Azóta viszont, a megváltozott nemzetközi viszonyok, mindenekelőtt az ukrajnai polgárháború, és Oroszország terjeszkedési politikájának újjáéledése hatására, legalább két ponton merült fel újra Finnország és Magyarország sorsközösségének gondolata. Az első, figyelemre méltó lehetőség, hogy a két ország újra azonos katonai szövetség tagja lehet. 2014 júniusában, nem sokkal azelőtt, hogy az ukrajnai szakadárok lelőtték a maláj légitársaság utasszállító repülőgépét, a finn védelmi miniszter, Carl Haglund kijelentette: az ukrajnai orosz beavatkozást látva országának komolyan meg kell fontolnia a NATO-csatlakozást. Bár a közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy jelenleg csak minden ötödik finn állampolgár támogatja az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozást, finn politikusok szerint ez megváltozhat akkor, ha őszinte és nyílt társadalmi vitát folytatnak a lehetséges tagságról. Tavaly az is felmerült, hogy a 2015-ös választások után népszavazást írnak ki a csatlakozás kérdéséről.

A másik, szintén figyelemre méltó „párhuzamos történet” az orosz technológiával, hosszú távú orosz kölcsönök igénybevételével épülő atomerőművek felépítésére kötött szerződések ügye.

A finn parlament 2014 decemberében 115 igen és 74 nem szavazattal jóváhagyta, hogy a Fennovoima Oy társaság új atomerőművet építsen Pyhäjokiban. A létesítmény tíz év múlva adhat áramot a finn iparvállalatoknak, intézményeknek és önkormányzatoknak. A társaságban kisebbségi tulajdonrészt szerzett a majdani kivitelező, az orosz Roszatom is. Világos, hogy Finnország a meglévő paksi atomerőművet bővítő Magyarországhoz hasonlóan tisztában van vele, hogy földrajzi adottságai miatt nem szabadulhat meg teljesen az orosz energiafüggőségtől, de annak kevésbé direkt formáját, a kisebb kiszolgáltatottságot választotta. A bármikor elzárható orosz földgáz helyett alternatívaként az orosz segítséggel épülő atomerőmű mellett döntött, melynek révén az energia forrását legalább a saját területére helyezheti át.

Elgondolkodtató, hogy a finn parlamentben úgy szerzett meggyőző többséget az atomerőmű építéséről szóló döntés, hogy a parlamenti vitában nem hangzottak el a kormányzat, illetve Alexander Stubb miniszterelnök tisztességét megkérdőjelező felszólalások. Helsinkiben fel sem merült, hogy az építkezés hátterében intézményesített korrupció, illetve a hazaárulás állhat. Sajnos, Paks II ügyében a magyar reakciók egészen mások voltak, tükrözték a két ország politikai hagyományai közötti különbségeket. A finnek ugyanis tradicionálisan konszenzusra törekszenek. A nemzeti érdek felismerése és érvényesítése még a negyvenes évek első felében is meghatározó volt, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Finnországnak a világháború veszteseként sikerült távol tartani területétől a Vörös Hadsereget, megóvnia társadalmi rendszerét a „szovjetizálásától”.

Elég, ha itt csak néhány lényeges epizódot idézünk fel az 1944-es év párhuzamos históriájából. Ismeretes, hogy Magyarország és Finnország már előző évben, 1943-ban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a szövetséges hatalmakkal. Igaz, a finnek egyesen a Szovjetunióhoz fordultak, Magyarországhoz pedig brit és amerikai diplomatáknál tapogatózott. De ennél lényegesebb az, hogy 1944. április 12-én, nem kis mértékben Magyarország német megszállásának hatására, a kétszáz tagú finn parlament nyíltan megtárgyalta Sztálin fegyverszüneti feltételeit. Igaz, a képviselők akkor elvetették a Szovjetunió követelését, hogy szereljék le a finn hadsereget, de a nyilvános vita egyértelművé tette, hogy a katonaság a kormány mögött áll. Mannerheim marsallnak rendelkezésre állt a hatékony fegyveres erő a Lappföldön állomásozó 20. német „hegyi” hadsereg elleni fellépésre, mint ahogy arra is, hogy ellenálljon a Vörös Hadsereg előrenyomulásának. (1944 júliusában a finnek vissza is vertek egy komoly szovjet támadást, majd szeptemberben, a románok után (!) megkötött fegyverszüneti egyezményt teljesítve megtámadták és az 1945 tavaszáig elhúzódó háborúban lefegyverezték az északon állomásozó Wehrmacht-csapatokat, ami 90 ezer finn katona életébe került.)

Magyarországon az 1939. május végén megválasztott képviselőház ahol csak lehetett, ott gátolta a Kállay-kormány törekvéseit a háborúból való „kiugrásra”, majd támogatta a nácik által hatalomra segített „Quisling-kormányt”, Sztójay Döme kabinetjét. Ezután a képviselők többsége követte Szálasit Sopronba, majd Németországba, vagyis a kritikus időszakban, 1944-ben hiányzott a legitim népképviselet, mely támaszul szolgálhatott volna az ország érdekeit felismerő politikusoknak.

Bízzunk benne, hogy a konszenzusteremtés finn hagyománya idővel nálunk is meghonosodik, s két ország politikai rendszere, tekintettel a két ország bizonyos tekintetben hasonló földrajzi helyzetére, hasonlóan reagál majd a kihívásokra.