„Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,

és ki is merem már mondani, azt hogy

rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.”

Cseh Tamás ̶ Bereményi Géza: A legjobb viccek

 

A Richter-skála szerinti legnagyobb rengéseket (és károkat) két szereplőhöz köthetjük, az egyik az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, aki a megalomán trieri szobrot felavatta, a másik a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx (névrokon), aki egyháza, azaz Krisztus szociális tanítását kapcsolta össze Marx szellemi hagyatékával. Mindeközben a trieri Szent Péter-dóm tövében Marx-kiállítást nyílt („LebensWert Arbeit” címen). Szürreális hegycsúcsok ezek, melyekre csak az kapaszkodhat fel (Armani-öltönyben of course), aki vagy bornírt és tudatlan, vagy mérhetetlenül cinikus, de leginkább így együtt mindegyik. Szürke ténymegállapítássá szelídült, hogy az érzéketlenség, a múlt tagadása (a nyugati civilizáció „múltnélkülisége”) mára olyan mély szakadékot képez az Európai Unió tagországai között, hogy abban halálos zuhanással tűnik el mindaz, amire a szövetség alapítói építkeztek.

 

Pro primo

 

A kommunista diktatúra alapjait Marx Károly (1818-1883) rakta le. Ízig-vérig totalitariánus nézetrendszerében már szellemi pirkadásakor megjelent az egyetlen igazság, érthetőbben: az „abszolút igazság” birtoklásának igénye. Az általa megalkotott nem túlárnyalt, de erős ellentétpárokkal operáló világmagyarázat szerint kizárólag a kommunisták kapiskálják, mi a történelem lényege, szerkezete. Aki másként gondolkodik, az értelemszerűen rosszul gondolkodik. Sőt, fokozva az elviselhetetlenségig, „tudománytalanul”, tehát nem vitaképes, fenomenológiai zsargonban „nemlétező”. Ha tehát valaki nem érti, hogy egy marxistának (kommunistának) miért van mindig igaza, itt megtalálhatja a gyökereket. Marx alkotta meg az osztályharc elméletét, ami végsősoron két részre hasítja az emberi társadalmat: jókra (kizsákmányolt: munkás) és gonoszokra (kizsákmányoló: tőkés). A jogállamiságot, a hatalmi ágak szétválasztását vagy az emberi jogokat (a felvilágosodás vívmányait) ugyanakkor nem becsülte sokra, azokat a polgárság hatalommegőrzést szolgáló találmányának tekintette, sőt (és éppen ezért), a teljes egyenlőséget megteremtő kommunista világ felé vezető úton kiemelt szerepet tulajdonított az erőszaknak (hatalommegragadás: forradalom), tekintettel arra, hogy a megvetett burzsoázia önszántából sosem fogja átengedni – amúgy frissiben szerzett – pozícióit. Azzal pedig, hogy a szép, új világ alapfeltételének tartotta a magántulajdon teljes körű felszámolását, Marx Károly az egyén szabadságának feláldozásához, az individuum önrendelkezésének megszüntetéséhez adott kőkemény útmutatást.

A fentiek együtt gyilkos szellemi muníciót kínáltak a követőknek, mellyel a XX. század diktátorai – Leninnel az élen – kivétel nélkül éltek is mind! A kommunista diktatúrák karmesterei a marxi-engelsi életművet afféle mestertervnek tekintették, amit soha nem is rejtettek véka alá. A lapos, ám hatásos világmagyarázat és „világjobbító terv” abroncsául Marx a tudatosan félreértelmezett „a cél szentesíti az eszközt” elvét választotta, így az az állítás, miszerint a kommunisták XX. századi terroruralma és százmillió áldozatot követelő mészárszékéhez Marx Károlynak (és Friedrich Engelsnek) semmi köze – decens határozottsággal jelzem – minden létező szempontból érvénytelen.


