Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság arra a feladatra vállalkozott, hogy méltó módon emlékezzen meg az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A tíz évvel ezelőtti emlékévet az akkor kormányzó szociálliberálisok ellehetetlenítették. Budapest utcáin újra vér folyt, fiatalokat tartóztattak le és börtönöztek be.  Ezért a 2016-os megemlékezéseknek a tíz évvel ezelőtt elmulasztottakat is be kellett pótolnia. Vissza akartuk adni 1956-ot a magyar embereknek, ezért azokra irányítottuk a figyelmet, akik példát mutattak bátorságból, hősies elszánásból, szabadság- és hazaszeretetből. Hogy tudják és értsék, és ezzel a tudással fölvértezve emlékezzenek rá, hogy azon a hatvan évvel ezelőtti őszön a magyar nemzet bebizonyította: ha kell, megharcol a szabadságáért, nemzete függetlenségéért. Arra törekedtünk, hogy megértessük: erre minden polgártársunk joggal lehet büszke.  


Ki akartuk használni talán az utolsó lehetőséget arra, hogy köszönetet mondjunk a még köztünk levő hősöknek, és azoknak, akik a világ számos pontján segítették a hazánkat elhagyni kényszerülő százezreket.

Az Emlékév ezért a hősökről, vagyis a büszkeségről és a köszönetről szólt.

Azokról a hősökről, akik az életüket kockáztatták akkor, amikor szembeszálltak a világ legerősebb szárazföldi hadseregével, amikor Molotov koktéllal és kézifegyverrel vették fel a harcot a tankokkal és a nehéztüzérséggel. Mert, ahogy 1848 jelentőségét is az adja, hogy a népek tavasza nálunk függetlenségi háborúvá szélesedett, úgy 1956-ot is az emeli ki a többi, időről időre kirobbanó kommunistaellenes megmozdulás sorából, hogy nemzetünk ellenállása fegyveres szabadságharcba torkollott. 

1956 a marxista elméletek eleven cáfolata volt. A kommunisták azt állították, tanították, sőt emelték dogmává, hogy az embereket csak a pénz hajtja, csak és kizárólag az anyagi körülmények motiválják őket. ’56 azonban bebizonyította, hogy a magyar emberek a szabadságért és hazájuk függetlenségért indultak harcba, nem pedig a normák csökkentéséért, vagy az életkörülményeik javításáért.  A másik, ugyanilyen fontos, vagy talán még fontosabb marxista dogmát is megcáfolta 1956, azt, hogy az osztályellentétek kibékíthetetlenek, és felülírnak minden más elkötelezettséget. 1956 tisztán megmutatta, hogy a nemzeti összetartozás fontosabb az osztálykülönbségeknél. Mindez megrengette a kommunista ideológia alapjait. Ezért hordtak össze róla annyi ordas hazugságot és hallgatták el nagyszerűségét a kommunista rendszer bukásáig.    

Az a szabadság, amit a magyar emberek 1956-ban kivívtak, 13 napig tartott. Alig két hét volt csupán, mégis erőt és tartást adott nemzetünknek több mint három évtizeden keresztül. Mert megmutatta országnak-világnak, hogy a magyar szabadságszerető nép, amellyel nem tehetnek meg a megszállók mindent, bármekkora túlerőben is vannak.

Az emlékév középpontjába a pesti srácokat és lányokat állítottuk. Egyrészt azért, hogy visszaadjuk a forradalom és szabadságharcot azoknak, akik csinálták: a hétköznapi magyar embereknek, akik hazaszeretetből fogtak fegyvert. Akik nem készültek hősöknek, nem készültek politikai szerepre, csak a hazájuk iránti kötelességüket teljesítették. És akikről eddig, alig esett szó.

Vissza akartuk adni a nemzetnek a hőseit, azokat, akikben magukra ismerhet, azokat, akikre büszke lehet. Mert tudjuk, a ma embere ugyanúgy szereti a hazáját és becsüli a szabadságot, mint akkor. Ha kellene, ma is kiállna érte és megvédené. Ez a tudat kovácsol össze és tesz bennünket öntudatos magyar polgárokká.

