Szegény Kemény István – szegény, mert sanszos, hogy ha méltató sorokat írok a könyvéről, azonnal gyanússá, sőt persona non grata-vá válik azoknak a „zsűritagoknak” a szemében, akik örökbérletet váltottak a megmondóhelyekre. Büntetésül akár meg is tagadhatják tőle a bejárást a balliberális szalonokba, ahová, gyanítom, talán tartozónak véli magát. Ezért némileg vonakodva szántam rá magam erre az írásra. Pedig az utóbbi évek egyik leginspirálóbb, legőszintébb könyvét, a Lúdbőr-t (Esszék, Magvető, Budapest, 2017) olvasva, úgy éreztem, erre a hangra, jobban mondva erre a hangra is nagy szükségünk van ahhoz, hogy végiggondolhassuk, mit hoztunk magunkkal mi, akik felnőtt életünk egy meghatározó részét a kommunizmusban, annak is a puhább, gulyásos szakaszában töltöttük. És hol tartunk ma, közel ugyanannyi tapasztalattal a hátunk mögött, az új, demokratikus rendben? Ez a könyv egy szerelmi vallomás. Szerelmi vallomás a hazához, a magyar irodalomhoz, azon belül is Adyhoz (ezt az elfogultságot én is osztom), magunkhoz, ahhoz, amilyenek voltunk, vagyunk, lettünk, lehetünk.

 


 

Én is ott voltam nyolcéves Anna lányommal és két kis barátjával a Parlament előtt 1989. október 23-án, ahogy Kemény is szerelmével, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Tudtam, Szűrösnek álságosak a szándékai, ’56-ot akarja átpozicionálni, de azt is tudtam, hogy ez már nem számít. Ami számít: megszűnik a népköztársaság és „most múlik pontosan” az az egész méltatlan rendszer, amelyben már rég nem volt semmi komolyan vehető. Próbáltam magyarázni a gyerekeknek, miért fontos ez a nap, de nem értették. Én viszont megértettem, hogy mindez csak nekünk vízválasztó, mert mi a zsigereinkben hordozzuk azt, amikor a kommunizmus még veszélyes és félelmetes volt. Nekik, Annáéknak, hál’ Isten, mindez csak egy verőfényes, fagyizós nap emlékeként rögzült. Nem értik, micsoda felszabadulást, eufóriát éltünk meg mi, akik számára az élet nem várt ajándékává vált ez a nap. Amire, ahogy Kemény írja, „mindannyian egész életünkben emlékezni fogunk, hogy ’89. október 23-án táncoltunk Ágiék konyhájában. Felszabadulva, boldogan.”