Akik megélték a kommunista diktatúrák hétköznapjait, mesterséges ünnepeit, jól emlékeznek még a szakállas, ősz félistenre – oldalán egy másik szakállas (kevésbé ősz) hérosz –, aki(k) ezernyi transzparensről befigyelt(ek). A kultusz, ami Marxot (és Engelst) övezte, számunkra nem választható le a totális diktatúrákról. „Az alap és a felépítmény”, „a lét és a tudat”, a „megszüntetve megőrizve”, a „minőségbe átcsapó mennyiség”, a kizsákmányolás örök és kizárólag a kommunizmus révén lezárható körforgása, a „nép ópiumját” jelentő – ezért üldözendő – vallással egyetemben nekünk itt a több száz milliós pampákon (Közép- és Kelet-Európa) durva valóság volt több mint fél évszázadon át. A szokásos és nívótlan Nietzsche-párhuzamot beelőzve: a múlt század és a ma kommunistái (marxistái) nem egyszerűen felhasználták Marxot, vagy annak néhány gondolatát rendszereik (rémuralmaik) legitimációjához, hanem egy az egyben követték tanítása minden pontját rezsimjeik kiépítéséhez és működtetéséhez. Ahol a tanítás nem volt elég világos ott csupán kibontották” a marxi erőszakigényt (lásd kényszermunkatáborok, tömeges likvidálások, teljes közösségek kirekesztése, megbélyegzése stb.). Friedrich Engels, a valószerűtlen jóbarát (Joshua Muravchik a Földre szállt mennyország - A szocializmus története című, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kiadásában 2014-ben magyarul is megjelent könyvében mélyrehatóan elemzi kettejük aszimmetrikus kapcsolatát; Stockholm-szindróma?) marketing zsenijét dicséri, hogy a mester szelleme ma is ott kísért sok-sok tankönyvben, hiszen világképe annyira hollywoodi, annyira kétbites (elesett hős, aki a sztori végén ráébred szuperképességeire és mindenkit legyalul, aki nem ő), hogy azért Oscar járna. Ebben az univerzumban eltévedni lehetetlen, miközben Marx a materialista alapokon nyugvó, tehát vegytisztán érdekalapú áldozati kultúra atyja is egyben! A történelem színpadán nála – a rabszolgatartó társadalmaktól az ipari munkásság megjelenéséig – csupán egyetlen szívet melengető főszereplő létezik (illetve annak permutált alakjai): a kifacsart citromként tengődő, léthelyzetéből fakadóan üresfejű senki, a senkik milliói, akiket a kevesek facsarnak, és akiket ezért – már a facsarókat – erőszakkal ki kell szorítani a lét házából. A végső cél, hogy az egyenlőség evilági boldogsága azonnal és határozottan betöltse a senkikből a kommunizmus révén végre valakivé válók tömegét. Hogy a valóságban a senkikből bárkik lettek, nehezen fogható fel Nyugaton, főleg, ha valaki par excellence empirista, de ez olyannyira magas labda, hogy lecsapásában nincs semmi elegancia.

A materialista áldozati kultúra megteremtése ugyanakkor sokkal mélyebb sebet ejtett rajtunk. A társadalom egymással összebékíthetetlen ellentétben álló osztályokra szakításából, majd egalitariánus egyneműsítéséből (végső cél) ugyanis értelemszerűen következik az individuum megismételhetetlen egyediségének, valamint a személyhez kötött teljesítmény tagadása. Hogy ez mit jelent, Európa keleti felén megtapasztaltuk. A gyengének, ebben a kontextusban mindig igaza van, ő a jó, míg az erős és sikeres, a közösségből teljesítményével akár saját vagy elődei révén kimagasló szereplő a haladás útjában áll, eltakarja napot. Az általa vállalt felelősség és kötelezettségvállalás súlytalan, mint tőkés és polgár, tekintély és vezető – jó esetben – a társadalom peremén vagy a történelem szemétdombján a helye.

Az ipari forradalom felpörgése nyomán a 19. század első felében a gyári munkásság élethelyzete kifejezetten szörnyű volt és változtatás után kiáltott. Marx tervében ugyanakkor nem nehéz felismerni a frusztrált, kamaszos embergyűlöletet, illetve a családok nemzedékeit egybekapcsoló összteljesítmény iránti érzéketlenséget, megvetést. Az általa javasolt terápia (egalitariánus társadalom) olyan, mintha meg akarná szüntetni a szív lüktető ritmusát, hogy helyette szép és szabályos vonal szaladjon végig a monitoron. A világ megjobbítása mögött rejlő marxi düh és a dühből származó vakságot mi sem jelzi jobban, minthogy alig egy évszázad alatt az érdekérvényesítés különböző formái révén a nyugati „klasszikus munkásság” páratlanul széles jogokat szerzett (majd megszűnt létezni), miközben a marxizmust államvallássá tevő kommunista Kínában ma sincsen nyugdíj- vagy betegbiztosítás, sőt, a szűrt és megrágott hírek szerint is emberek százai ugranak le az összeszerelő csarnokok tetőiről elcsigázva és elkeseredetten.

