Lévén a kollégiumban, ahol lakott a forradalmi események miatt több napja nem volt semmilyen foglalkozás sem, így szobatársával úgy döntöttek, hogy a váratlan szabadidejüket eltöltendő moziba mennek a város valamelyik filmszínházába.

A körúti mozikat járták végig a kamasz fiúk, ám sem a Nyugati Pályaudvarnál, sem az akkori Nemzeti Színház környékén lévő mozik nem voltak nyitva, így a Rákóczi úton tanácstalanul sétálva elérték az Astoriát, ahol egy nagyobb tömegbe botlottak.

A Kálvin tér felől – egy nemzeti zászlóval fellobogózott harckocsival az élén – egy hozzávetőleg ötezer fős tömeg vonult a Deák tér irányába.

A tömegben apám egyik falubelije is vonult, aki miután észrevette őt, elhívta magával a két – eredetileg mozizni akaró – fiút.

A tömeg az Alkotmány utcán át a parlament épületéhez vonult, ahol már néhány ezren gyülekeztek. Az országház védelmére kirendelt két szovjet páncélos körül az emberek beszélgettek, cigarettáztak, a forradalom esélyeit latolgatták, sőt a tömegben futótűzként terjedt a hír: valaki a parlamentből beszédet fog intézni a téren gyülekezőkhöz.

Az október 25-én, csütörtökön, a Kossuth téren gyülekező tömeg békés szándékkal érkezett a törvényhozás épületéhez, fegyverekkel nem rendelkeztek. A kommunista karhatalom cselekedete, a sortűz barbár, gyáva cselekedet volt, semmi nem indokolta szükségszerűségét. Apám elmondása szerint a nagyjából nyolcezres tömegből néhányan még cigarettával is megkínálták a szovjet páncélosok személyzetét, majd mintegy húsz perccel a térre érkezésüket követően elszabadult a pokol.

Hirtelen fegyverropogás hasított bele csendbe, a tömegben pillanatok alatt úrrá lett a pánik és a káosz. Apám a földre vetette magát és megpróbált bekúszni a parlament árkádjainak menedéket nyújtó hátsó oldalához. A téren pillanatok alatt több tucat ember holtan esett össze, jajgatásoktól, kiáltozásoktól lett hangos a hatalmas tér. Miután több perc elteltével sem csendesedett a géppisztoly ropogás, apám úgy döntött kivár, megvárja, még szórványosak lesznek a lövések.

Mi sem mutatja jobban a téren kialakuló káoszt, minthogy a szovjet páncélos géppuskáját felemelve, kaszáló mozdulatokkal – a múzeum és a minisztérium padlásának irányába – viszonozta a tüzet, nem tudván az akcióról. A lövések ritkulása és végül – apám visszaemlékezése szerint mintegy harminc perc alatti – elcsendesedése után a térről futva próbált kiszaladni a Szabadság tér irányába, ami sikerült neki. Itt beszaladt egy lépcsőházba, ahol ijedt kamasz fiúként szemtanúja volt annak a jelenetnek, mely során egy comblövést kapott ember artériás vérzését igyekeztek szorítókötéssel elállítani a lépcsőfordulóban. A házban működő óvodába ment be, ahol zavart – feltehetőleg sokkos – viselkedése miatt az óvónők leültették és vízzel kínálták. Ám sokáig nem maradt itt, megijedt, mert a teremben lévő emberek, akik apámhoz hasonlóan valószínűleg bemenekültek az óvodába, azt mondták neki, hogy nemsokára eljönnek értük az ávósok, leviszik őket a Duna partra, és mindenkit bele fognak lőni a folyóba.

A kamasz fiú nem sokkal a forradalom kitörése előtt látta a moziban a magyarországi holokauszt idején játszódó filmet, a Budapesti tavaszt, melyben az ártatlan zsidókat a Duna parton végzik ki a pribékek, s ez az emlék olyan rémületet váltott ki belőle, hogy felugrott és lerohant a lépcsőn az épület pincéjéig, meg sem állva az időközben elvérzett ember mellett. A pincébe lejutva egy szénledobó nyílást sikerült kifeszítenie és azon a járdára kimászva el tudott menekülni a Deák tér irányába.

1989-ben, amikor a kommunista rendszer bukása már karnyújtásnyira volt, apám megmutatta nekem a helyszínen megmenekülése stációit, elmesélt egy eddig le nem jegyzett részletet a történetből. Amikor az óvodába bemenekült és sokkos állapotban leültették, a konyhából kilépő szakácsnő megkínálta kelkáposzta főzelékkel, ami épp akkor lett kész. Teljességgel szürreális kép tárul elénk, hiszen amíg a téren halomra lőtték az ártatlanokat, arat a halál, a sarokház óvodájában gőzölgő főzelék készült, csakúgy, mint minden „normális”hétköznap.