Az is jó, hogy Kemény nem heroizál. Nem stilizálja magát vissza ellenállóvá. Az a magatartás, melyet felidéz, azt az általános hozzáállást tükrözi, amiben a pártállam maréknyi elkötelezett hívén kívül nemzedékünk nagy része osztozott. A mi nemzedékünk a kívülállók nemzedéke volt. Az átkosban nem akartunk részt venni semmiben, mert éreztük, sőt tudtuk, hogy minden, ami körülvesz bennünket, álságos és művi. Hogy az az értelmezési keret, amit ránk erőltetnek, az olyan adottság, amit szabad és lehet is semmibe venni, mert hiszen nincs is senki már, aki komolyan venné. A hatalom cinikus és elnéző volt velünk, mi mérsékelten pimaszok, de ugyanolyan cinikusak voltunk velük szemben. Ez fényévekkel volt jobb, mint az akkori Romániában, a cseheknél, vagy a bolgároknál, és akkor még az NDK-ról nem is beszéltem. Ezt irigyen nézték Keletről, és némi elismeréssel Nyugatról. Kemény magyarázata szerint „az akkori Magyarország – ellentétben a maival – nem egy lenézett keleti, hanem egy irigyelt nyugati provincia volt.” Ezt a státuszunkat mára elveszítettük, és ez fáj. Fáj, mert önértékelésünk szerint a „felnézés” jár nekünk. Akkor némileg kárpótolt minket a szabadság hiányáért, mindazért, amitől megfosztva éreztük magunkat, de amire oly nagyon vágytunk. Arra, hogy úgy élhessünk, ahogy nyugati kortársaink. Olyan lazán, felszabadultan, szabadon, ahogy azok a velünk egyidősek, akikre figyeltünk, akik számítottak. Észrevettük és értettük, hogy érdekesek vagyunk a számukra. Ha találkoztunk velük itthon vagy külföldön kérdéseik voltak, figyeltek a válaszainkra. Ma kioktatnak és legyaláznak minket. Nincs kérdés, náluk van a tudás. Annak a bizonyossága, hogy ők állnak a jó oldalon. Mi pedig a rosszon, ezért nem is számítunk, csak tüske vagyunk a körmük alatt. Régen azt hitték, hogy mi, itt a vasfüggöny mögé kényszerítve, valami nagyon fontos kísérletben veszünk részt, amit ha beválik, majd bevezetnek ők is. Addig is kiélvezik, amit lehet, de persze drukkolnak nekünk. Mi tehát, ha döcögve is, de szerintük a helyes irányba haladtunk, velük együtt, akik bár nem csatlakoztak, de vezérdrukkerekként támogattak minket. Ők és mi tehát akkor még együtt álltunk a jó, a haladás oldalán, szemben azokkal a nyugati politikacsinálókkal, akikkel nem akaródzott közösséget vállalniuk. Mára azonban fordult a kocka, az ő generációjuké a politikai és kulturális hatalom Nyugaton. Ez tette lehetővé azt a szerencsés egybeesést, hogy a hatalom birtokosaiként is megmaradhassanak haladóknak, mi több: jó embereknek is. Ez a kétszeresen is privilegizált pozíció jogos magabiztossággal és az élcsapattudat összes kellékével felvértezi őket. Ehhez pedig fogalmilag lehetetlen bármit, bárkinek hozzátennie. Érdektelenné váltunk azok után, hogy anélkül tértünk le az oly ígéretes szocialista jövő útjáról, hogy ahhoz tőlük, akik olyan önzetlenül drukkoltak nekünk, engedélyt kértünk volna. Ezzel pedig akkora csalódást okoztunk nekik, amit máig sem tudtak kiheverni. Nem maradt más választásuk, mint hogy újra és újra megpróbáljanak visszaterelni minket a helyes útra. Ha kell kioktatással, ha nem értünk a szép szóból, feddéssel, ha az sem elég, kényszerrel. Mert nekik mindig, mindenben igazuk van. Ezért is árad belőlük olyan halálos unalom – állapítja meg Kemény.

Mert velünk lenni jó

Kemény szerint a hatvanas évtized a hanyatlásról szólt, ami jó volt világszemléletnek és jövőképnek is. De a hetvenes maga volt az örökkévalóság. Úgy érezte, nem ér véget soha. Paul Johnson is a szürke hetvenes évekről beszél. Sapka és kalap helyett hosszú hajra váltottak a fiúk, miniszoknyára a lányok, de mintha ez lett volna minden. És tényleg, azokat az éveket valami végtelenül fásult unalom lengte be. Az egyszer és mindenkorra elrendezettség érzése. Ma már tudjuk, hogy erőt gyűjtöttünk és készülődtünk. Geostratégiai átrendeződéssel, a szovjetek tematizálási előnyének megszűntetésével, a szoft politikai kezdeményezés átvételével. Mindezek eredményeként az USA a következő évtizedben rászámolt a szovjet birodalomra. Hogy aztán a nyolcvanas évek csak úgy elsuhanjanak felettünk…

Kemény akkor ismerkedett meg a Harmincéves Szakállassal, aki „nem hisz semmiben és ezt meg is tudja indokolni. Sőt nem csak meg tudja, hanem, amikor teheti, meg is indokolja. Mániákusan. Előszeretettel, élvezettel vezet bele a nihilbe.” A „Szakállasok” hozzáállása mit sem változott. A rendszer megszűnt, a szocializmus helyett a saját jövőnket építjük, de ők megmaradtak kívülállóknak, és ugyanúgy ragaszkodnak jól megérdemelt nihiljükhöz, mint anno. „Nézem őket, és arra gondolok, jobb is, hogy nem jön új korszak, mert ezek észre sem vennék.” Nem vették. Nem veszik.

