Fotó: MTI, Koszticsák Szilárd


A század első felében következetes szociáldemokrataként, egy korlátozott parlamentarizmus keretei között a nehéz politikai ellenzéki szerep, míg a század második felében, a bolsevizmus másodszori magyarországi hatalomra jutása után öntudatos magyarsága miatt börtön, kirekesztés és száműzetés volt a sorsa.

Négy évtized kommunizmus és két évtized posztkommunizmus után, Kéthly Anna most felavatandó szobra nemcsak a személye iránti tiszteletünk jele, hanem bronzba öntött bizonyossága annak is, hogy a XX. században a nemzeti gondolat és a baloldali politika összekapcsolódása – mint párhuzamosok találkozása a magyar végtelenben – nem volt lehetetlen.

Első országházi beszédében 1922. július 25-én, az első világháború, a kommün 133 napos rémuralma és a trianoni békeszerződés okozta romokon így fogalmazott a magyar teendőkről az akkor 33 esztendős nemzetgyűlési képviselő, Kéthly Anna: „Ennek a Hazának a sorsa nemcsak a mi sorsunk, hanem azoké, akik utánunk következnek. Mert mi, akik egy ilyen szomorú korszakban élünk, már úgyis leszámoltunk azzal, hogy életünk tulajdonképpen csak szomorú vegetálás (…) Arra kell törekednünk, hogy ezt a nyomorúságot ne hagyjuk örökségül azokra, akik utánunk jönnek.

1973-ban, életútja végén, 84 esztendősen így összegezte a múltat: „Mi a vesztők közé vagyunk számítva, de bizonyos, hogy a történelem (…) kárpótlást és elégtételt fog szolgáltatni azoknak (…) akik nem adták meg magukat sem anyagi előnyökért, sem fenyegetés előtt meghajolva, sem belenyugodva és rezignálva.”

A tettek és az idő által hitelesített gondolatokból kiolvasható nemzeti felelősségtudat, a politikai következetesség és az emberi áldozatkészség voltak a tartóoszlopai Kéthly Anna történelmi korszakokon, rendszereken és nehéz évtizedeken átívelő politikai pályájának.

Az apai ágon munkás-, anyai ágon szegény somogyi parasztcsaládból származó Kéthly Annának tizennégy testvére volt, akik közül öt már csecsemőkorban meghalt. Egyik öccse az első világháborúban a keleti fronton életét vesztette, a másik bátyja hadifogságba került. A kis Anna szegény diákként csak egyházi iskolák támogatásával tanulhatott, mindvégig kitűnően. Tizenöt évesen már neki is dolgoznia kellett, kis varrodákban kapott állást. A munka mellett gépírói és könyvelői tanfolyamot végzett, de gimnáziumi érettségire már nem tudott jelentkezni.

Kéthly Anna a boldog békeidőknek nevezett korszak nélkülözéstől és kilátástalanságtól terhes magyar társadalmi valóságába nőtt bele. Élete ezen időszakáról így emlékezett: „A körülöttem lévő világban megláttam a rengeteg igazságtalanságot, a munkáscsaládok nyomorát, anyáink nehezen viselt terheit, a gyermekek sorsát, akik jobbat érdemeltek, mint azt, hogy a szüleik bajokkal tömött hátizsákját továbbcipeljék.”

Az emberi és nemzeti szolidaritás vágya vezette a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, amelynek 28 esztendősen, 1917-ben lett a tagja. Szavai szerint „(…) nem, mint képzett marxista, hanem a felháborodásomtól vezettetve, mert az ínségből és megpróbáltatásokból a kivezető utat csak abban láttam, hogy kifosztott testvéreimmel együtt legyek. Minden egyéb később jött, amikor szocialista meggyőződésem szilárdságot, alapot kapott.”

Az 1918-as őszirózsás forradalomnak mondott fordulat még reményt és bizakodást adott neki, igyekezett azt támogatni. Amikor a védtelen Magyarországot megtámadták a szomszédai, önként jelentkezett a Vörös Hadsereg toborzó-sorozó bizottságánál. De hiába akarta védeni hazáját, nőket nem vettek fel a seregbe. Az első magyarországi bolsevik uralom, a Tanácsköztársaság azonban életre szóló undorral és félelemmel töltötte el. Nemzetellenesnek, társadalmi ügyekben pedig hamisnak, képmutatónak, a jelszavakkal veszélyesen visszaélőnek és a szolidaritás eszméjét súlyosan kompromittálónak tartotta a magyarországi kommunisták agresszív uralmát. Amint 1922-ben fogalmazott: "amit a kommün alatt csináltak, ahhoz semmi közünk, elítélünk minden lélekrombolást, akármilyen cégér alatt folyik is.” 

