„Nyomás, gyerünk tovább
Elérjük célunk, csak gyerünk tovább
Új útra kelünk, csak megyünk tovább
Nem adjuk, fel csak megyünk tovább”

AMD: Gyerünk tovább

 

„A hazai új jobboldal által célként kitűzött szellemi fordulat [...] aligha kivitelezhető. Ehhez ugyanis eszmei viták megnyerésére, értékhierarchiák és reputációs rangsorok átformálására – ehhez pedig koherens, számottevő meggyőző erővel és belső integritással rendelkező intellektuális teljesítményre van szükség.”

Olvashattuk pár hónappal ezelőtt Körösényi András és Mándi Tibor „Miért nem vagyunk »új jobboldaliak«?” címmel írott esszéjükben. Erre (is) cáfolt rá a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként, valamint a Kommentár folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó Békés Márton legújabb, „Fordul a szél” címmel megjelent kötete (illetve Schmidt Mária, Szájer József, Karácsony András, Megadja Gábor vagy éppen Máthé Áron könyve).

Békés legújabb munkája a 2017-es „Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata” című tanulmányának a folytatása, melynek alapját a 2017 és 2019 között jobboldali fórumokon (Figyelő, Látószög blog, Kommentár, Mandiner) megjelent írások adják. A 90. Ünnepi Könyvhéten megjelent kötet ékes bizonyítéka annak, hogy a szerző nem fél hangot adni markáns véleményének és olyan témákat is előszeretettel – pontosabban fogalmazva: bátran – vesz elő, ami mások számára megingathatatlan totemoszlopként rögzültek. Legyen szó liberális demokráciáról, hatvannyolcasokról, „civil” szervezetekről, nyílt társadalomról, globalizációról, kultúrharcról, hadviselésről, háborúról és békéről vagy éppen a radikális iszlámról.


A könyv négy fejezetre bontva veszi sorra a globalizáció terjedési formáit és érvel azok tarthatatlansága mellett, miközben olyan szerzőket és értékeiket fedezteti fel újra az olvasóval, mint Kant, Bacon, Gramsci, Carl Schmitt, vagy éppen Oswald Spengler.

Békés már az előszóban (Vége a történelem végének) megadja a könyv dinamikáját (legitimációs harc folyik, új normák, új kánon, új nyelv), ami több mint kétszáz oldalon keresztül tartja is magát, nem hagyva egy percnyi üresjáratot vagy éppen unalmas pillanatot az olvasó számára.

A Világpolgárháború című fejezetben felszámolja az erőszakmentes jövő mítoszát, amikor leszögezi: „a politikai erőszak nem tűnik el a világunkból, csak rejtetten és kevésbé fájdalmasan, de talán sokkal szélesebb körben érvényesül” miközben pimaszul azt is megjegyzi, hogy „a »világbéke« ezenközben jogtudósok és bölcselők elméleti feltételezéséből szépségversenyek közhelyévé vált.”

A globalizációk összecsapása címet viselő fejezetben a szerző amellett érvel, hogy a 21. század első évtizedeiben a konfliktusok felcserélhetővé váltak egymással: az egyik egy másik helyen ismétli meg önmagát (lásd kelet-ukrajnai konfliktus). „Az idő és a tér összeomlása, valamint a tőke, az értékek, az emberek és a fegyverek szabad áramlása miatt minden helyi konfliktusban benne van az egyetemes konfliktus, s fordítva: a globális konfliktus fraktálokban ismétlődik meg helyben. Minden konfliktus egy másiknak a klónja.” Meglátása szerint nem alternatív globalizációt kell megfogalmazni, hanem a globalizáció alternatíváját; az emberiség reménye pedig a különböző nemzetekhez való tartozást jelenti.

„Ma a kormánypuccsok nem a tereken zajlanak, hanem a képernyőkön” – olvasható Ilja Sztogoff mondata a Többségi demokrácia címet viselő fejezetben, amelyben a szerző arról értekezik, hogy a hadviselés milyen alapvető változásokon esett át a 21. századra. A hadsereggel végrehajtott klasszikus államcsínyeket, a bonapartista puccsokat és a mindenkori télipaloták ostromát felváltották a „civil” szervezetek, nyomásgyakorló csoportok, jogvédő irodák, aktivisták és a külföldről finanszírozott média. A háború ma „nem a csatatereken, hanem a hátország lakóinak agyában folyik, golyók helyett képekkel és üzenetekkel.” Ez a hálózat pedig a választókkal rendelkező ellenzéki pártokat is háttérbe szorítva dolgozza ki a politikai napirend narratíváját. Így már nem a pártok teremtik azokat a témákat, amelyekről a sajtó tudósít, hanem a média, amelynek (ál)híreit a pártok csak elismétlik, majd képviselik.

Végül a Nemzeti Forradalom című fejezetben arról olvashatunk, hogy a hidegháborúban felhúzott Vasfüggöny mögötti országok, amelyek a 20. század második felében a keleti kommunizmus miatt vesztesek voltak, az új évszázad elejének nyertesei lehetnek, mégpedig a nyugati liberalizmus bukása miatt. Valójában most derül ki, hogy azok a népek, amelyek a 20. század közepe óta kimaradtak számos nyugat-európai kulturális folyamatból, valójában nem maradtak le semmiről. Sőt.

A Fordul a szélt olvasva egy hiánypótló rendkívül gazdag tudásanyag tárul elénk izgalmas és olvasmányos köntösbe bújtatva, amely lázad és felveszi a kesztyűt a csillámunikornison lovagló „pinkhidzsábos Mona Lisával”, mint a globalizmus megtestesítőjével.

 

Békés Márton: Fordul a szél. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2019.