Mi abban is különböztünk és különbözünk ma is tőlük, hogy hazafiak voltunk és maradtunk, míg ők internacionalisták, vagy újabban világpolgárok, sőt européerek. Haza?! Pih! Elavult, nacionalista, sőt fasiszta, illetve náci, és különben is csak a bugrisoknak való, semmiképpen sem azoknak a felkenteknek, akik egész nap a haladásért fáradoznak. Kemény nem ilyen, ő hazafi. Aggódó szeretettel ragaszkodik a hazájához, büszke arra, amink volt, van, és még lehet. A kommunizmus kimúlásának és a berendezkedő szabad világnak a minden nap valami újat hozó pezsgését felidézve, jogos büszkeséggel tölti el a tény, hogy élen jártunk a szocializmus megbuktatásában, a szovjetek kipaterolásában. Igaz, és ezt saját élményei is alátámasztják, nyugati kortársainknak, akikkel nagy ritkán találkozhattunk, mindez baromira nem imponált. A kommunizmus elleni harc, az antikommunizmus nem csak nem volt fontos a számukra, de inkább kínosnak találták, hogy mi még mindig ilyen réges rég aktualitását vesztett, sokszorosan meghaladott kérdéssel foglalkozunk, amikor ők olyan döntő frontokon harcolnak a jövőért az imperialisták ellen, mint a feminizmus, az antirasszizmus, valamint a bébifókák védelme. A mi szabadságküzdelmünk ezért nem az ő ügyük volt, nem érdekelte őket. „Vagy ha mégis, akkor inkább a kommunizmus oldalára álltak” – írja Kemény. 1956-ban az akkori fiataloknak még ügyük volt a mi szabadságunk. Az még egy másik generáció volt, az a korosztály, amelyik még egységes Európában gondolkodott, nem szokott hozzá ahhoz, hogy keleti felét prédául dobták oda a kommunista Szovjetuniónak, cserébe az ő felelőtlen biztonságukért és nem utolsósorban jólétükért. Akkor még élénk volt a két világháború élménye, és ez a kontinens minden országa számára meghatározó maradt, sőt sorsközösséggé nemesedett. Még érdekelte őket, mi történik velünk, szerettek volna tenni azért, hogy a vasfüggöny eltűnjön a kontinens közepéről, és mi is szabadok lehessünk. 1968 után az európai összetartozás érzete kiment a divatból. A nyugatiak új generációi nem gondoltak többé Európa egységére, helyette a világ jövőjéért kezdtek aggódni, ezen belül pedig a mi sorsunk egyre partikulárisabbnak tűnt, mígnem a teljes érdektelenségbe fulladt. Képzeletüket lekötötte Indokína és Afrika, Kuba, Kambodzsa, Korea, Kína, a harmadik világ megannyi elnyomója és elnyomottja. Annyi harcolnivalójuk volt, hogy sem energiájuk, sem idejük nem maradt Kelet-Európára. Nálunk nem lehetett a fajüldözés ellen harcolni, és mivel a női emancipáció ügye többé-kevésbé rendben volt, a feminizmusukra nem mutatkozott kereslet. Uncsi, uncsi, uncsi. Mennyivel izgalmasabb volt elutazni valami egzotikus helyre, kiélvezni az olcsóságot (mondjuk, az nálunk is meglett volna) bezsebelni a nagy fehér tanítónak kijáró tiszteletet, majd hazautazva ledoktorálni belőle valami egyetemen, ahol senki sem ért hozzá, és senkit nem is érdekel igazán. Így keletkeztek a szakértők, a mindenhez is értők, akik aztán egyre jobban fizető állásokhoz, tanácsadói szerződésekhez jutottak szerte a világban. A puding próbája az evés, tartja egy régi mondás. Az ő szakértelmüké pedig, ahova az általuk horror pénzekért megszakértettek az elmúlt félszáz év alatt jutottak. Lenne ok a szerénységre!