 

Pro secundo

 

Összegezve tehát megállapítható, hogy adott egy régió, a miénk (és sokmilliónyi polgára), amely a rövid XX. század során arra kényszerült, hogy akarata ellenére a marxi tanítást biflázza, annak gyakorlatát elszenvedje. Ez a tanítás – a marxi „abszolút igazságigénynek” megfelelően – kizárólagosságot követelt és élvezett, mely kizárólagosság fölött a kommunista államhatalom minden eszközzel őrködött. Amikor pedig térségünk tengernyi kín után újra visszaszerezte szabadságát, azzal szembesült, hogy az évtizedeken át irigyelt Nyugat, ahol az egyén szabadsága és önrendelkezése, a magántulajdon szentsége, a szólás és a gondolat szabadsága, a szabad vallásgyakorlás és a folyamatos jogkiterjesztés (emancipációs folyamat) pazar életkörülményeket teremtett, szóval a szabad világ az elismerés, sőt, a hódolat hangján emlékezik meg szenvedéstörténetünk tervezőjéről. Mi több, nem egyszerűen néhány fejlődésében megrekedt entellektüel teszi ezt, hanem az Európai Unió elnöke, egy bizonyos Jean-Claude Juncker (elvileg néppárti, konzervatív politikus) és a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx őeminenciája. Míg Juncker a több mint 1500 éves Konstantin-bazilikában (!) németül arról beszélt, hogy „Marxot kizárólag a maga korából kiindulva érthetjük meg” („Man muss Karl Marx aus seiner Zeit heraus verstehen.” forrás: dpa), majd gyors lendülettel bennünket, a marxi rémálmot megélt közösségeket is helyre tesz („Dass einige seiner späteren Jünger die Werte, die er formuliert hat und die Worte, die er zur Beschreibung dieser Werte gefunden hat, als Waffe gegen andere einsetzten, dafür kann man Karl Marx nicht zur Verantwortung ziehen.” azaz: „Hogy néhány későbbi tanítvány ama értékeket, melyeket ő megfogalmazott és ama szavakat, melyeket ő ezen értékek leírásához talált, fegyverként mások ellen bevetették, ezért Marx Károly nem vonható felelősségre.” forrás: dpa), addig a müncheni érsek olyan érzéketlen „igenis meg nem is” típusú interjút adott az évforduló alkalmából, hogy a diktatúrák megkínzott és halomra gyilkolt papjainak emlékébe jobban beletaposni nem is lehetséges. A névrokon Marx érsek úr nem határolódik el a marxizmustól, nem fejezi ki együttérzését egyháza sokat szenvedett tagjaival szemben, hanem arról beszél, mennyire fontos a marxi gondolat, hogy a kapitalizmus túlkapásait le kell törni, és mivel a kommunizmus bűneinél következetesen a „sztálinizmus” kifejezést használja, beleáll abba az érzéketlen balos narratívába, melynek lényege, hogy a kommunizmusnak belső tagolása van, azaz létezik vállalhatatlan és vállalható része. (A kommunizmus-tagolás mérhetetlen ostobaságának és szívtelenségének margójára: az éppen most boldoggá avatott Brenner János atyát Sztálin halála után 1957 decemberében ölték meg, a lengyel Boldog Jerzy Popiełuszko atyát 1984-ben!)

Az unió nyugati felében és azon belül különösen erős német Marx-kultusz látlelet arról, hogy Európa elitje semmit nem tanult a XX. századból és ma is vallja annak hazugságait (Bourbon-tempó). Mivel egy családban kell hogy legyenek szívbéli egyezségek, közös értékek, melyeket sohasem árulunk el, kijelenthető: az Európai Unió tagjai nem képeznek családot, nincsenek közös halottaink, közös fájdalmunk, tiszteletben tartott érzékenységeink. Amennyiben pedig a nyugat-európai bal- és pszeudo-jobboldali pártok identitásának meghatározó eleme marad Marx Károly totalitariánus életműve (most az), úgy abból több dolog következik:

1.)    Hiába lett nyilvánvalóvá, hogy Marx diagnózisa, tézisei, elmélete, társadalomképe stb. jelentős eufemizmussal nem állta ki az idő próbáját, (a) a hagyományos baloldali pártok nem fognak továbblépni és elutasítani a tant, mert ez szellemi kiüresedésüket okozná, (b) a jobboldali pártok pedig inkább elfogadják a kánont, különben a történelem „rossz” oldalára kerülnének a balosok (vagyis a haladók) dominálta mainstream világban;

2.)    Továbbra is számolnunk kell a marxizmusból eredeztethető „kettős mércével” (jó bűnök és rossz bűnök), aminek lényege, hogy az egyenlők között mindig vannak egyenlőbbek, akiknek tevékenységére, hatására nem érvényes az egyetemes emberi jogok szempontrendszere;

3.)    Az úgynevezett „szabad világ”, a nyugati civilizáció úgy ahogy van szellemileg benne rekedt a XX. században, így a XXI. század kihívásaival szemben nem születhetnek közös megoldások, tehát fel kell készülnünk a széttöredezettség hosszúra nyúló korára.

