A rendszerváltoztatás óta szinte nem telt el úgy év – különösen az országgyűlési választásokat megelőző kampányidőszakban – hogy ne került volna a közérdeklődés homlokterébe az „ügynöklisták” problémája. Történik mindez annak ellenére, hogy a sokak által mitizált úgynevezett „ügynöklisták” nem is léteznek. A meglévő, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött dokumentumokból, iktatókönyvekből, 6-os kartonokból, B(eszervezési)- és M(unka)dossziékból, stb., lehetetlen egy hiánytalan, az információs kárpótlási igényt maradéktalanul kielégítő lista összeállítása. Nem csupán a hiányos adatsorokat tartalmazó dokumentumok, de a Kádár-korszakban többnyire a helyhiány miatti sorozatos iratselejtezések, valamint az 1989-es iratmegsemmisítési hullám okán is.


 

A szerzők, Kónyáné Kutrucz Katalin, büntetőjogász és az ÁBTL főigazgató-helyettese, valamint Petrikné Vámos Ida, a szaklevéltár korábbi főosztályvezetője a téma, értsd: iratok jó ismerői, szakértői. Ügynöksorsok – Ügynök? Sorsok? A hálózati lét sokszínűsége és a megismerés korlátai című közös kötetükben 74 hálózati személy példáján keresztül mutatják be a hálózati lét sokféleségét, tíz kategóriába sorolva a dokumentumok alanyait. Az érintettek tipizálási szempontja a levéltárba került források alapján meghatározható „ügynöki életút” volt. Az, hogy a szerzők tíz alcsoportba osztották a hálózati személyeket, kiválóan szemlélteti, hogy a megmaradt dokumentumok alapján lehetetlen egységesen definiálni, kit is tekinthetünk „ügynöknek”. Vannak olyan volt hálózati személyek, akik után vaskos iratanyag maradt, míg mások esetében csupán egy beszervezési nyilatkozat, egy változásjelentés, vagy éppen egy szimpla, statisztikai célokat szolgáló rövid adatlap. Így a rendelkezésre álló forrásokon alapuló „ügynöklista” megalkotása igazi múltfeltárás helyett dezinformálásba torkollna, vallják a szerzők, és – tehetjük hozzá – az ártatlanul pellengérre állítottak esetében akár tragédiába is.

Az egyes „életpályákat” végigolvasva arról is megbizonyosodhatunk, hogy nem csupán a fentebb leírtak nehezítik a kérdés megnyugtató rendezését. A közvélemény formálói az „ügynököket” úgy jelenítik meg, mint az állambiztonsági szerveket önként, főként egyéni haszonszerzés vagy ideológiai meggyőződés céljából kiszolgáló negatív figurákat. Kétségkívül ilyenek is voltak köztük szép számmal. De akkor mit kezdjünk „Alberttel”, akinek a B-dossziéjában az alábbiakat olvashatjuk: „A beszervezési beszélgetésnél figyelembe vesszük, hogy ragaszkodik feleségéhez és gyermekeihez, szereti őket, ezen tény hozzásegít bennünket ahhoz, hogy érzelmeire tudjunk hatni.” Vagy éppen „Máriával”, aki ugyan aláírta a beszervezési kartont, de az őt felkereső tartótisztnek határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó együttműködni, ezért ki is zárták a hálózatból. (Vajon a tartótisztek listáját miért nem követeli senki? Ők valóban anyagi ellentételezés fejében, és többnyire ideológiai alapon vállalták munkájukat. Ráadásul ilyen listák léteznek is.) Voltak olyanok, akik ugyan aláírták a beszervezési nyilatkozatot, de szándékosan dekonspirálták magukat. Tudunk olyanokról is, akik a célszeméllyel együtt írták a „jelentéseiket”, míg mások jelentéktelen, köztudott tényekről számoltak be a megfigyelttel kapcsolatban. További problémát okoz a névazonosság fennállása, amely esetben egy-egy személy könnyen hamis ügynökvádak alanyává válhat. Hogyan lehetne az ő nevüket azonos listán elhelyezni azokéval, akik valóban meggyőződésből működtek együtt, hálózati tevékenységük pedig előmozdította a megfigyelt személy ellehetetlenítését, adott esetben a kivégzését is? A könyvet olvasva végig ez a gondolat foglalkoztatja az embert.

A kötetben a szerzőpáros az életutak ismertetésén túl felvázolja a hálózati munka szabályozását is. A könnyebb érthetőséget a könyv végén elhelyezett állambiztonsági kifejezéseket magyarázó szótár, bibliográfia, valamint személynévmutató segíti.  Kónyáné Kutrucz Katalin és Petrikné Vámos Ida munkája amellett hogy hiánypótló módon mutatja be az ügynöksorsok megismerésének nehézségeit, rávilágít arra, hogy a történészeknek sokszor töredékekből, puzzle-darabokból kell kirakni egy egészet úgy, hogy a minta nem adott, sohase tudjuk, hogy milyen kép, egyáltalán teljes kép tárul-e a kutató elé. A könyvet a téma iránt érdeklődők mellett, ajánlom azon önjelölt „igazságosztóknak”, akik a mai napig úgy gondolják, hogy az embert nem a cselekedetei minősítik, hanem az, hogy milyen dokumentumon szerepel a nevük és/vagy az aláírásuk.

Márpedig, ha ezen a gondolati szálon haladunk tovább előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy bárki, aki a kommunista diktatúra évtizedei alatt aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, egy jelentést vagy éppen egy kihallgatási jegyzőkönyvet, az bűnös. Ez alapján akár Mindszenty József bíboros is annak tekinthető, hisz a több héten át tartó kihallgatás-sorozat, a kegyetlen fizikai és lelki tortúrák után ő is aláírta a koholt vádakkal megírt jegyzőkönyvet, azaz beismerte „bűnét” csakúgy, ahogy több ezer sorstársa is. A szerzőpáros könyve kiválóan érzékelteti, hogy egy dokumentumon szereplő aláírás, egy név önmagában semmit sem jelent. A lényeg az, ami a név mögött van. Ha egy nyilvántartást mindenféle megjegyzés nélkül, pusztán ábécé sorrendbe állítva hoznának nyilvánosságra, egyenlőségjelet tennének minden rajta szereplő között. Így csupán egy tulajdonságok nélküli, neveket tartalmazó lajstromot kapnánk, ami félrevezetésre igen, de hiteles múltfeltárásra, történelmi igazságtételre egyáltalán nem lenne alkalmas.

 

(Kónyáné Kutrucz Katalin – Petrikné Vámos Ida: Ügynöksorsok – Ügynök? Sorsok? A hálózati lét sokszínűsége és a megismerés korlátai. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2017, 280 oldal)