Rólunk a nyugati kortársaink akkorra már alig tudtak valamit, kérdezni se kérdeztek, de szemben a mostaniakkal, még hajlandóak voltak meghallgatni minket. „Arról kellett meggyőzni a táborlakókat (a dél-franciaországi Larzacban), hogy az ő soványka jövedelmeik (munkanélküli segély, ösztöndíj, satöbbi) hányszorosan múlják felül a mi hazánk csúcsfizetéseit, és mi magunk az ócskavas autóinkkal mennyi pénzből vagyunk itt. Talán azért húzódtak el a tárgyalások, mert bár hittek nekünk, ilyen kis mennyiségű pénzt nehezen bírtak elképzelni.” A táborban a magyarok fél áron vásárolhattak a büfében, ami azért elég megalázó volt, de Kemény titokban mégis egyfajta álruhás hercegnek érezte magát. „És nemcsak szégyelltem, hanem büszke is voltam a hungarianhalfprájzra. Mert úgy éreztem, nem maradunk adósok. Tudunk mi fizetni: magunkkal. Mert velünk lenni jó.”

Pont jókor, pont jó helyen

Akkor éreztem talán a legerősebben életemben, hogy milyen fontos és különleges dolog közép-európainak és azon belül is éppen magyarnak lenni: vidámak vagyunk, mint a vidám olaszok, de ha kell, végigülünk bármilyen workshopot, mint a komoly németek, és jobban iszunk, mint az írek […], viszont többet tudunk a diktatúráról, mint az ittlévők együttvéve. És lazák vagyunk, és vagányak, pont úgy dolgozik bennünk a rock and roll, mint az itteniekben. Ironikusak vagyunk. Mindenről hallottunk már otthon, amiről az itteniek, de szerencsére jól megszűrve, ezért a lényeget tudjuk. Ismerjük keletet és megértjük a nyugatot, és azt is tudjuk, hogy ezek itt azért ezer dolgot tudnak, amit mi nem. Vannak kisebbségi komplexusaink hála a Jóistennek, amik megóvnak a gőgtől, és elmaradott a neveltetésünk, pont amennyire kell, ezért mi őrizzük magunkban a klasszikus Európát, ami itt már nincs. Tudjuk, mi fontos, és mi nem, és bármikor kiröhögjük saját magunkat…

Úgy éreztem tehát, hogy pont jókor, pont jó helyen születtünk, én és a korosztályom. Jó és rossz hatások optimális kombinációja alatt hajtottunk ki, és nevelődtünk fel, és most fogunk virágba borulni.”

Ami a kisebbrendűségi érzést illeti, arról mindenki hosszasan tudna regélni. Ez a pénztelenségből is fakadt, abból, hogy mekkora érvágást jelentett valakit egy kávéra vagy egy sörre meghívni Bécsben, vagy bárhol külföldön, vagy milyen rossz érzést keltett sokunkban, hogy el kellett fogadnunk, hogy más fizet helyettünk. Egy magyarnak ez különösen arcpirító volt, mert a mi dzsentris beállítódásunk értéknek tekinti a gáláns nagyvonalúságot. De nem csak a pénz, a ciki autók és a gagyi ruhák feleltek gátlásainkért, hanem az is, hogy nem voltunk benne abban az információáramlásban, amelynek birtokában legalább a kommunikáció területén egyensúlyozhattunk volna. Persze a nyelvtanulás nehézségei, a nyelvi környezetben eltölthető gyakorlóidő lehetetlensége, a szinkron nélkül beszerezhető filmek korlátozott száma, az idegen nyelvű könyvekhez, folyóiratokhoz való hozzáférés bonyodalmai is mind önbizalmunk megerősödése ellen hatottak. De minél többet utaztunk, minél több időt tölthettünk el a velünk egyidős, szerencsésebb nyugatiakkal, annál inkább izmosodott bennünk az érzés: azért mi sem vagyunk annyira kutyaütők, annyit, amennyit ők, mi is érünk. Mára pedig egész magabiztossá váltunk, mert „Ide helybe jön a világ. Mert Budapest egyike a világ legfontosabb helyeinek.” szögezi le Kemény. És tényleg. Bejárva a Nyugatot, mindegyre hazavágyunk. Mert Budapest nagyvonalú, gyönyörű, élhető, biztonságos, otthonos, izgalmas, nagyvilági, igazi élményközpont.

