Gyászoló Gyülekezet!

Én vagyok az, aki nem jó

Fellegajtó nyitogató.” – tanulta valamikor Csoóri Sándor a kalotaszegiektől az ősi magyar népdalt. S ebben a két sorban ráismert saját életének egy alapvonására, ahogyan ráismert, és mi is ráismerünk népdalokban, táncmozdulatokban, a népi hagyomány egy-egy darabjában, meg az egészben is saját életünk darabjaira vagy éppen lényegi vonásaira.

Hogy ez így lehet, azt számos vonatkozásban Csoóri Sándornak köszönhetjük, aki a nép nyelvét, a nép – a mi népünk – költészetét saját, személyes nyelvén, költészetén keresztül kínálta, adta nekünk.

Írásaiban széles és mély gondolati megalapozását adta ennek a lehetséges és kívánatos találkozásnak: a nép és a nép saját hagyománya között. Ha a 21. század magyarjai erős közösség akarnak lenni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt – nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát.

A nyelv pártjára állva a nemzet legbensőbb értékeit védeni” – ezt adta programnak.

Én vagyok az, aki nem jó

Fellegajtó nyitogató.

Nehezen illik és jön a számra az érdemek felsorolása; annak elmondása, hogy mi mindent köszönhetünk és köszönünk neki. Annak bizonygatása, hogy úgy volt jó, ahogy volt, hogy beteljesedett az élete, hogy láthatta megvalósulni mindazt, amit szeretett volna látni… Nem így történt. Még ha meg is kapott életében minden elképzelhető elismerést: kormánytól, Akadémiától, magyar közösségektől.

Ő írja egy helyen: „nem úsztam meg tüdőre szaladó víz nélkül”. Valahogy elmaradt a katarzis 26 évvel ezelőtt, amit kevésbé magának, sokkal inkább a „nemzet”-nek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak s azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek szeretett volna látni.

Elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás – akár sokfelé is.

De létezhet egyáltalán ilyen közös megrendülés? – kérdezzük.

Ő meg azt kérdezte: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?”

„Hamar ő lett az, aki nem jó” – tiltakozó aláírások, ellencikkek százai; s máris kiröpítették „közösségi lelkiismeretünk” státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete. Nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakitelki népi sátorban is. Csoóri nem lehetett az ünnepelt!

A legnagyobb vadra lőttek a véleményvezérek; s annyi nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek ki-nem-mondhatóságával operáló korszellem.

Elmaradt a katarzis, számára pedig mintha folytatódott volna a Kádár-rendszerben tapasztalt szilenciumok sora.

Elmaradt a katarzis; elevenek maradtak sebesülései. Akit csak szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen és könnyen gyógyuló – ember volt. ÉS szabad maradt mégis. Belülről szabad. Az utolsó pillanatig. Az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben – ő írta – „a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye” – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el.

Hiányánál csak a gazdagság nagyobb, mit ránk hagyott.

A versei – a költészete, költő-volta.

Erről ezt mondja:

Ki vitatná el, hogy a legszervesebb és a legeredetibb hatású művek mindenkor a legnagyobb fokú összpontosítás eredményeként jöhettek csak létre? Ehhez a sűrítő készséghez azonban megszakítatlan készenlét kell.

Az én élelemből, sajnos, ez a készenlét mindig hiányzott. Író csak mellékesen lehettem eddig. Pedig mellékesen még cipész se, pék se lehet senki, nemhogy író. Petőfi, Ady s a nyomukban járó Illyések, Németh Lászlóék nemzedéke ha politizált is, elsősorban a műveivel politizálhatott. Az én nemzedékemnek ez a természetes fényűzés nem adatott meg. A közélet személyes jelenlétünket követelte. A nyilvános kiállásunkat, aláírásunkat. Azt, hogy a hideg csillogású eszmék ablakát s ráadásul még a hatalomét is, a puszta öklünkkel üssük be. A hézagosan születő műveink inkább csak védtek bennünket, utólag, ahelyett, hogy törték volna előttünk az utat.