Az Emlékév arról szólt, hogy ugyanaz köt össze bennünket ma, mint ami összekötötte a hatvan évvel ezelőtti magyarokat. A hazaszeretet és a szabadságvágy. Két olyan követelésük volt, amiben mindenki egy akaraton volt: a szabadság és a nemzeti függetlenség. Ezekre helyeztük mi is a hangsúlyt az Emlékév központi eseményeiben, üzeneteiben. Az akkori magyarok úgy döntöttek: ha kimennek a szovjet csapatok és végre a saját kezükbe vehetik a sorsukat, akkor szabad választásokon dőljön el, milyen politikai berendezés mentén alakítják a jövőt.

A reformkommunistákról

Ezeket az üzeneteket kérdőjelezte meg az a ballib értelmiségi kör, amelyik a diktatúra alatt hozzászokott ahhoz, hogy csak ő értelmezheti a múltat. Aki az ő kizárólagos jogát megkérdőjelezi, és más szempontokat helyez előtérbe, más narratívában értelmezi az eseményeket, az szerinte történelemhamísító. Hisz az élcsapat tagjaiként, ők még mindig a helyes úton járnak és így továbbra is ők az objektív tuti letéteményesei, őrzői. Saját kiállítás létrehozása helyett szószólóik, akik közül többen szüleiktől örökölték a hiteles és objektív múlt elvitathatatlan és kizárólagos képviseletét, meghekkelték a kiállításunkat, cikkekben, rádió és tv műsorokban indítottak éles támadást az Emlékév ellen. Az Emlékév dalát, amit a világ egyik legsikeresebb szupersztárja a magyar Desmond Child hazaszeretetből írt, az a Desmond Child, akinek több mint 300 millió letöltése van, amatőrnek, tolvajnak és alkalmatlannak nyilvánították, a dal szövegét pedig szándékosan félrehallva halszagúnak bélyegezték, és megpróbálták a sárba tiporni. Nem sikerült. Egy hatvanéves fotó beazonosításán rágódnak hetek óta, ezt felhasználva akarják bizonyítani, hogy a pesti srácok nem is voltak hősök, sőt fiatalkorúként nem is lett volna szabad részt venniük a harcokban, ha pedig mégis fegyvert fogtak, azért a szüleik felelősek és elmarasztalhatóak.   

Mindezek közös üzenete az volt, hogy ’56 hősei nem az egyszerű magyar emberek, vagyis a magyar nemzet. Nem a diákok, a munkásfiatalok, a pékek és teherautósofőrök, a mentősök és a színészek, hanem azok a kommunista funkcionáriusok, akik szerintük, előkészítették és vezették a forradalmat. ’56 igazi hőseiként azokat a kommunistákat akarják láttatni velünk, akik kiábrándultak Sztálinból és Rákosiból, de az eszméből persze nem. Azokat, akik meg akarták reformálni a kommunizmust, mert hitték és hirdették, hogy az megreformálható, és ezekről a reformelképzeléseikről néhány éjszakán át vitatkoztak a Petőfi körben, cikkeket írtak az Irodalmi Újságban, felszólaltak a pártaktívákon, sőt még a párttaggyűléseken is. Ők csinálták tehát meg a „föllazítást”, ami szerintük ’53-ban, vagy még inkább '54-’55-ben kezdődött. Akkor, amikor Moszkva Nagy Imrét bízta meg a vezetéssel és ő lassan megkezdte a munkásmozgalmi áldozatok rehabilitálását. Azt állítják, hogy a forradalom emblematikus figurái Nagy Imre, Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Tánczos Gábor, Hegedűs B. András, Mécs Imre, voltak, akik aztán a demokratikus ellenzékkel együtt a rendszerváltoztatáshoz vezető utat is kitaposták. Mert ahhoz, hogy valaki a huszadik század magyar történelmének elismert alakítója lehessen, szerintük előbb kommunistának, majd reformkommunistának kellett lennie. Arra azonban, hogy ezek a kommunisták milyen bűncselekményeket követtek el a magyar nemzet, ártatlan honfitársaink, politikai ellenfeleik ellen, nem ildomos felhívni a figyelmet, hiszen ők megváltoztak, szembefordultak korábbi „túlzásaikkal”, és ezt ők nagyra értékelik.  És azt követelik tőlünk, hogy érjük be ennyivel. (Mintha Göringet, Hesst, Himmlert, Bormannt, Göbbelst vagy éppen Eichmannt fel lehetne menteni bűneik alól, amennyiben – mondjuk egy Hitler utáni világban – reformnácikként tovább politizáltak volna a legyőzött Németországban.)

Pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc nem a Petőfi kör elméleti vitái és még csak nem is a pártaktívákon felszólalók merész önkritikája miatt tört ki. Hanem azért, mert a magyar nemzet olyan példátlan elnyomás alá került, emberi és polgári jogainak olyan mértéktelen korlátozását kellett elszenvednie a kommunizmus alatt, amit nem tűrhetett tovább. Azért, mert a kommunisták maguk ellen hergelték az egész országot. A falvak lakosságát, a városok lakóit. Mert hadat üzentek mindennek, ami a magyar embereknek fontos volt. Bebörtönözték legjobbjait. Korlátozták vélemény és szólásszabadságát. Elvették betevő falatját. Letartóztatták vezetőit.  A forradalom kitöréséig több mint 400 politikai kivégzésért felelnek. 700 ezernél is több magyart deportáltak a Szovjetunióba, a kommunista muszkavezetők hathatós segítségével. Nem volt olyan család, amelyet ne vegzáltak volna. Perbe fogták, és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték a katolikus egyház fejét: Mindszenty hercegprímást és bebörtönöztek egy sor főpapot. Feloszlatták és szélnek eresztették a szerzeteseket és az apácákat. Elvették ünnepeinket, kigúnyolták szokásainkat. Elvették a tulajdonunkat. Ellehetetlenítették az életet. Azok a kommunista funkcionáriusok, akik közülük ’56-ra kiábrándultak, kivétel nélkül közreműködtek a megelőző évtized bűntetteinek igazolásában, ezért minimum bűnsegédek voltak. Nagy Imre azonban ennél több is volt. Belügyminiszterként, begyűjtési miniszterként személyes felelősséget visel mindazokért az ember- és szabadságellenes intézkedésekért, amiket hozott. Azért, hogy elrendelte, végrehajtatta és ellenőriztette a padlássöpréseket, és azért is, hogy utasítást adott arra: a kivégzett politikai elítélteket névtelen sírokba, arccal a föld felé hantolják el. Ahogy rendeletének megfelelően, vele is tették.

1956 robbanásának számos összetevője volt. Hiszen nem minden nap történik meg, hogy egy tízmilliós nemzet szembeszáll egy kétszáz millióssal. Egy picit az USA propagandája is belejátszott az indulatok eszkalálásába. De a legdöntőbb az az évtized volt, amit a második világháborút követően végig kellett csinálnunk. Fontos volt az is, hogy az osztrákokat 1955-ben a nagyhatalmak kiengedték a szovjetek karmai közül, miközben minket, a sorsunkra hagytak. Ezzel semmivé foszlott a remény, hogy tőlünk is hamarosan kivonulnak majd. A csalódás, a hazánkon keresztül visszavonuló szovjet csapatok látványa és a tudat, hogy maradnak, pattanásig feszítette az indulatokat. Ehhez jött Hruscsov „titkos” beszéde, ami egyértelművé tette, amit amúgy is mindenki tudott, hogy a kommunisták vérengző tömeggyilkosok, akiknek egész története terrorcselekmények sorozata. Poznan lángra lobbantotta a szikrát, ami égni kezdett, amint a kommunista hatalomgyakorlók elbizonytalanodása és tanácstalansága 23-án délutánra mindenki számára nyilvánvaló lett.