Kemény szerint a 19. század végén, amikor a nemzeti nagyság bűvölete nagyszerűen összefért a modernség bűvöletével „itt, Közép-Európában még megvolt az a jó remény is, hogy most már a mi időnk jön, úgy igazságos.” Erről, akkor vagy száz évre lecsúsztunk. Lehet, hogy most jött el a mi időnk? Hogy megértettük végre, hogy nagynak lenni nem csak, vagy nem elsősorban a nagy területet jelenti, hanem mindenekelőtt azt a kultúrát, ami a miénk, amit mi hoztunk és hozunk létre, amiben benne van mindenünk, amink van? 

Ady

Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereketidézi Adyt és nem is kétséges, valami ilyen összegzésfélének szánta ez a könyvet Kemény. Párhuzamot von azzal a múlt századfordulós életérzéssel, amely megágyazott a nagy költő kasszandrai jóslatainak. Mert Ady érezte, tudta a bukást, „azt, hogy a nagy országnak vége, de a nagyságot valahogy meg kell őrizni. Ady költészete heroikus kísérlet a nemzeti nagyság megmentésére. Pontosabban átmentésére. Ady egész költészete egyetlen hosszú hízelgés a magyar léleknek. Azt sugallta neki, hogy a magyar nép Isten második választott népe, a zsidóság rokona. Célja és küldetése van. Ady a hízelgésével egyfajta felmentést is adott a magyar népnek: te áldozat vagy, szegénykém.” Kemény is hasonlóan érez. Tudatosan vállalja Ady örökségét. Az ő hazaszeretete, ahogy Adyé is a magasban lévő hazáé. Hogy is írta Illyés is? „Homlokon lőhetnek, / ha tetszik, / Mi ott fészkel, égbe / Menekszik. Kemény számára, ahogy Ady számára is, múltunk, jelenünk és jövőnk egyaránt a nagyságról szól. Arról, hogy nagyra törni kötelező, mert felettünk az ég, és semmi sem szabhat korlátot küldetésünknek.

 

A magyar népben benne volt a hajlandóság a választott nép státuszra régtől fogva. Benne volt ez már a középkori hungarustudatban. Szent István felül zárt koronájában, benne volt a kereszténység védőbástya szlogenben, ott volt 1848–1949-ben, ott volt a nyelvi magányosság-tudatban, ott volt a kálvinista ószövetség hagyományban, 1956 eszeveszett hősiességében, meg az utána való szétszórattatásban, sőt ott volt még a Kádár-kor legvidámabb barakk mítoszban is, egyszóval ott volt a nemzeti küldetéstudatban.”

Csak ma nem látni sehol – kesereg. Pedig láthatná, ha merné, abban, ahogy fogunkat összeszorítva visszaszereztük nemzeti szuverenitásunkat, gazdasági, politikai cselekvőképességünket, ahogy konokon nekifeszülünk a migránsáradatnak, hogy megvédjük a hazánkat, a kultúránkat, az életminőségünket, azt a keresztény Európát, ami után annyira áhítoztunk, amikor el voltunk tőle zárva, és amit ezért sokkal szebbnek, jobbnak és izgalmasabbnak képzeltünk, mint amilyenné lett. Arról a Nyugat-Európáról beszélek, amivel kapcsolatban, abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy ők is nyitott szívvel állnak hozzánk, hogy ők is akarják Európa újraegyesítését, a vasfüggöny lebontását, az egységes Európát. Sokáig még magunknak is hazudtunk arról, amilyen elutasító, lenéző, lekezelő fogadtatásban volt és van részünk tőlük. A Nyugat, a „fejlett”, ahogy nevezni szokták, nehéz szívvel mondom, de pont olyan, vagy olyanná lett, mint amilyennek a kommunista propaganda lefestette. Vezérlőelve a pénztárcasovinizmus, képviselőik végtelenül konformisták, unalmasak és süt belőlük a középszer, vagyis hiányzik belőlük mindaz, amit mi még nagyra tartunk. Egyfajta civilizációs dühvel közelítenek felénk, mert azt hiszik, minket bombázás nélkül is gyarmatosíthatnak. Nem mintha különösebb gondot okozna nekik, hogy egykori gyarmataikat időről időre meg-megszórják néhány bombával. Úgy vélik, ha száz évek nem voltak elegendők, hogy egykori gyarmataik idomuljanak az általuk szorgalmazott rendhez, néhány száz lőszer most meggyőzi majd őket az európai normák kívánatos voltáról.