 

Pro tertio

 

Mivel fundamentális értékvitáról (jó-rossz), azaz kultúrharcról van szó, Marx Károly megítéléséről konszenzus nem születhet. Számunkra, kelet-európaiak számára a fal ott húzódik, hogy a filozófia-, a közgazdaságtörténet olyan alakjáról beszélhetünk legföljebb, aki élt és meghalt, és akinek elméletét az idő megcáfolta, miközben egyidejűleg rámutatunk azokra az elviselhetetlen szenvedésekre, melyeket az 1883-ban elhunyt Marx társadalomátalakító terveinek következetes megvalósításakor utóbb (mások) elkövettek. Nincs szobor, se hájp, nincs főhajtás, sem mentegetés. A megfelelő szubkulturális kódban: No pasarán!

Mindazok a nyugat- és kelet-európai pártok és politikusaik, akik nem veszik figyelembe a kontinens egészének történelmi tapasztalatait, akik továbbra is a társadalom utópikus átalakításának üdítő lehetőségét szimatolják Marxban, annak a totalitariánus örökségnek a képviselői, akik elutasítják a közös múltból fakadó közös felelősséget és tagadják európai kultúránk alapvetőnek titulált értékeit. Meggyőződésem, hogy a világ marxistái ezért sem értik, miért az Amerikai Egyesült Államok nyerte meg a huszadik századot, és miképp lehet egy országnak több mint kétszáz éves alkotmánya. Pedig a sikerben és a stabilitásban semmi titok. Míg az európai társadalomtörténet 1791 óta a végtelenül puha és instabil „közjó” (d'intérêt général – az 1791. évi francia alkotmány óriási hatást gyakorolt a kontinens alkotmányozói gyakorlatára) fogalomra épít, mely az egyén szabadsága fölé helyezi a közakaratot (volonté publique), addig az amerikai alapító atyák a kezdetektől az individuumot és annak az élethez és a szabadsághoz fűződő jogait helyezték az állam fölé. (Karol Sauerland: Die Intellektuellen über die Rolle der Ideologie und Kultur. Eingezwängt in die Links-Rechts-Falle) Apró különbségnek tűnik, de nem az. Erős közösség csak szuverén és erős egyénekből jön létre, ahogy szuverén és erős nemzetek hozhatnak csak létre életképes szövetséget.

Juncker, Reinhard és a többiek talán nem is sejtik, hogy az évforduló kapcsán bemutatott kűrjükkel mégiscsak tiszta vizet öntöttek a pohárba. Aki picit jobban figyelt, mindig is tudta, nincs olyan, hogy szélsőjobb vagy szélsőbal. Kedves nyugati barátaink, a bolsevikok, az olasz fasiszták, akárcsak a német nemzetiszocialisták kivétel nélkül mind Marx gyermekei voltak! Legtöbben ezt be is vallották (Lenin, Mussolini), mások csak azért nem, mert országon belüli konkurenciaharcban álltak a szavazókért (Hitler). Mégis megállapítható, hogy a bipoláris világrend természetrajza nyomán Marx Károlynak kétségtelenül jelentős hatása lett a közgondolkodásra. Itt maradtak velünk gyilkos dichotómiái, melyeket csak egy történettel tudnék feloldani. Egy kisfiú azt kérdezte a paptól, miért nem segít az Isten a szomszéd beteg néninek? Az egyházfi széles mosollyal a száján megsimogatta a gyermeket és annyit mondott: Te vagy Isten keze, akárcsak a többi ember. A fiú másnaptól ápolni kezdte az idős asszonyt, aki csodásan felgyógyult. Nem tartom kizártnak, hogy az ördögnek is szüksége van kezekre. Ha ez így van, nem kétséges, a kétszáz éve született trieri Marx-fiú anno bejelentkezett mindkettőre.

            Zárásképp: nincsen abban semmi meglepő, ha egy virtigli marxista (kommunista) rajong a mesteréért, de hogy az Európai Unió bizottságának elnöke vagy a katolikus egyház bíborosa tegye ezt, nem egyszerű szereptévesztés vagy az adott személy korlátozott képességeiből származó helyzetrontás (mismatch). Ez botrány.