Mark Lilla, a Columbia Egyetem professzora nem sokkal Trump megválasztása után bírálta a demokratákat, amiért a nemzetet egyesítő állampolgárság (citizenship) koncepciója helyett partikuláris identitásokra alapozták politikai és választási stratégiájukat. Most egy egész könyvvel jelentkezett, amely folytatja a korábbi gondolatmenetet. Az akkori, szemnyitogató írás által keltett magas elvárásokhoz képest ez a mostani pamflet kevés újat tartalmaz. Fontos, megfontolandó dolgokat ír azonban arról, hogy Amerika fundamentuma, az amerikai emberek közötti kötelék intézményi (alkotmányos) jellegű, és arról, hogy a hibás identitáspolitika, hogyan szűkítette be saját lehetőségeit, miképp rombolta, rombolja a közösségi kapcsolatokat, hogyan hajtja bele az erre amúgy is hajlamos Amerikát egy szélsőséges és szollipszista individualizmusba. Közben képes volt olyan sorokat leírni saját polgártársairól, hogy azok sosem bocsáthatják meg maguknak, amiért Trumpra szavaztak, vagy olyanokat, amelyben a Resistance (ellenállási) mozgalmat élteti (miközben pár sorral korábban kimondja, hogy a mozgalmak helyett az államhatalom alkotmányos megszerzésére kellene a demokratáknak koncentrálni). A Resistance-szel persze van problémája, és ezt le is írja. Az, hogy az csupán reaktív, csak reagál, ráadásul mechanikusan mindig az ellenkezőjét kell mondani, mint amit az elnök tesz, ami szerinte Trump kezében hagyja a lapokat, a mindenkori kezdeményezés nála marad.

A könyv megjelenése az ilyen előítéletek, szemellenzők és következetlenségek ellenére is fontos munka. Sokan várták. Lillát durván megtámadta a januári cikke miatt a mozgalmár demokrata baloldal, és most sem számíthat kevesebbre. A vörös farok, az amerikai liberalizmus sérthetetlen tabui melletti rituális retorikai felsorakozás fent idézett és nem idézett szövegeit nyilván (legyünk jóindulatúak!) az tette szükségessé, hogy akiknek a kiáltványt írta, akiknek a sikeréért fáradozik egyáltalán eljussanak annak az elolvasásáig, és ne közösítsék ki őt még mindez előtt...


Lilla részletesen leírja a folyamatot, ahogy az amerikai Demokrata Párt átcsúszott az egyre marginálisabb identitások védelmezésébe, ahogy feladta az alkotmányos rendszerhez és a nemzethez való általános kötődését. A hatvanas évektől kezdve folytatott mozgalmárkodásba belefeledkezve az amerikai baloldal szerinte  ̶  néhány demokrata föderációs elnökségektől eltekintve  ̶  átengedte az államhatalmi ügyek intézését a republikánusoknak. A politikai harc egytémás (one-issue) mozgalmi küzdelmei képtelenné tették azt a nyílt vitára és arra, hogy elfogadja, megértse akár saját hívei ellenérveit is, összességében pedig arra, hogy meggyőzze vagy egyáltalán meg akarja győzni az embereket a maga igazáról.

A kisebbségi identitás szerinte a vitákban hierarchikus helyzetet teremt, amelyben már nem egyenrangú vélemények ütköznek egymással, hanem a hiteles és a hiteltelen. „Aki nem az én véleményemet vallja, erkölcsi szörny.” Ez nem vita! Ez Lilla szerint annak az oka, hogy a demokrata oldal a törvényhozásról a bíróságokra helyezte a hangsúlyt. Ez a módszer minden konfliktust az abszolút emberi jogok formájába kíván átöltöztetni. A bírósági processzusnál nem a kompromisszum, nem a konszenzus és ezáltal az ügyekben tartósabb társadalmi nyugalmi állapot megteremtése a cél, hanem, hogy az egyik vagy a másik félnek kinyilváníttassék az igaza, a végén csak egy vesztes és egy nyertes legyen. Nem szükséges nagy fáradsággal az egész közösséget meggyőzni valamely ügy fontosságáról, elég a bíróra koncentrálni... A törvényhozásban a többségi döntéshozatal során elérni nem sikerült céljaikat annak kijátszásával a bíróságokon kívánják elérni. Ezzel erősítve a jobboldal vélekedését, miszerint a bíróság a művelt elitek aranytartaléka (imperial reserve of educated elites).