1927-ben egyik parlamenti beszédében elmondta, hogy „a bolsevizmust a polgári társadalomnak olyan szervezetlensége előzte meg, amely hanyatt-homlok engedte magát befogatni ezeknek az időknek a jármába (...) A szociáldemokraták az igazságosabb társadalmi rendre való áttérést vérontás nélkül, történelmi szükségszerűségként akarják végrehajtani, nem akarják kitenyészteni a társadalmi rend gyűlölködő és mindenre kész bolsevista elemeit, akik csak felforgatással,  vérengzéssel és fegyverrel akarják megdönteni a monopolista társadalmat. Ezzel mi a legélesebben szemben állunk.”

A történelmi megrázkódtatások után az 1921-ben megkötött Bethlen-Peyer paktum polgárjogot teremtett, és politikai teret nyitott a magyar szociáldemokráciának, ezáltal Kéthly Annának is, aki 1922-ben, egyetlen nőként, a Nemzetgyűlés szociáldemokrata képviselője lett. Országgyűlési mandátumát 1944-ig megőrzi.

Okulva az első világháború előtti szellemi és politikai fejleményekből és azok következményeiből, a sokat emlegetett Bethlen-Peyer paktum egyik kevésbé idézett része volt az megállapodás, amely szerint a korabeli baloldal, azaz a szociáldemokrata párt „belpolitikai téren szakít a liberális blokkal”. A paktum 1921 és 1945 között ezáltal megvédte a magyar baloldalt attól, amitől 1990 után a magyar szocialisták már nem voltak képesek megvédeni önmagukat, azaz a magyarországi liberálisok általi tönkretételtől.

A Horthy korszak ellenzéki, szociáldemokrata országgyűlési képviselőjeként Kéthly Anna a szó legjobb értelmében vett érdekvédő és jogvédő harcot folytatott. Több mint nyolcszáz érdemi parlamenti felszólalása hiteles látleletét adja a korszak megoldatlan társadalmi gondjainak. A munkanélküliség, a hadirokkantak, a hadiözvegyek, a hadiárvák védelme, a lakásgondok, a sokgyermekes családok támogatása, a bérből és fizetésből élők érdekeinek a védelme állt politikai tevékenysége középpontjában.

A trianoni ország- és nemzetcsonkítást Kéthly Anna csakis vértelen revízió útján kívánta orvosolni. Az elszakított magyarok és a magyarországi nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását egyaránt fontosnak tartotta. Egy parlamenti vitában, Hóman Bálint kultuszminiszter azon érvelésére, mely szerint a csehszlovák kultúrpolitika éles magyarellenessége miatt bizonyos kormányzati intézkedésekben a magyarországi szlovákokat illetően „nem lehet a teljes tolerancia álláspontjára helyezkedni” Kéthly Anna azzal válaszolt, hogy „ennek a kérdésnek az élére állításával nekünk több veszítenivalónk van, ezért a felvidéki magyar kultúrára kötelesek vagyunk vigyázni, míg a Magyarországon lévő kisebbségi kultúrát kötelesek vagyunk védeni.” A magyarországi zsidók jogait korlátozó törvényjavaslatok vitájában pedig a kollektív bűnösség kategorikus elutasításával, szenvedélyesen fejtette ki álláspontját: „A törvényjavaslat a zsidók térfoglalása ellen készült. Azt kérdem, miért nem hoznak törvényt az elnyomatás és kizsákmányolás ellen, akár zsidó, akár keresztény csinálja? (…) Egyetlen emberséges, keresztény és egyedül jogosult megoldás létezik: a zsidóság, a zsidóvallásúak számára sem lehet rosszabb életfeltételeket biztosítani, mint a másvallásúak és másfelekezetűek számára. (...) A belső bajoknak az enyhítése nem a zsidótörvény javaslattal történhetik, hanem egy becsületes és tisztességes választójoggal, egy kiadós szociálpolitikával és – elsősorban kellett volna említenem – egy valódi, lényeges és alapos földreformmal.” 