Kemény hamis teóriának tartja a magyar kultúrfölényre való törekvést. Ám ha valaki, hát Klebelsberg is nagyra tört. A kultúrában, a műveltségben, az iskolázottságban találta meg azt az egyetlen kiutat a számunkra, az első világháború és Trianon sokkja után, ami életben tart, jobban mondva megtart, sőt továbbrepíthet bennünket. A kultúrfölény számára azt jelentette, hogy kulturáltabbnak, tanultabbnak és iskolázottabbnak kell lennünk mindenki másnál ahhoz, hogy ki- és felemelkedhessünk. Ez számára mindenekelőtt azt jelentette, hogy azokat is beemeljük a kultúrafogyasztók közé, akik addig ki voltak onnan zárva. Fel akarta emelni, be akarta azokat is iskolázni, ki akarta azokat is művelni, akik elől addig zárva volt a tudáshoz vezető út. Klebelsberg kultúrateremtő tevékenysége, az általa alapított ötszáz népiskola, az egyetemek, a kulturális intézmények, az ösztöndíjprogramok stb., egytől egyig ennek a magyar kultúrfölényre törekvő elkötelezettségnek az építőköveivé váltak. Ez olyan nagyratörő és naggyá tevő cél, amit ma is büszkén vállalhatunk. Ma sincs ennél érvényesebb törekvés, ennél fontosabb küldetés. Sajnálom, ha Kemény nem így gondolja. Vagy ez a fintorgás csak egyfajta kötelező „vörös farok” lenne? Hiszen Kemény is a magyar kultúra szerelmese, ahogy Ady, Klebelsberg vagy Illyés. „A magyar kultúra aranykorában élünk. És már majdnem kétszáz éve írja. „Igen, ez még mindig az az aranykor, amely alatt felépült a modern Budapest, ünnepelték és eltemették Liszt Ferencet, amelyben született, élt és halt Ady, Bartók, József Attila, Pilinszky János, Lechner Ödön, és amelyben iskolák ezrei, múzeumok százai, színházak tucatjai épültek, amelyben megtanították írni-olvasni a lakosság kilencven százalékát.” Ez az aranykor érték, becses örökség. Rajtunk múlik, hogy megőrizzük és továbbadjuk.

A gerinctörésről

Szocialista világunkat hermetikusan elválasztotta a mi és az ők között húzódó szakadék. Mi voltunk azok, akik ugyan tudomásul vettük a körülöttünk lévő világot, de elutasítottuk és nem kívántunk részt venni benne, ők pedig azok, akik opportunizmusból és/vagy karriervágyból beálltak a sorba, működtették, sőt az irányításába is bekapcsolódtak. A két világ között, legalábbis az én generációmban, nem volt átjárás. Aztán lett. Az új választóvonal egyesek tudatában rácáfolt a régire, mintha az sohasem lett volna. Összeálltak azokkal, akikről azt hitték, azt hirdették, a másik tábor lakói. Attól kezdve persze ádáz harcot indítottak azok ellen, akik számára a kommunista–antikommunista ellentétpár továbbra is megmaradt vízválasztónak.

