Arra a kérdésre kerestük a választ, hohy hogyan tudunk áthatolni a múlt és a jelen között magasodó falon, hogy átélhetővé tegyük a múltat, amely végső soron meghatároz bennünket, és amely kitörölhetetlenül ott lakik bennünk?

Az a technológia, melyet a múlt bemutatására ma alkalmazunk először Magyarországon és Európában is, lehetővé teszi, hogy elmerüljünk a történelemben, hogy mi magunk is részesévé váljunk 1956 történéseinek.

A virtuális valóság nyújtotta illúzióval segítünk legyűrni a múlt és a jelen közötti távolságot. Akik eljönnek a Terror Háza Múzeumba és megtekintik majd időszaki kiállításunkat, megérzik azt a lelkesedést, elszántságot, boldogságot, felszabadult örömöt, bátorságot és vakmerőséget, amely hatvan évvel ezelőtt betöltötte honfitársainkat. Ezek az érzések akkor minden magyar emberben egy irányba mutattak, ezért választottuk kiállításunk címéül Petőfi Sándor egyik verssorából az Egy akaraton-t. A teljes sor úgy hangzik: „Azért nem győzött eddig is e hon, Mert sohasem volt egy akaraton.

1956-ban Magyarország egy akaraton volt, másképp nem írhattunk volna világtörténelmet.

Bár a 360 fokos panorámafilmek valóban a filmtechnika jelenlegi csúcsát jelentik, és az itt bemutatott történetek – Pálfi György filmrendező munkái – hihetetlenül intenzívek és magával ragadóak, nem szeretném, ha csupán egy technológia újítás múzeumi világpremierjeként könyvelnénk el a mai napot.

A múlt megelevenítésére alkalmas új technika csak abban segíthet ki bennünket, hogy jobban átérezhessük a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, de nem mentesít minket az alól, hogy múltunkról, történelmünkről, a szabadságról, a nemzeti szuverenitásról gondolkodjunk. Nem tehetünk úgy, mintha a kommunizmus, a világ egyik legsikeresebb vírusaként ne fertőzte volna meg milliók gondolkodását, és a „múltat végképp eltörölni” parancsával ne lenne ma is ott a fejekben világszerte, hogy az Európai Unió néhány főbürokratájáról ne is beszéljünk. Ők az eltörlendő múlthoz sorolják ma is a nemzetállamokat, a történelmi egyházakat, a történeti kontinuitáson alapuló nemzeti identitást, melyek mindegyike természeténél fogva igényli az eleven kapcsolatot a múlttal, a kiemelkedő emberi teljesítményekkel, a hősies helytállás példáival. A szabadság és függetlenség gyönyörű hagyományáról beszélek, amely – ezt most mindenki érzékelheti – nem hunyt ki Európa nemzeteiből.

„A közös jó a szabadság” – értette meg az alig huszonnégy éves Petőfi! És igen, a szabadságból vezethető le minden jó, minden, amiért élni és halni érdemes.

Amikor elmerülnek ezekben a filmekben, kérem, engedjék közel magukhoz a hősöket. Amikor hőst mondok, nem csupán a harcoló és dacos pesti srácokra gondolok. Hős volt itt szinte mindenki. Akarata ellenére. Az is, aki kenyeret hozott fel a városba, vagy aki sebesültet, beteget szállított. Az is, aki elhallgatta, hol bujkálnak a szabadságharcosok és az, aki az ablakban állva imádkozott hazája szabadságáért és függetlenségéért. Hőseink – hasonlatosan a ma labdarugóinkhoz – szenvedélyes szeretetet váltanak ki belőlünk, miközben ráeszmélünk összetartozásunkra. Az összetartozásból pedig erő fakad.

Sok tennivalónk van. Legyen elég most annyi, hogy a leghősiesebb pesti srácok és lányok nevei ma még egyetlen hivatalos tankönyvben sem szerepelnek. Nekik is készítettük ezt a kiállítást. Hálából. Áldja meg őket az Isten!

Elhangzott június 28-án, az Egy akaraton 1956-2016 című kiállítás megnyitóján a Terror Háza Múzeumban.