Magyarország német megszállása után Kéthly Annát kereste a Gestapo, a letartóztatás elől más névre szóló iratokkal vidékre menekült. A nyilas hatalomátvételt és a főváros ostromát egy baráti család budai házának pincéjében meghúzódva vészelte át. 1945 tavaszán visszatért a politikába, az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek a tagja, a szociáldemokrata párt frakcióvezetője. Két nap múlva lesz éppen 70 éves évfordulója annak, hogy 1945. november 29-én a parlament alelnökévé választották. Országgyűlési mandátumát és alelnöki tisztségét 1948 februárjáig megőrizte.

1947. június 24-én, a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés elfogadásáról szóló törvényjavaslat vitájában Kéthly Anna a Horthy korszak értékelése során a mindenkori politikai rendszerekkel és politikusokkal szemben alkalmazandó, kimentési lehetőségek nélküli, legszigorúbb eredményfelelősség elvét alkalmazta: „E békeszerződés előkészítésében, azokban az évtizedekben, amelyek ennek a békeszerződésnek a hátterét adják, mi nem vehettünk részt. (…) A feudalizmusnak, a nagytőkének, és a bürokráciának a hármasa uralkodott ebben az országban. (…) Ez lett az eredménye. Amikor ennek a békeszerződésnek a szövegét tudomásul vesszük, akkor ezzel nemcsak a megsértett országokat fizetjük ki, de kifizetjük saját uralkodóosztályunkat is. (…) Nincs többé egymással számadásunk.”

Fotó: MTI, Koszticsák Szilárd

Kéthly Anna bízott a polgári demokratikus keretek között megvalósuló újrakezdésben, bízott a magyar szociáldemokrácia országépítő erejében. Szerencsésebb geopolitikai körülmények fennállása esetén, például Ausztriához hasonlóan, mindez lehetségessé válhatott volna, Kéthly bizodalmából valóság lehetett volna, és őt minden bizonnyal Magyarország és Európa egyik legsikeresebb szociáldemokrata vezetőjeként tartaná számon a történelem. Ma már azonban pontosan tudjuk, hogy ezt a lehetőséget kiiktatta a Magyarországot foglyul ejtő kommunista rendszer. A szovjet megszálló erők fedezetével a kommunista párt eltaposta a polgári demokratikus erőket, a Szociáldemokrata Pártot pedig bekebelezte. Kéthly Anna szavai szerint „a kommunisták csalétkekkel és fenyegetésekkel érték el a két párt egyesítését. Erre jó okuk volt, mert a háború befejezése után egyetlen szabad választáson sem tudtak olyan eredményt elérni, amely a kormányalakításhoz szükséges lett volna.”

Rákosi Mátyás és társai bizalmas köreikben Kéthly Annát már 1945-ben a szociáldemokraták szélsőjobboldali vezetői között tartották számon, és várták a leszámolás pillanatát. Kéthlyt 1948 februárjában kizárták a Szociáldemokrata Pártból, két hónap múlva megfosztották országgyűlési mandátumától, 1950-ben pedig letartóztatták, több mint három évig bírói ítélet nélkül fogva tartották, majd 1954-ben életfogytiglanra ítélték. Az utolsó szó jogával nem élt, az ítéletet nem fellebbezte meg, a kommunista vérbíráknak nem akarta megadni ezt az elégtételt. A nyugati szociáldemokrata politikusok Moszkvában történt közbenjárására Kéthly ügyét tíz hónap múlva felülvizsgálták, így rendőri felügyelet alatt maradva szabadlábra kerülhetett.

1956-ban a hatvanhét éves Kéthly Anna ismét a politikai küzdőtérre lépett, 1956. október 30-án vezetésével újraalakították a Szociáldemokrata Pártot. Szavai szerint „a kommunista párt befejezett és megváltozhatatlan ténynek tekintette a két párt együttmaradását (…) Nagy Imrének kijelentettük, hogy ezt a felfogást a legélesebben visszautasítjuk, semmiben nem veszünk részt és a munkásságot passzivitásra szólítjuk fel (…) végül beleegyeztek a párt újjászervezésébe. (…) világosan megmondtuk, hogy mi csak egy tisztességes és tiszta választás alapján, természetesen az oroszok kivonulása után, vagyunk hajlandóak a kormányzásban felelősséget vállalni, miután a választások eredménye után a korábban megsemmisített demokratikus intézményeket helyreállítottuk.”

