A változás korában élünk. Amint a múlt században az 1929-es nagy gazdasági világválság – vagyis az első globális termelési krízis – alaposan átrendezte a gazdasággal kapcsolatos gondolkodást, úgy a 2008-as ingatlan- és hitelpiacokról kiinduló válság is messzemenő következményekkel járó változásokat hozott. A reakció egyik esetben sem maradt el: az előbbinél keynesiánus gazdaságpolitika lépett a korábban uralkodó laissez faire helyébe, utóbbinál pedig egyenesen a valóság csapta arcul a tőzsdespekulációra és adósságcirkulálásra felépített neoliberális pénzügyi rendszert. A gazdasági buborékok és derivátumok gyakorlata szó szerint hitelét vesztette. 2008 azonban jóval mélyebb tanulsággal szolgált, mint 1929, hiszen egyfelől megrendült a gazdaság mindenhatóságába vetett hit s felértékelődtek az olyan értékek, mint a szorgalom, a takarékosság, a kiszámíthatóság és a biztonság, másfelől a gazdaság belső szerkezete is megváltozott, ugyanis a hitel helyébe a munka, a gazdaság autonómiájának helyébe pedig a társadalom érdekeit védő állam lépett. Miután színről színre láttunk, kiderült: a munkából finanszírozott jólét biztosítása helyett évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott. A tanulságok leszűrése után a világ színpadjára visszatértek a konkrétumok, a meghatározott értékek és a biztonságot garantáló korlátok. Röviden: a közérdek vált elsődlegessé. 

Mint mindig, a változás ezúttal is a fejünkben kezdődött. Nyíltan kezdtek beszélni a pénzügyi tervezőközpontok hibáiról, a világgazdaságot működtető nemzetközi szervezetek vonakodó válságkezeléséről és a gazdaságon belüli olyan egyensúlytalanságokról, mint amik a tőke és a munka megtermelt jövedelemből való részesedése között vagy a hazai és külföldi tulajdon arányában alakultak ki. A nyílt beszéd lebontotta azokat a korlátokat, amelyeket az 1990-es évek óta a neoliberalizmussal szövetségben működő „történelem végi” politikai elit emelt a szabad véleménynyilvánítás elé. E húsz évig érvényesülő kérdéstilalom olyan orwelli újbeszélt alakított ki, amely bizonyos kifejezések „politikailag inkorrektté” nyilvánításával nyelvileg vette elejét annak, hogy a problémákat tudomásul vegyük – így amikor ezek minden korábbinál élesebben vetődtek fel, a megoldás keresése már a szavak szintjén ellehetetlenült. A status quo elleni lázadás a fogalmak ismételt birtokba vételével kezdődött, amikor is bátran nevén nevezték a bajokat. Jellemző módon a 2016-os év két nagy meglepetése Donald Trump megválasztása és a Brexit megszavazása volt. Előbbi kapcsán a közvéleménykutató cégek, a fősodratú véleményt diktáló médiagépezet és a „független” nyomásgyakorló csoportok kórusban hajtogatták, hogy ez nem lehetséges; utóbbi másnapján pedig egy vezető brit liberális lap jelent meg olyan címlappal, amelynek szalagcíme a „maradás” győzelmét hirdette. A régi keretek között mozgó véleményvezérek egyik esetben sem tudták elképzelni, hogy más világ is lehetséges, mint az övéké. Ám e régi világ kulturális hegemóniáján rések keletkeztek s a választók mindkét alkalommal másként döntöttek, mint ahogy azt odafentről sugallták nekik. Ezzel visszatért a demokrácia többségi modellje, amelyben a kiváltságait féltő elit helyett a nemzet dönt saját sorsáról. Ismét a nép lett a szuverén!


