apáék szervezkedéséről, de az életüket is kockára téve, nem adták fel őket. Mert ismerve az akkori politikai helyzetet, ha csak pár hónappal hamarabb lebuknak, édesapámékat azonnal kivégzik. Így is egy csoda, a jó Isten csodája, hogy négy hónap siralomház, négy hónap vesztőhely árnyékában eltöltött idő után, életfogytiglani börtönre változtatták az ítéletet.

Amikor Főigazgató asszony megkeresett bennünket a Szabadság Háza, és a szobor ötletével, egy kicsit szomorúan távozott tőlünk. Szomorúan, mert csalódott volt, csalódott, mert a Szabadság Házának örültünk, de a szobrot apáról nem szerettük volna. Nem, mert aki ismerte édesapámat, az tudja, ha rajta múlna, ő nem engedné, nem örülne neki.

Fiam, nem ezért tettük – mondaná és legyintene.

De Apa, nem te döntesz, és nálad jobban senki sem érdemli meg. Te is szobrot akartál ide állítatni Bibó Pista bácsinak, az egyik legjobb barátodnak. Tudod, szerencsém volt beszélni Magyarország egyik legelismertebb történészével és ő is azt mondta: „István, az ön édesapja, az ötvenes évek egyik legnagyobb hőse volt, csodálatos elme!”

Szóval, ha onnan fentről nézel, most kérlek, mosolyogj.

Amikor kérdeztelek apa, miért tettétek, neked egyszerű és rövid volt a válaszod. „Segíteni akartunk az embereken, nem akartuk látni a szenvedésüket. Tudod édes fiam, amikor sok gyerek sír, mert alig van mit enni, és az ÁVO elviszi az apjukat, mert pár kiló zsírt nem szolgáltatott be, félholtra verik, és egy hét múlva meghal. Hát ezért tettük, hogy ilyen soha többet ne fordulhasson elő.”

Ezt a segítséget nektek, Apa, a kommunista államhatalom megköszönte, megköszönte halálos ítélettel, és 186 év börtönnel jutalmazta.

Apa, emlékszel, mindig kérdeztem milyen volt a siralomházban, ahol nap mint nap vittek el mellőletek embereket akasztani? Elmondtad, hogy az egyik nap lekváros tésztát kaptatok, és az a szóbeszéd járta börtönberkekben, aki lekváros tésztát kap, azt másnap hajnalban viszik akasztani. Ti összenéztetek, megjelent arcodon az a huncut mosoly, és azt mondtad: „Hát ennyi volt Imre bátyám, eljött ez is” – és lefeküdtél aludni.

Tudtál aludni, mert tiszta volt a lelkiismereted, és tudtad, hogy ennek a velejéig rothadt rendszernek egyszer vége lesz, és a történelem szemétdombjára kerül.

Valamiért kegyelmet kaptatok, és életfogytiglani börtönre változtatták az ítéletet. Igazán senki sem tudja, hogy miért menekültetek meg a kötéltől, de visszanézve egész életedet, apa, én tudom a választ: Mert segítened kellett az embereken!

Nem értettem, hogy 1956 október 28-án, amikor kiszabadítottak a forradalmárok, miért nem mentetek ki Nyugatra. Mondtad, felvetődött, hogy elindultok, de te nem bírsz annyit gyalogolni. Erre gyorsan jött Leó bácsi válasza: „Viszünk Retek a hátunkon, felváltva, de ha megyünk, együtt megyünk, ha maradunk, együtt maradunk.” És nem mentetek. Hazajöttetek.

„Fiam, meghasadt volna a szívem, ha el kellett volna hagyni a hazámat, és nem láthattam volna többet a kicsi szeretett falumat” - mondtad mindig.

Maradtatok és vissza is kerültetek a Szanatóriumba, ahogy ti hívtátok a börtönt. Amikor a börtönévekről beszéltél, mindig vidáman és mosolyogva tetted: „Soha semmi pénzért nem cserélném el azt a nyolc évet, annyi igaz barátot szereztem ott.”