Kéthly 1956. november 1-én Bécsbe utazott a Szocialista Internacionálé ülésére, ahonnan már nem tudott hazatérni. Kezdetét vette húsz esztendős külföldi száműzetése. November 2-án távollétében Nagy Imre kormányának államminisztere lett, mindössze két napra. Közel hét évtizedes aktív politikusi életéből Kéthly Annának ennyi formális hatalom adatott: két nap, és az is csak távollétében.

1956. november 5-én Bécsből New Yorkba repült. Mint Magyarország hivatalos ENSZ képviselőjére, rá hárult a feladat, hogy hírvivője legyen egy rabul ejtett országnak és népnek. 1958-ban így fogalmazott: „az otthoniak úgy élnek, mint egy bányabeomlás áldozatai. Ha mi itt künn abbahagyjuk a mentési munkálatokat, akkor vagy belehalnak, vagy beletörődnek abba az állapotba, amelybe a szerencsétlenség következtében jutottak.” Tapasztalva a nyugati politika lázas semmittevéssel leplezett közönyét a magyarok szabadságharca iránt, felismerve saját tehetetlenségét, 1964-ben ezt írta: „nagyon nehéz ennyi reménytelenség között továbbvinni ezt a munkát (…). A fegyverletétel azonban azt jelentené, hogy magukra hagyjuk azokat, akik otthon még reménytelenebb helyzetben sem vesztik el bizalmukat az igazságot teremtő időkben. Így hát vigyük tovább nehéz hátizsákunkat...

Miközben a magyarországi kommunisták 1956 után az addig vallott nemzetköziségből elindultak a bevallatlan nemzetellenesség irányába, a száműzött Kéthly Anna többnyire magányosan folytatta küzdelmét. 1963-ban egyik levelében úgy fogalmazott, hogy „ha mindenki a maga helyén egy szalmaszálat tesz keresztbe azon az úton, amelyeken a magyarság kiirtására törekednek a keleti diktatúrák – a magyart is beleértve –, akkor idővel olyan gátat emelünk a rossz szándék elé, amin már nem lehet keresztülhágni.” Ugyanazon esztendőben, Genfben nagy visszhangot kiváltó nemzetközi sajtótájékoztató keretében lépett fel az erdélyi magyarság mellett, hosszan és pontosan ismertetve a román kommunisták jogsértő intézkedéseit, tolmácsolva az elnyomott magyarság segélykiáltását. „Ma is meggyőződésem – írta jövőbelátóan Kéthly –, hogy a volt Monarchia politikai összetartó kényszere helyett a dunai országok szabad gazdasági, pénzügyi együttműködése volna az a megoldás, amely megvédené ezeket a kis országokat a keleti vagy a nyugati étvágy ellen. És nem utolsósorban egy ilyen gazdasági együttműködés az egységes Európa egyik fontos alkotórésze lehetne, és a kisebbségi kérdést is közelebb hozná a nyugalmi állapothoz.”  

Kelet és Nyugat kapcsolatát, a közöttük bekövetkező úgynevezett enyhülést, a kétpólusú világ úgynevezett békés együttélését illetően Kéthly Annának már több volt a tapasztalata, mint az illúziója. Egyik levelében ezt a békés együttélést az oroszlán és a bárány egy ketrecbe való összezárásához hasonlította, ami megoldás még csak félig sikerült, hiszen mindennap új bárányt kell a ketrecbe tenni. 1970-ben Kéthly Anna már úgy fogalmazott, hogy a kommunizmus által elnyomottak ellenében győzni fog a kapitalista gazdasági érdek, „amely arra irányul, hogy a rengeteg ki nem elégített fogyasztót megszerezze és olcsón dolgoztathasson a rosszul fizetett munkással.” Másik levelében a nyugati tőke és a kommunista rendszerek együttműködése kapcsán ezt írta: „a nyugati üzletembereket (…) nem kárhoztathatom. Senki nem szoktathatja le a farkast vagy a tigrist a húsevésről, de annak a rendszernek, amely az embert állítólag védi a kizsákmányolástól, annak inkább ügyelnie kell arra, hogy a dolgozó embert ne szolgáltassák ki vadállatoknak, (...) a magyar munkás (…) ne kerüljön   gyarmati sorba.