Európában új konszenzus születik. A felelősségre-vonhatatlan, nem választott vezetők és a távoli, bürokratikus–technokratikus centrumok egy ideje kezdik elveszíteni az idő fölötti uralmukat, amin az sem segít, ha az új politikai erőket nyakra-főre „populistának” nevezik, amely valójában azt jelenti, hogy emezek képesek elnyerni a választásra jogosult állampolgárok többségének bizalmát és „népbarát” politizálást folytatnak – azaz a nép javára, nemzeti keretek között gyakorolják törvényes felhatalmazásukat. Ezzel párhuzamosan zajlik az a folyamat is, amelynek során a nemzetekfeletti struktúrák – amelyek megerősödése időben együtt járt az egyéni töredék-identitások népszerűsítésével – helyett egyre inkább a nemzeti közösségek reneszánszát látjuk, jelentkezzen bár a nemzetállamok megerősítése, vagy éppenséggel a nemzetiségi autonómiák iránti igény képében. Huszonkét európai ország választási eredményei bizonyítják, hogy az ún. „jobboldali populista” pártok támogatása ma magasabb, mint az elmúlt harminc évben bármikor. Mindez a gyakorlatban nem jelent mást, mint hogy Brüsszel és Strasbourg átláthatatlan és elszámoltathatatlan döntései helyett adott esetben Varsó, Prága, Pozsony és Budapest akarata érvényesül. 

Történelmi okokból kifolyólag és a politikai kultúra sajátosságainál fogva az új Európa a kontinens középső és keleti felén születik. Azok a változások, amelyek egész Európában zajlanak, itt előbb és élesebb kontúrokkal jelennek meg. 1978-ban, öt évvel Nyugatra emigrálása után Alekszandr Szolzsenyicin Harvardon tartott előadásában azt mondta, hogy „az emberi jellem Nyugaton meggyengült, Keleten megerősödött. A szovjet nép hatvan év alatt, a kelet-európai népek három évtized alatt olyan lelki tapasztalatra tettek szert, ami jóval megelőzi a Nyugatot. A sokféle és halálos erejű nyomás alatt az élet itt erősebb, mélyebb és érdekesebb jellemeket alakított ki, mint a szabályozott nyugati jólét.” Az orosz Gulág-túlélő arra gondolt, hogy a kommunizmus nyomása alatt Közép- és Kelet-Európa népeinek élete és függetlensége állandó veszélyben volt, így a szabadság iránti vágy és a nemzeti hagyományok tisztelete folyamatos aktivitást mutatott. A kommunizmus halálos veszedelme eközben nemcsak életerőssé, hanem eggyé is kovácsolta az itt élő népeket. Bár a Balti-tengertől a Balkánig és az Odera–Neisse–Duna-vonalától a Dnyeszterig Európa középső és keleti felét évtizedekre hibernálták, ez a politikai jégkorszak egyfelől örökös védekezésre késztette őket, másfelől növelte ellenállóképességüket a mindenkori ideológiák és utópikus kísértések – így a mostaniak – ellen is. A rendszerváltoztatások után eltelt évtizedekben aztán ez a közös történelemi tapasztalat a régió előnyévé vált, amelyre támaszkodva a V4-es együttműködés Európa hajtóerejévé válhatott. 

Az 1989/90-es rendszerváltoztatás – amikor Magyarország régiós sorstársaival egy időben harcolta ki a szabadságát és függetlenségét – után még sokáig a kommunizmus súlyos öröksége tartotta fogva országunkat. Az egypártrendszerű diktatúra helyett ugyan parlamentáris demokráciát vezettünk be, a tervutasításos gazdaság helyébe piacgazdaság lépett, és az erőszakos szovjet integrációk helyett a NATO és az Európai Unió kereteit választhatták a magyarok is, de kulturális kódjainkban, a nyilvánosság működtetőinek körében és az intézmények alagsorában még élt a pártállam. Húszévnyi küzdelem után az ország 2010-től kezdte el lebontani a posztkommunista struktúrákat. Ettől kezdve járhatta a maga útját Magyarország, amelyben sok innovatív gondolatnak és mindenekelőtt önálló cselekvésnek jutott szerep. Sokan furcsállták, mások szokatlannak tartották és nem kevesen voltak, akik ellene drukkoltak, de mára kiderült: a magyar modell működik.

Mi, magyarok, ha megkérdeznek minket, hogy milyenek vagyunk, gyakran ismerjük el némi dicsekvéssel, hogy jellemvonásaink közé tartozik a leleményesség, a találékonyság és a furfangos megoldások kiötlése. Minden bizonnyal a mögöttünk hagyott évszázadok nemzetet próbáló sorsfordulói és történelmi kutyaszorítóink okozták, hogy ravasz ötletekkel kellett kicseleznünk a ránk mért sorsot. Életben maradásunk feltétele volt, hogy használjuk az eszünket. Ennek köszönhetően Magyarország 2010 óta saját lábára állt és olyan úton jár, amit a választók jelöltek ki számára. A globális kihívásokra születő lokális magyar megoldások az elmúlt nyolc évben fokozatosan számolták fel az ország gazdasági kitettségét, növelték diplomáciai mozgásterét és adtak okot a nemzeti büszkeség megélésére. 