Kemény miközénk tartozott. Számára a Kádár-rendszer lényege a gerinctörés volt. A beszervezettek, a besúgók (más néven: ügynökök) Kemény véleménye szerint hivatalos igazolást kaptak arról, hogy becstelenek, vagyis nem teljes értékű emberek. „Ha kellő mennyiségű embernek törik meg így a gerincét, akkor a társadalom gerince is megroppan. A megroppant gerincű társadalmat pedig könnyebb kézben tartani, mint azt, amelyik becsüli magát.” A beszervezések elsődleges célja Kádár alatt ezért szerinte semmiképp sem az információéhség csillapítása, sokkal inkább a gerinctörés volt. Addig ugyanis, amíg az államvédelmi szervekkel való együttműködés élet-halál kérdése volt, a kényszerrel beszervezettek felelősségét a kényszerítő viselte, a puha diktatúrában azonban, vagyis a gulyáskommunista Magyarországon a beszervezettek nem háríthatták át bűnüket. Ellenük a saját, relatív szabadságukat fordították. És ez fojtó. Sőt mérgező. „Ezek az emberek vonja le a következtetést Kemény – röviden összefoglalva egyetlen őszinte mondatot hagytak a családjukra, utódaikra, a mai magyar társadalomra, ránk: Minden úgy szar, ahogy van.” Kemény szerint ez a Kádár-kor lelki közös nevezője. Erre hivatkozva szabotálták el a történelmi igazságtételt, a bűnösök számonkérését, hiszen semmi sem indokolhatja az ügynökügyek feldolgozását ott, ahol sokkal nagyobb szarságok vannak. Szar ország, tele szarságokkal. Ez az ő világuk, a Kádár-rendszer elkötelezettjeinek a világa. Azoké, akiknek minden kevés, amit az elmúlt 27 évben elértünk, az örökös ellendrukkereknek, az egyfolytában antifasiszta harcot vívóknak, a „minél rosszabb, annál inkább igazam van” képviselőinek. Elég egy órára belehallgatni a „drága Bolgár úr” műsorába, ahol folyamatos a rettegés, és sem neki, sem betelefonálóinak soha, semmiről nincs egyetlen jó szava se.

A büszke rendszerváltó

Kemény büszke arra, hogy a rendszert váltók generációjának tagja. Büszke arra a pozitív szerepre, amit mi, magyarok játszottunk ebben a világrengető folyamatban. Hogy bátrak voltunk és nemcsak akartuk a változást, de tettünk is érte. Kockáztattunk, és vér nélkül leváltottuk a diktatúránkat. „Mert mi voltunk Horn Gyula stábja, mi bontottuk le a vasfüggönyt, mi indítottuk el a német egyesítést, és mi voltunk Tőkés László református gyülekezete is, akik Temesvárról az első rést ütötték a Ceaucescu rendszeren. Ez bizony mind mi voltunk, magyarok, 1989-ben.” És – folytatom én – mi voltunk Orbán Viktor is, aki a mi nevünkben szólt, és a régióban először mondta ki nyilvánosan, hogy szabad választásokat akarunk, és hogy a szovjet megszállók menjenek ki végre. „Az utolsó olyan alkalom volt ez, amikor a magyarság nagyobb feladatot vállalt magára, mint amekkora elvárható lett volna tőle. És nem csak vállalta, hanem végre is hajtotta. Hajtottuk.”

„1989-ben csodálatos érzés volt magyarnak lenni… És ’89 után is jó érzés volt tudni, hogy a jó jövő felé tartunk. Hogy Magyarország be fog lépni az Európai Unióba, hogy a környező országokban milliószámra élő magyarok elnyomása véget ér, hogy oda utazom, ahova akarok, és a gyermekeim egy szabad országban fognak felnőni… Volt jövőképünk.” – 1989-ben elértük tehát azt a nagyságot, amelyet Kemény a magyarság hivatásának jelölt ki. Nagy dolog ez, hiszen az előttünk levő generációk 1956-ban is megostromolták az eget. Az volt csak a nagyszabású vállalkozás! Felkelni a világ legnagyobb szárazföldi hadserege ellen. És győzelmet aratni. Ha nem is a háborús tereppé tett országban, de a szívekben.  

Jó tudni, hogy ugyanazok vagyunk, akik mindig is voltunk. Időről időre, ha nagyon kell, összerendeződünk, egy akaratra kerülünk és képesek vagyunk a legnagyobb, legnemesebb tettekre. Persze, csak ha nagyon muszáj, és már minden más lehetőséget kimerítettünk. Ne adjuk fel a reményt, hogy a nemzeti nagyságra való törekvés és a modernitás ígérete most, a 21. század elején megint egyszerre jelöli ki a pályánkat. És ha így lesz, akkor azzá válhat ez a régió, amivé mindig is akart. Talán most jön el a mi időnk, mert el kell jönnie. Mert úgy igazságos.