A liberális mozgalmárok a szerző szerint mindent kompromisszumok nélkül és azonnal akarnak. Pedig a sikerhez arra volna szükség, hogy az államhatalomban, a közszolgálatban legyenek a mozgalmi célokkal szimpatizáló emberek, akik képesek a kompromisszumokra, akik vállalják a meggyőzés lassú és fokozatos munkáját, akik hajlandók a fárasztó kampányolásra, akik türelmesek, akik elvégzik a jogalkotás, az alkudozás terhes, időfaló feladatát és akik hajlandók az elfogadott szabályok végrehajtását felügyelni, vagy akár felülvizsgálni korábbi véleményüket, ha az élet nem igazolja azokat. Mert a politikai akciózást az intézmények képesek megszűrni, annak céljait konszolidálni, az intézmények konzultációval, kompromisszumokkal képesek módosítani is a politikai akaratot, ha kell, ha a társadalmi béke, a szabályok társadalmi elfogadása azt szükségessé teszi.

Az amerikai egyetemeken jellemző mai militáns, patologikus toleranciahiány kialakulási folyamatának modelljét alapul véve, plasztikusan a történeti és a pszichológiai folyamatokba beágyazottan írja le Lilla, hogy a kisebbségi identitás erőltetése, kizárólagossá tétele hogyan ássa alá, hogyan gyengíti meg magát az amerikai liberalizmust. Az identitás-liberalizmus megszűnt gyakorlati projekt lenni, evangelizáló, vallási jellegűvé vált, amelynek sámánjai kinyilatkoztatják a megfellebbezhetetlen igazságot. Az ezektől eltérő véleményeket és az azokat vallókat pedig rituális tiszogató szeánszok keretében, mint a gonosz földi megtestesüléseit kiközösítik. Averzióval ír arról a liberális eliteket jellemző attitűdről, hogy kinevetik a közös szimbólumokat, arról, hogy nem bírnak felállni, ha a nemzeti himnusz felhangzik. Magáról, saját közegéről, az egyetemről is lesújtó a véleménye: a liberális politikai elit képzése olyan egyetemeken történik, amelyek mind szociálisan, mind földrajzilag le vannak választva az országról és a Demokrata Párt egykori bázisáról (liberal political education now takes place on campuses that are largely detached socially and geographically from the rest of the country - and in particular from the sorts of people who once were the foundation of Democratic Party).

A professzor nem titkolja célját és saját identitását sem. Demokrata, amerikai liberális ő, aki szeretné megállítani a szívéhez közel álló pártot a hanyatlástól, a magába zárkózástól. Az államhatalmat vissza kell szerezni. Ha másért nem, hát azért, hogy a demokratáknak, mozgalmároknak, a mindent alapjogosítani kívánóknak kedvenc  ̶  eddig szerinte a republikánusok kezében maradt  ̶  bírósági kinevezésekbe beleszólhassanak. Választásokat kell nyerni, képviselőket kell küldeni az állam minden szintű szervezeteibe! A változást az állam, az állampolgárság keretei között kell elvégezni. Ehhez a demokratáknak meg kell újra tanulniuk a meggyőzés képességét, amely viszont magába kell hogy foglalja annak megértését is, hogy mindenben soha nem fog egy közösség egyetérteni, ezért el kell fogadni az eltérő véleményeket. Ellenpéldának azt hozza, amikor a demokraták egyik konvencióján nem engedték meg, hogy az egyik sikeres, demokrata polgármester abortuszellenes beszédet mondjon, amit ő súlyos, doktrinér hibának tart. Lilla szerint a kisebbségeket is csak az államhatalom birtokában lehet megvédeni, ezért a liberálisoknak nem volna szabad elveszniük a sokszínűség felületes ünneplésében, hanem a tényleg fontos alkotmányos és hatalmi kérdésekre kellene végre koncentrálniuk.