Az első feladatok között korszerű államjogi kereteket kellett teremtenünk a 21. századi Magyarország számára – ezt szolgálta az új alkotmány (a 2012. január elsején hatályba lépett Alaptörvény), amely lecserélte a még 1949-ben az országra erőltetett s azóta toldozgatott-foldozgatott alkotmányt. Emellett az ország függetlenségét is hamar biztosította a kormány, amely a korábban félrekezelt gazdasági válság negatív hatásainak csökkentéséből, a függőség és a financiális gyámkodás megszüntetéséből állt. A megelőző kormányzatok által felhalmozott államadósságtól való megszabadulást és a társadalom pénzügyi védelmének hiányából fakadó lakossági deviza-tartozások rendezését ugyanaz motiválta: az az ország, amely kintlevőségeket halmoz fel, nem lehet igazán független. A stratégiai infrastruktúra állami kézbe – s ezzel nemzeti ellenőrzés alá – vétele szintén ezt a célt szolgálta, akárcsak a multinacionális nagyvállalatokat érintő különadók bevezetése, a pénzügyi tranzakciókat, a telekommunikációs szektort, a reklámokat vagy a közműszolgáltatókat érintő adók alkalmazása. E különadók 2010 és 2017 között évente a GDP másfél–két százalékát tették ki! 

A kettőezertízes évek nagy felismerése volt, hogy csak munkaalapú és családban gondolkodó nemzet lehet erős. Éppen ezért egy sor olyan intézkedés történt, amely a dolgozó emberek és családok védelmét és gyarapodását szolgálta. A neoliberális gyakorlat miatt a gazdasági termelékenységtől az azt előállítók bérei jelentősen elszakadtak. A bérek részesedése folyamatosan csökkent, az 1970 és 2010 közötti időszak fő veszteseivé a magyar munkavállalók váltak. A magyar kormány jövedelemátcsoportosítása révén azonban 2010-től megfordult a folyamat, és 2017-ben a visegrádi országok közül immár Magyarországon volt a legmagasabb a bérhányad! A munkaalapú társadalom létrejöttét célozta a munkajövedelmek helyett a fogyasztást terhelő adó bevezetése, amelyet minimálbér- és nyugdíjemelés, valamint szektorális béremelések egészítenek ki. A számok magukért beszélnek: 2017-re a foglalkoztatottak száma 4 és fél millióra nőtt Magyarországon, a nettó bérek pedig reálértelemben 2010 és 2017 között majd’ 40 százalékkal növekedtek. 

A családok támogatása szintén prioritássá vált: a hatékony családtámogatási rendszer megteremtése, a gyermekvállalás és a lakásépítés ösztönzése, a nagycsaládoknak járó kedvezmények és a rezsicsökkentés mind-mind azt szolgálja, hogy a társadalom alapjául szolgáló legkisebb egység megerősödjön. Összesen egymillió család került könnyebb helyzetbe a családi adókedvezményekkel, a családi típusú adózásnak köszönhetően pedig 2011 és 2018 között 1900 milliárd forint marad a gyermeket nevelő családoknál. A kormány intézkedéseinek nyomán a családok a rezsicsökkentéssel eddig több mint ezermilliárd forintot takarítottak meg. A 2010-ben mélyponton lévő gyermekvállalási kedv kedvezőtlen trendje két ciklus alatt jelentősen javult. Az ország anyagi talpra állítása persze önmagán jócskán túlmutató missziót teljesít: egy magabíró nemzet kultúrájának kialakítását. A magyar tapasztalat szerint ráadásul a munkaalapú és családbarát társadalom versenyképesebb. 

Magyarország mindenestől európai ország, közelebbről pedig a közép- és kelet-európai népek egymásra utalt családjának tagja. Ezer éve élünk Európa közepén – büszkék vagyunk múltunkra és megkötött barátságainkra. Együtt megyünk tovább!

 

Az írás utószó a szerző szerkesztésében, angol nyelven megjelent The future of Europe – Hungary: brave and free című, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gondozásában, 2018 januárjában megjelent kötethez.