'63-ban amnesztiával szabadultál, és a téeszben pénzügyesként dolgoztál. Emlékszem, állandóan jöttek az emberek hozzánk, hogy tanácsot kérjenek, beadványokat írjál, megoldd a problémájukat. Több száz embernek szereztél nyugdíjjogosultságot, akik a '30-as, '40-es, '50-es években dolgoztak napszámosként, cselédként, kubikusként. Mindenkinek segítettél, csak egy kikötésed volt: semmit nem adhattak ezért cserébe.

Már így utólag bevallhatom neked, rengeteg csokit, cukorkát kaptunk, aminek gyerekként nagyon örültem.

Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, ez jut eszembe 1990-ről. A falu szülötte voltál, akit a kommunisták halálra ítéltek és a falu első rendszerváltás utáni, szabadon választott polgármestere lettél három cikluson át. Beteljesedett az álmod, hogy az egész falunak segíteni tudsz. Polgármesterként is megmaradtál az az egyszerű ember, ahogy mindenki ismert. Mindenkinek ugyanannyi tiszteletet adtál. Mindig azt tanítottad: „Fiam, ne azt nézd, milyen beosztásban van valaki, vagy mit tanult, az embert nézd, milyen a jelleme és akkor nem csalódsz.”

Polgármesterséged 12 évéből csak egy történetet szeretnék elmondani, amit nem te mondtál el. Már halálod után hallottam, de ebben benne van minden. Az egyik beosztottad év vége felé, egy hétig nem ment be dolgozni, egy kicsit minden nap felöntött a garatra. Amikor bement, mindenki azt hitte, hogy te, Apa elküldöd, ami természetes is lett volna. Kérdezte is: nem küld el Pista bátyám? Erre te azt felelted: „Édes fiam, nem azért választottak ebbe a székbe, hogy büntessek hanem, hogy segítsek az embereken.”

Apa, nem sokat láttalak szomorúnak, mindig optimistán tekintettél jövőbe, de 2002 tavaszán a választás után, láttam rajtad, hogy végtelenül szomorú voltál és igazán talán már a halálodig nem tudtad ezt feldolgozni. Amiért harcoltatok, szenvedtetek, úgy érezted, megint veszendőbe megy. Te sajnos már nem érhetted meg, hogy a 2002-es kis pislákoló gyufalángból 2006 őszére gyertyaláng lett, 2010-re pedig lobogó fáklya, ami belobbantotta az egész országot, és remélhetően végleg kiégette az emberek elméjéből azt a mocskos eszme iránti sóvárgást, ami ellen ti is harcoltatok. 2011-ben lett egy remény, az új Alkotmánnyal, aminek vezérfonala – Isten, haza, család –, amiért ti is szenvedtetek.

Te voltál Apa az egyik legnagyobb liberális demokrata, akit ismertem. Most elképzelem, hogy húzod a szemöldököd és csóválod a fejed: „Édes Fiam, hogy képzeled, ezekhez hasonlítasz, akik ma magukat így nevezik?”

Bocsánat, én Eötvös József, Deák Ferenc vagy Bibó Pista bácsira gondoltam, hozzájuk hasonlítottalak. De idézhetném Orbán Viktor miniszterelnök urat is, az ő gondolatát, amikor először hallottam, mindjárt rád gondoltam. Te Apa, mai szemmel egy illiberális demokrata vagy, amit talán már büszkén eltudnál fogadni.

Többen feltették a kérdést az elmúlt napokban: Az édesapád a mai ember számára miben példakép?

Példakép lehetsz a mai fiatalok számára hazád és szülőfölded szeretetéből, példakép lehetsz az embertársaid, különösen az idősebbek iránti tiszteletből, példakép lehetsz, ahogy te tisztelted a földdel foglalkozó, becsületes parasztembereket. Példakép lehetnél a mai politikusoknak és településvezetőknek alázatból, tisztességből és a kimondott szóért vállalt felelősségből.

Amikor 2000-ben Orbán Viktor miniszterelnök úr itt járt, és átadta a milleneumi zászlót, este így köszönt el tőled: polgármester úr, Pista bátyám! Ez egy csodálatos nap volt!

Most én is így köszönök el apa: Ez egy csodálatos nap! Köszönöm, hogy a fiad lehetek, nagyon büszke vagyok rád!

Elhangzott 2015. október 22-én, a Szabadság Háza megnyitóünnepségén.