„Légierővel és rakétákkal tömeges atomcsapást (31 csapás 6790 kt értékben) mértek Magyarországra. (…) Ezt követően újabb 20-25 atomcsapás – a terv szerint 4500-5000 kt értékben – kb. hat óra múlva várható. A Délnyugati Front sávjában összesen a » nyugatiak « 62 atomeszköze található. (…) a városokat (Budapest, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Miskolc, Szeged és Dunaújváros) ért legsúlyosabb csapások területi nagysága 1870 km2, és mintegy kétmillió-százezer embert érint. A másodlagos hatások – szennyeződések – további32 000 km2-esterületen mintegy kétmillió-háromszázezer főt érintenek. »Előzetes számítások alapján a lakosság összvesztesége: halott, sérült, sugárbeteg 625 000 fő, sugárszennyezett 1 100 000 fő. Kiesett az ország gépipari termelésének 85-90%-a, a kohászati termelés 70%-a, a villamosenergia-termelés 30 %-a.«” Ilyen és ehhez hasonló, szerencsére csak megtervezőinek fejében létező és térképasztalon megvalósult atomcsapásokról is olvashatunk Horváth Miklós, a Terror Háza Múzeum munkatársának és Kovács Vilmos ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának új, 2016 áprilisában megjelent Magyarország az atomháború árnyékában című kötetében. A szerzők hatalmas feladatra vállalkoztak, amikor Magyarország 1945 és 1989 közötti katonapolitikáját és a Magyar Néphadsereg fejlesztéseit, fegyverzeti változásait és képességeit – külön-külön is hatalmas témákat – egy kötetben foglalták össze. Ennek megfelelően a látványos borító alatt két jól elkülöníthető, mégis szervesen kapcsolódó tartalmi egység található; az első részben (A magyar haderő a hidegháború időszakában) Horváth Miklós ismerteti az 1945 és 1953 közötti, majd a Varsói Szerződés (VSZ) megalakulása utáni katonapolitikai helyzetet.

Külön alfejezet(ek)et kap például az 1956-os forradalom, a Magyarországnak kiosztott „harmadik világháborús” szerep és annak változásai, a hazánkban tárolt szovjet atomfegyverek kérdése, de részletesen megismerhetjük a szovjet csapatok kivonásának politikai és katonai-logisztikai hátterét, valamint az átalakulóban lévő (1990-ben le is cserélődött) magyar vezetés a VSZ megszűnésében játszott jelentős szerepét. A fejezetből, valamint az itt (és a könyv DVD mellékletében is) közölt dokumentumokból nyomon követhető, hogy a Szovjetunió miként állította saját nagyhatalmi érdekeinek szolgálatába a VSZ-t; ez, bár az 1960-as évektől „szuverenitásbetegség ütötte fel a fejét” végig megmaradt. Különösen érdekes végigkövetni a hivatalosan védelmi célokra létrehozott szervezet (többnyire támadó jellegű) terveinek változásait és az atomháborút modellező gyakorlatok forgatókönyveit, amelyeket több igényesen kidolgozott térképen és ábrán is megszemlélhetünk. Kifejezetten hátborzongató olvasni a Magyarország (és Európa) jelentős részét „Mad Max-világgá” változtató atomcsapások esetére készített terveket és vészforgatókönyveket, amelyek mind több százezres (milliós) személyi veszteséggel és hatalmas pusztítással, a vezetés, a Polgári Védelem és a hadsereg jelentős hányadának megsemmisülésével számoltak. A kötet további érdekessége a Magyar Néphadsereg egy 1980-ban készített haditerve, amely szerint a honvédek, miután átgázoltak Ausztrián, Észak-Olaszországban, a szovjet csapatok pedig Szicíliáig előretörve védték volna a béketábort. A legtöbb terv különös módon nem számolt a Jugoszláv Néphadsereggel, még akkor sem, amikor a hadműveletek Tito államában folytak volna.

A kötet második részét – A hidegháború fegyverei és fontosabb haditechnikai eszközei a Magyar Néphadseregben – Kovács Vilmos jegyzi, és ahogy a címéből is látható, a magyar haderőben 1945 (1948) és 1990 között rendszeresített harceszközöket ismerteti. A szerző az alapos leírások mellett külön hangsúlyt fektetett az 1948-tól teljes erővel megindult szovjetizálásra (amely során javarészt a második világháborút is megjárt fegyverek és páncélosok érkeztek Magyarországra), az 1957 nyarától megindult újrafelfegyverzésre („a bizalom visszaszerzésére”) és az 1960-as évektől megjelenő korszerű, részben hazai forrásból megvalósított képességekre. Miután gyakorlatilag már 1945-től létrejött a két szembenálló katonai blokk, hamar előtérbe került (nyugaton is) a fegyverzet és lőszerek egységesítése; ennek jegyében zajlott le mindenhol a szovjet technika rendszeresítése és a „nagy testvér” kiképzési és alkalmazási elveinek átvétele. Nagy törést jelentett 1956, amikor a Néphadsereg szovjet szemmel nézve „leszerepelt”, ennek ellenére viszonylag rövid időn belül megindult az újjászervezése. Ahogy az mindenhol megfigyelhető, a politikai és katonai vezetés (ezúttal Moszkvából diktált) elképzeléseinek megfelelően alakították ki a hadsereg szervezetét és képességeit, jelentős számú páncélos erővel, nagy hangsúlyt fektetve a folyamátkelésekre. Bár a magyar csapatok feltöltöttsége, eszközállománya nem volt teljes, az 1960-as évektől folyamatosan jelentős fejlesztések zajlottak; megjelentek a hazai (exportra is került) páncélozott szállítójárművek, rádiótechnikai és elektronikai eszközök és megindult a „magyar Kalasnyikov”, az azóta világszerte ismertté vált AMD gépkarabély gyártása is.

A fejezet külön érdekessége a magyar rakétacsapatok bemutatása; a sokáig titkolt, „harckocsi-felderítőzászlóaljként” szerepeltetett rakétadandár háború esetén a Honvédelmi Minisztériumban található „fekete bőröndben” szereplő utasítások alapján, a szovjetektől átvett robbanófejekkel ténykedett volna.

A két szerző – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Zrínyi Kiadó munkatársaival közösen – alapos és emellett igen látványos kötetet alkotott, amelyben egyaránt szerepelnek korábban még nem (vagy magyarul nem) publikált források, kordokumentumok, térképek, összehasonlító táblázatok. A könyv külön erőssége a hatalmas fényképanyag, amely segítségével jobban megismerhetjük a korabeli vezetőket és betekinthetünk a Magyar Néphadsereg mindennapjaiba is, és a Varsói Szerződés több magyar vonatkozású dokumentumát tartalmazó DVD melléklet, amelynek tartalma egy külön kötetet töltene meg.

A Magyarország az atomháború árnyékában (ahogy készülő folytatása, a magyar haderőt 1990 és 2015 között bemutató könyv is) egyaránt hasznos olvasmány a szakmai közönségnek, érdeklődőknek és azoknak is, akik esetleg katonaidejük iránti nosztalgiából vennék kezükbe a kötetet.

Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Magyarország az atomháború árnyékában, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016. 390 oldal + DVD melléklet