Így lett volna? Csoóri Sándor ravatalánál ne vitatkozzunk éppen vele. Pedig „hézagosan születő művei” nemcsak őt védték, hanem minket is; s utat találtak a mindenkori versolvasókhoz – napi lelki táplálékot jelentve. Az 1967-ben Kósa Ferencnek írt versét „Egyszer majd ez is elmúlik” gimnazista koromtól évekig a Bibliámban tartottam, s mormoltam nehéz pillanataimban:

„Egyszer majd ez is elmúlik, / ez a zűrzavar / s nyugodtan nyílnak rám az ajtók, / hetekig hintáztat majd a szél / s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok. // […] Aki enni kér belőlem, enni kap, / aki világot akar látni, azzal elutazom. // […] Erősebb leszek, mint a vértanúk / s a földből megszökő szerelmesek. // Elszéledt barátaim is visszatérnek: / egyikük arca nyugtalan külváros lesz, / a másiké tanya-rom vagy éppen Európa – / Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat / s ami velünk veszett, velünk támad föl újra. // Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek / ezt a nevet adom: világ. / S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám, / földre nyomó súlyom, / Dózsa-koronám.”

Életem egyik nagy ajándéka, hogy rá 25 évre oda kerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét.

Kidőlt egy hatalmas tölgyfa.

A tölgyfa ágain – madarak raktak fészket, énekeltek és nevelték fiókáikat.

Most felröppennek, helyet keresnek…

Mennyire hiányozni fog az a lágy, rebbenékeny kapcsolatteremtő képesség, mellyel meg tudott igézni: férfit, nőt, gyereket, barátot, ellenséget – saját személyes élete részeként egyesével is, meg publikusan is: százezreket.

Csoóri Sándor élete – önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt.

Nem mellékesen volt velük, mint ahogy költőnek és péknek sem lehet „mellékesen” lenni. Csak lényegileg.

Olyan tájékozódási pont Csoóri Sándor sokaknak, mint a templomtornyok, melyek dacolnak az idővel, hóval, faggyal, viharokkal – s közben harangok zúgnak bennük.

Az kevés, ha azt mondjuk: őt kihagyva nem lehet hitelesen megírni az elmúlt 60-70 év magyar történelmét. Inkább mondjuk azt: benne – az ő életében, az ő életművében van benne mindaz, amiben – az elmúlt inkább 100, mint 70 évben – a Kárpát-medence magyarjai reménykedtek; amitől szenvedtek, amiért harcoltak, amit feladtak, s amit megszereztek és létrehoztak. Ő mindezt, a mi életünket akarta, tudta szívébe zárni s szóba hozni, papírra vetni.

Nála jó helyen volt, jó helyen van.

Halála nem változtat ezen. Érte lehet menni, igénybe lehet venni – használni lehet, élni vele.

Elő fogjuk majd venni a könyveket, a verseket, a harcokat, a történelmi léptékű tetteket, élete üzenetét. S élni fognak, élhetnek majd belőle sokan, akiknek a nemzet nem kiüresedett 19. századi visszavágyódás, hanem a magyarok együtt-létének legbiztosabb és legboldogabb formája a 21. században is.

Élhetnek belőle azok, akiknek a hit nem a gyávaság és tudatlanság álcája, hanem a tisztánlátás és létbátorság életformája. Az ő hite a próféták hite.

Van úgy, ritkábban, mint szeretnénk, hogy talpig fényemberek érkeznek közénk. Megszületnek, elvegyülnek és kiválnak. Közben élik az emberéletet, mint mindannyian: szeretnek, rajonganak, haragszanak; De mindez csupán felszín, színes fodrozódás. A fény ugyanis nem egyszerűen ott van bennük valahol mélyen, mint mindannyiunkban, hanem mindig látható. Nem lehet őket bepiszkítani, sem más úton jelentéktelenné tenni. Mindenkor világosság hordozók maradnak. Ha őket figyeljük, tisztábban gondolkodunk és látunk, s talán élünk is.

Fellegajtó nyitogató” maradsz, Csoóri Sándor.