Lilla szerint súlyos hiba, hogy a demokraták ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, ami összeköti a nemzetet, rendre arra fókuszálnak, ami elválasztja egymástól annak alkotó elemeit és az embereket. Ennek beszélő szimbóluma a prizma képe, amely az egységes fehér fényt bontja szét a szivárvány színeire, holott a politikai folyamatnak, a képviseletnek pont az ellenkezőjét kellene tennie. Az egészséges pártpolitika egyesíti a sokszínűséget, a doktrinér mozgalmi politika viszont egyre kisebb elemekre darabolja azt, ami korábban egy volt.

A fiatalokat ez a doktrinér, köldöknéző ideológia arra ösztönzi, hogy saját partikuláris problémáikat helyezzék előtérbe a közösség iránti felelősséggel szemben. Kennedy elnök kérdésének, hogy mit tehetsz a hazádért, számukra már nincsen semmi értelme.

Az amerikai professzor számomra legszimpatikusabb gondolatmenete éppen az, amelyben hosszasan értekezik arról, hogy az állampolgároknak nem csak jogaik, hanem a közösség iránt  ̶  éppen annak fenntartása, megőrzése vagy túlélése érdekében  ̶  kötelességeik is vannak, és ezekről folyton beszélni is kell.

A magyar Alaptörvény megfogalmazásakor erre, a politikai közösséghez, a nemzethez való kötődést oly alapvetően meghatározó lojalitásra nagy hangsúlyt fektettünk. Az új magyar alkotmány talán legforradalmibb változtatása éppen az, hogy újrakalibrálta a köztársaság, a politikai nemzet és az állampolgárok, a magyar emberek közötti viszonyt. Az Alaptörvény Bill of Rights-a a Szabadság és Felelősség címet viseli. Jakab András javaslatára szövegszerűen is beemeltük a svájci alkotmány felelősség-klauzuláját alkotmányunk tételes szövegébe. Mindenki felelős önmagáért, és felelősséget visel a többi emberért, a közösségért. Alaptörvényünk kulcsmondatát az O cikkben fogalmaztuk meg. Számomra mindig evidens volt, hogy az egyéni jogok csak közösségben gyakorolhatók. A Nemzeti Hitvallás szép szavaival: Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. A közösség és a felelősség fogalmainak visszaemelése az alkotmányos, a demokratikus gondolkodás fősodrába az Alaptörvény egyik legfontosabb vívmánya. Sajnos, akkoriban még Sólyom Lászlónak is a szocialista jog jutott az eszébe arról, amikor halkan meg mertük említeni, hogy egy közösség csak akkor létezhet, ha nem csak jogosultságok, de kötelezettségek is összefűzik tagjait. Mark Lilla egy princetoni professzortársának szintén a szovjet jog jutott eszébe, amikor az állampolgári kötelességekről olvasott az Alaptörvényünkben. De örüljünk Mark Lilla gondolatainak! Ha egy mérvadó liberális át tud lépni a közösségfóbián, lehet, hogy mások is követni tudják!

Lilla szerint a győzelemhez az amerikai liberalizmusnak újra kell fogalmaznia magát. Át kell helyezniük a hangsúlyt a mozgalmárságról az intézményi politikára, a céltalan önkifejezésről a meggyőzésre, a szűk csoport és egyéni identitásról az állampolgárságra. We must begin by questioning the taboos - particularly the taboos of identity: El kell kezdenünk megkérdőjelezni a tabukat!

Sok sikert, Professzor Úr! Ha egy ilyen projekt sikerül, attól jobb lesz a világ. Amíg ennek, amint ma látszik, alig van esélye, jobb ha az amerikai liberálisok (is) ellenzékben vannak, mert jobb, ha csak ott tudják folytatni a megmaradt kötelékek szétvágását, amelyek összekötik még az embereket. Vajon képes-e egy vallássá átváltozott, doktrinér politika átlépni saját története eddigi legnagyobb árnyékán? Tippeljenek! És mit tegyenek azok, akik gondolkodását eddig sem kötötték tabuk?