Kéthly Anna 1976. szeptember 7-én hunyt el a száműzetésben. Hamvait 1990. november 3-án hozták haza, és helyezték el a rákoskeresztúri temetőben.

A Kéthly Anna által évtizedeken keresztül éltetett magyar igazságvágy él ugyan, de a manipuláció 1990 után negyedszer – immár véglegesnek tűnő módon – roppantotta meg a magyar szociáldemokráciát. A kommunizmus megbukott ugyan, de napjainkra az európai és a magyar baloldal igazságteremtő ereje is halott. Ahogy a múltban a kommunizmus tette tönkre az európai és a magyar baloldalt, napjainkban a szabadság jelszavával visszaélő és a szabadság ellen forduló liberalizmus fojtja meg a politikai baloldalt, Európában és Magyarországon egyaránt.

Az európai szociáldemokrácia az elmúlt ötven év gazdasági és társadalmi fejlődésének következtében nemcsak hagyományos politikai bázisát, a munkásosztályt veszítette el fokozatosan, de ezzel párhuzamosan egyre inkább a jövőre vonatkozó vízióját, s vele együtt erkölcsi iránytűjét is. Mára nem a nemzeti kereteken felülemelkedő munkásosztály, hanem a teremtett világot egyre inkább megsemmisüléssel fenyegető végtelen profitéhség alá még korlátokat állítani képes, a demokratikus választások által legitimált nemzetállami politikák ellenőrző és szabályozó szerepéből szabadulni akaró nagytőke, és a szupranacionális szervezetek egyre nyíltabban önálló hatalomra igényt formáló, élősködő hajlamú bürokráciája tette nemzetközivé a világot. A szociáldemokrácia dicsőséges hagyományait megöröklő európai szocialisták és azt csak elrabló magyar posztkommunisták – a szintén talajt vesztett liberálisokkal és a baloldal mindig zavaros fejű és hátterű ultráival összefogva – pedig ezek oldalán lelkesen vetik bele magukat a szociáldemokráciának valaha egyáltalán értelmet kölcsönző európai civilizáció minden összetartó abroncsának széttörésébe. A nemzetköziségtől indult baloldal napjainkra elérkezett nemcsak a nemzetellenességhez, hanem minden hagyományos közösség tagadásához is. Nemcsak figyelmen kívül hagyva, hanem tudatosan törekedve az emberek közötti nemzeti és társadalmi szolidaritás felszámolására. Márpedig egyéni nemzeti érzés nélkül nem létezik a közösségi szolidaritás képessége, közösségi szolidaritás nélkül pedig nincs, nem létezhet semmiféle európai szolidaritás, csak gazdasági, társadalmi és erkölcsi szétesés.

A második világháború utáni rövid pillanatban a történelem csak felvillantotta egy hagyományaira és erős közösségeire támaszkodó, mégis megújulásra képes Magyarország lehetőségét, de nem engedte ezt kibontakozni. Nem jöhetett létre az Isten, Haza, Család értékhármasát valló konzervatív és a társadalmi emancipációt zászlajára tűző baloldali politika egymást kiegyensúlyozó együttműködése. Ahogyan – egy nemzetéhez elkötelezett baloldali erő hiányában – nem jöhetett létre a rendszerváltozást követő elmúlt negyed században sem. Napjaink viharos változásai pedig már nemcsak a hagyományos ideológiák és az azokat valló pártok létét kérdőjelezik meg, de a hagyományos demokratikus keretek stabilitása szempontjából is komoly kihívást jelentenek.

Bizonyára új válaszokra, új megoldásokra, új politikai szintézisre van szükség ahhoz, hogy emberi és nemzeti létünk feltételeit a jövőben is biztosnak tudhassuk. Az erről való gondolkodásban pedig számításba kell vennünk a magyar szociáldemokrácia legjobb hagyományait, benne Kéthly Anna örökségét is.

Erre emlékeztessen bennünket ez a szobor!

Elhangzott 2015. november 27-én, Kéthly Anna szobrának avatásán, az Olimpia parkban.