Milyen „nőt” hozott létre a kádári társadalom? Milyen ösztönöket épített a hitben felnőtt, titokban felszentelt, folyamatosan megfigyelt apácában, az egy pártban, egy eszmében hívő, a rendszer vezetőiben bízó egykor életerős ügyésznőben, aki kivégzésekre járt hivatástudatból még mielőtt reggelit készített volna a gyerekének? Vagy a „menő” szocialista nagyvállalat első női vezérigazgatójában, aki belebetegedett a felkészültsége, tudása, józan esze és a valóság közti oldhatatlan ellentétbe? Milyen volt az ő aktív, tenni, jobbítani vágyó, korán érett felnőttségük a már „bársonykesztyűs”, de még mindig szabadsághiányos „jóléti” diktatúrában? Meg tudtak-e változni a kommunizmus bukása óta vagy továbbra is magukban hordozzák akkori reflexeiket? Milyen emberi tragédiák rejtőznek a büszke fogalom, a rendszerváltoztatás, rendszerváltozás mögött?

Kormos Valéria Álomszövők című kötetének hősei nem hányódó kisemberek, nem is döntésképtelen átlagosak, de végtelenül kiszolgáltatottak, akár feljebb, akár alul vagy középen vannak társadalmi rangsorukban. Néha szédülünk, néha derülünk életük, sorsuk olvasásakor.


Kormos Valéria tudja, mikor mit kell kimondani vagy elhallgatni – mikor, melyik lesz beszédesebb. „Egyre kuszábbnak éreztem ezt a nőt. Büszke az „R”-gárdára, védi a Rákosi-rendszert, rezzenéstelen az arca, amikor mondja, hogy „56-ban is részt vettem ilyen begyűjtésekben”, utal rá, hogy az „ellenforradalom” leverése után ügyészi pályára irányították. Közben mentegetőzik, hogy mindig idegenkedett a direkt politikától, mert szerinte az a gerinctelenséggel, az egyéni érvényesüléssel, a hazugságokkal egyenlő.” – írja a markáns arcú, életébe, pártjába belefáradt nőről, nyomozótisztről, aki az újságírói tapintat hatására talán rendet tudott teremteni érzéseiben, gondolataiban. Vagy az első számú nőideál: a dolgozó nő, aki a lakótelepi álomlakás helyett egyelőre még az érte épült munkásszálló Varia-bútorain osztozik harmadmagával egy szobában. Hajnalban indul a gyárba, ahol a „Fejét pettyes kendővel köti be, haját összefogja alatta, hogy ne akadjon bele semmibe. A műhely padlója némelyik helyen olajfoltos, vigyáznia kell, hogy el ne csússzon. Egyszerre tizenkettőt, de van, hogy huszonnégy gépet kezel. Folyamatosan járkál közöttük. Egyszerre több műveletre összpontosít. Gyakori, hogy elszakad a fonál, villámgyorsan kijavítja a hibát. Nagyobb baj, ha szikrát kap egy kelme és meggyullad. – Nem esel pánikba, szaladsz a poroltóért, segítséget hívsz, de a többi gépnek nem szabad leállnia. Ha ez történik, termeléskiesést jelent, a kárt levonhatják a béredből, de komolyabb következménye is lehet – sulykolták belé.” Incibe, a 3306-osba, aki csak egy szám volt a rendszerben, a szövőnők „megbecsült” kasztjában, tizenévesen… Amikor a szerző bő harminc év után újra találkozott vele, manökenkülseje, életigenlése elbűvölte. Pedig ma sem könnyű Incinek. Ápolónő az Uzsokiban. Vagy a szókimondó értelmiségi, aki divattörténelmet írt hazánkban, s aki rátermettségével már az „átkosban” kijutott a tengerentúli álomország szakmai, múzeumi rendezvényére. Akinek tudását nem kisebb tekintély, mint az amerikai Vogue-ot kormányzó Diana Vreeland ismerte el. F. Dózsa Katalin „pofázós karakterével”, ahogy magáról beszélt időnként, a szerző előtt sem hallgatta el: „…utáltuk a szocializmust, de ebben kellett élnünk, meg kellett próbálnunk a korlátokon belül boldogulni.” Emlékszem, amikor nekem is elmesélte Várbeli irodájában a Kormos Valériának is elmondott, jelen kötetbe bekerült találkozását gróf Széchényi Pállal. Megkérdezte tőle, miért nem ment el 1956-ban, amikor előbb a nyilasok, aztán az ávósok, majd a kitelepítés, házuk felgyújtása… Az ősei annyi szépet és jót kaptak ettől az országtól, hogy némi rossz neki is kijár – hangzott a grófi válasz.