Ennek a forradalomnak nem Nagy Imre volt a vezetője. A tüntetők azért hívták őt a Parlamentbe, mert addigra már egyetlen olyan politikus sem maradt életben, vagy az országban, illetve szabadlábon, akit ismertek, és akiben bízhattak volna. Régóta nem voltak már ellenzéki pártok, ellenzéki sajtó, a kommunistákon kívül nem publikálhatott senki, nem beszélhetett a rádióban, nem tarthatott előadást, nem fejthette ki a véleményét még szűk körben sem. De amint Nagy megszólalt, és azt mondta: elvtársak, egyértelművé vált, hogy nem ő az emberük. Minden eldőlt abban a pillanatban, amikor a tömeg zúgni kezdte, hogy nem vagyunk mi elvtársak. Eldőlt, hogy nem akartak többé elvtársak lenni. Eldőlt, hogy le akarják rázni magukról a kommunista szolgaságot és mindent, amit a kommunizmus jelentett. Nagy csak kullogott az események után, amit nem vezetett senki, mert ’56 a magyar emberek közös, spontán vállalkozása volt. Az a vállalkozása, amelyben nemzetté vált a nép. Igazi népfelkelés volt, a nép termelte és választotta ki a vezetőit, feladatról, feladatra, helyzetről, helyzetre. Azt mondtam szépen halt meg. Nem azt, hogy szép halála volt, ahogyan sokan kiforgatták a szavaimat. Hiszen kivégezték, és a kötél általi halálban nincs semmi szép. De az szép volt, hogy abban a történelmi pillanatban nem tagadta meg a hazáját, nem fordított hátat a forradalomnak, a szabadságharcnak. Tárgyalásán méltósággal és eltökélten kiállt mellette. Kegyelmet nem kért. Ezért van ott a helye ’56 hősei között. De azt majd a nemzeti emlékezet eldönti, hogy ezért a kiállásáért cserébe elfelejti-e neki azt, amit vezető kommunista politikusként elkövetett ellene.

Donáth Ferenc a legsötétebb években Rákosi titkárságát vezette, vagyis a legbizalmibb pozíciók egyikét töltötte be, Vásárhelyi Miklós ugyanebben az időszakban a Szabad Nép rovatvezetőjeként uszított és szolgált. A többi általuk hájpolt hős is egytől egyig olyan, aki politikai tetteivel, verseivel, könyveivel, írásaival kiszolgálta a rémuralmat, részesült annak privilégiumaiban. Máig nem követték meg a nemzetet, mindig csak a bizonyítványukat magyarázták és magyarázzák, ja, és persze: követelőznek.

A hatvanadik évforduló valóban nem róluk szólt. Ezt az Emlékbizottságot a harmadik Orbán kormány hozta létre. Fővédnöke Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke, Wittner Mária szabadságharcos, egykori halálraítélt, Társelnöke pedig Balog Zoltán miniszter. Amikor kiválasztottuk azokat a hősöket, akikre fel akartuk hívni a fiatalok figyelmét, akkor olyanokra esett a választásunk, akikkel azonosulhatnak, mert azt akartuk, hogy büszkeséget és elégedettséget érezzenek. Kiegyenesített derékkal állhassanak oda mindenki elé, abban a tudatban, hogy a huszadik század közepén, mi magyarok, világrengető bátorságból és hősiességből példát mutattunk a világnak.

Más korok, más országok hőseit készségesen elfogadjuk példaképeknek, miközben a sajátjainknak olyan nehezen adjuk meg a tiszteletet és az elismerést. Azt akartuk, hogy ezúttal ne így legyen. Azok a fiatal szabadságharcosok, akik az életüket tették kockára a magyar szabadságért és a magyar hazáért, és sokan közülük az életükkel is fizettek, igazi hősök. Nem talán és viszonylag, hanem egészen. A legnagyobbak közül valók. Ők a mi hőseink.

Az Isten áldja meg őket.

 

Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán rendezett Válságos ősz – 1956 című nemzetközi konferencián.