A hatvanas évek végére a kádári konszolidáció szakított azzal a „hosszú ötvenes évekre” jellemző gyakorlattal, amely a mindennapi élet biztonságát fenyegette. A rendszer a korlátozottan, de elérhető javak gyarapítási lehetőségét kínálta. A jobb életkörülmények iránti természetes vágy sokak számára feledtette, miben is élnek valójában. A több hús, több kenyér és jobb ruha, a komfortosabb, valamivel nagyobb lakás, a Trabant, a Wartburg, a Lada, a hétvégi telek vagy a balatoni nyaraló mind élhetőbbé tették a hétköznapokat. A kóla és a farmer egyszerre volt rebellió és konformizmus a felemás jóléti szocializmusban. Hogy ezért, vagy csak a fiatalságuk okán tapasztalható ma is nosztalgia az idősebbekben („jobb volt, amíg Kádár élt”), nem tudni. Távol vagyunk még attól az időtől, amikor Rákosiról a rendező pályaudvar, Révairól a lexikon, Kádárról pedig a kollaboráns hazaáruló jut eszünkbe.

A kötet záró, egyben leghosszabb fejezete a Nők Lapjánál töltött évek (egy híján húsz) legközvetlenebb munkaemlékeit, a hihetetlen példányszámot (egymillió!) elért hetilap közösségét, köztük ide menekült írókat idéz fel. Kitartóan, tisztelettel faggatja egykori főnökét, Németi Irént, a páratlan szívósságú főszerkesztőt, akinek személyes története maga a XX. század: Auschwitz, hadifogság, a prágai hírhedt börtön, a Pankrác, haza gyalog és vonaton, egyetem helyett pártmunka a debreceni pártbizottságon, társbérlet, gyűlések és értekezletek, Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, pártfegyelem és kispolgári magatartás, megyei titkár férj, majd a budapesti pártközpont agitációs és propaganda osztálya, bujkálás ’56-ban, utána a Nők Lapja pártmegbízotti főszerkesztő-helyettesi tisztsége. Hitt abban, hogy a demokratikus szocializmus emberibb, igazságosabb lesz, mint bármely jóléti társadalom. A hatvanas évektől az újságírásban is vége lett a „lódenkorszaknak.” „… hogy lássák, mennyire szeretem újságjukat, hálából elolvastam azt is, amit a téeszről írtak.” – dicsérte az időközben főszerkesztővé lett Németi Irénnek az egyik olvasó a családról, szerelemről, zenéről, művészetekről egyre többet publikáló lapot. A politikai hitvallását soha meg nem tagadó főszerkesztő megtalálta valódi hivatását, a lapkészítést. Steril propaganda női újság helyett keresett tömeglapot teremtett. Talán ezért is maradt meg a Nők Lapja egyedüliként a kádári színes, képes hetiújságok közül. Az idén hetvenedik évébe lépett hetilap sikerének titka az életünkről szóló tartalom, az empatikus megközelítés, a hitelesség. Ezt kapták tőle olvasói akkor is, amikor a szerzőktől bátorság volt a sorok között írni.

A megidézett sorsok főszereplői csupán élni szerettek volna, tisztességesen, szabadon, nagy eszmék nélkül, a legjobb tudásuk szerint. Kormos Valéria összegyűjtött sorsai nemcsak jól kiegészítik a témában eddig megjelent történészi elemzéseket, hanem személyessé téve őket rádöbbentenek: mindez velünk történt. Édesanyáinkkal, nagymamáinkkal. Olykor maró keserűn, olykor édes sósan. A tegnap hazugságában, őszinte álmokkal.

 

(Kormos Valéria: Álomszövők – Nőnek lenni a Kádár-korban. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019)