Ez utóbbiakat akkor mindenekelőtt az első világháború után szárba szökkent totalitariánus eszmék, illetve rájuk épülő rendszerek, a kommunizmus és a fasizmus, illetve a nemzetiszocializmus testesítették meg. Velük szemben az európai „haladó” értelmiség, illetve a nyugati demokráciák intellektuálisan felkészületlennek bizonyultak, és addig halogatták ellenük a határozott fellépést, az erő alkalmazását, míg Hitler és Sztálin az „első körben” megállapodott kelet-európai érdekszférái felosztásáról, és a nácik kirobbantották a második világháborút.

Napjainkban Európai Unió egy újfajta, eddig ismeretlen totalitarianizmus, az iszlám fundamentalizmus kihívásával néz szembe. Sajnos, vezetői, miként a harmincas években, szintén tehetetlennek bizonyulnak, húzzák az időt, illetve terméketlen, bénító vitákba bonyolódnak a válságról, illetve megoldásának lehetőségeiről. Teljesen új vonása a helyzetnek, hogy az iszlám fundamentalizmus, illetve az általa generált, példátlan nagyságú menekülthullám már Magyarországot is elérte, és rajtunk átcsapva terül szét Nyugat-Európában. Ez pedig belátható időn belül sokszorosára növeli az muzulmán kisebbség és a francia, angol, svéd, holland stb. többség közötti, már így érezhető feszültséget, ami a társadalmi integrációs folyamat elakadásából, a multikulturalizmus erőltetéséből, a politikai korrektség eltúlzásából fakadt.

Ismeretes, hogy a túlnyomó részt iszlám vallású menekültekből álló migrációs hullám alapvetően két irányból éri el Európai Uniót, Líbiából kiindulva, Olaszországon keresztül tengeri úton és Törökországból kiindulva Görögországon, Macedónián és Szerbián keresztül, Magyarország déli határán, a szárazföldön. (Törökország „mérsékelt iszlamista” kormánya a menekültek átengedésével nyilvánvaló bosszút áll azért, mert nem vették fel az EU-ba.) Magyarországon akkora a tömegnyomás, hogy az állam, annak ellenére, hogy erre a dublini és a schengeni szerződésben kötelezettséget vállalt, már képtelen regisztrálni, és megszűrni a menekülteket. Ezeknek a szerencsétlen, szörnyű viszonyok közül hozzánk érkező embereknek az elemi szolidaritást joggal ébresztő kálváriáját sokan, főként a közösségi oldalakon, az 1956-os magyar menekültek sorsához hasonlították, analógiát vélnek látni a két menekülthullám között. Érdemes azonban felhívni a figyelmet a rendkívül lényeges különbségekre is. Először is: A magyar „disszidálási” hullámot a szovjet intervenció indította el. Nálunk a forradalom szinte vér nélkül győzött, de eltiporták, ez váltotta ki az exodust. A hozzánk érkezettek és Ausztria felé távozók, akiknek túlnyomó többsége szíriainak mondja magát, véget nem érő polgárháború elől menekülnek, és az országaik politikai helyzete belátható időn belül nem stabilizálódik (még diktatúra révén sem). Másodsorban Magyarországról 1956-ban elment, aki akart és tudott, aztán a határok lezárultak. A menekültek száma adott volt, őket kvóták szerint el lehetett osztani, nem úgy, mint azokat, akik a Közel-Keletről, sőt még távolabbról, Dél-Ázsiából jönnek. A mostani menekülthullám kifogyhatatlan, újabb és újabb csoportok indulnak ha az előzőeket befogadják: így a kvótarendszernek nincs semmi értelme. Végül: az '56-os magyar menekültek az európai kultúrából érkeztek, készek voltak beilleszkedni, a második generáció már amerikainak, franciának, stb. érezte magát. A Nyugat-Európában felnőtt, állampolgárságot szerzett harmadik, sőt negyedik generációs muzulmánok bizonyos része azonban sajátos „regresszión” megy keresztül, beilleszkedési nehézségeikkel szembesülve felfedezi muzulmán gyökereit, radikális hitszónokok hatása alá kerül, rokonszenvezik a keresztény- és zsidóellenes dzsiháddal.

Az egyik legnyomósabb érv a Röszkénél ezerszámra belépő, és rajtunk átvonuló menekültek mellett, hogy ők maguk is az iszlám fundamentalizmus, mindenekelőtt az Irakban és Szíriában gátlástalanul gyilkoló szunnita terrorállam, az ISIS elől menekülnek, Európának már csak ezért is be kell fogadnia őket. Ezt azonban csak akkor állíthatná bárki, ha a menekülteket nemcsak regisztrálnák, de menekültkérelmüket egyenként, alaposan ki is vizsgálnák. Erre azonban még Németországban sincs lehetőség, vagyis jelenleg az Európai Unió biankó csekket ad azoknak, akiket befogad. Amennyiben a menekültek között dzsihadisták vegyültek el, és érkeztek földrészünkre, ami valószínű, minden további nélkül merényleteket készíthetnek elő és hajthatnak végre egyes politikusok, a célpontnak tekintett európai zsidóság, vagy akár kereszténység szent helyei ellen.

Tényleg nincs más hátra, mint hogy Európa, akár néhány évtized múlva „behódoljon”, azaz áttérjen az iszlámra? Nem vagyok annyira pesszimista, mint Michel Houellebecq, ezért hiszek benne, hogy földrészünk társadalmait a most már feltehetően gyorsan kiéleződő konfliktusok, a kisebbség és a többség között felerősödő feszültség előbb-utóbb rádöbbenti arra, hogy a „hamis analógiákra” alapozott gondolkodás az iszlám vonatkozásában tarthatatlan, olyan értelmiségi öncsalás, melyért súlyos árat fizetünk majd. Igaz, ennek a „kijózanodásnak” megvan a komoly politikai kockázata: várható ugyanis, hogy a közeli jövőben Európa szerte megerősödnek a bevándorlásellenes, szélsőjobboldali pártok.

Most pedig kitérőt teszek, és visszamegyek az időben, több mint két évszázaddal. Gotthold Ephraim Lessing, a német felvilágosodás kiemelkedő alakja, egy evangélikus lelkipásztor fia 1779-ben írta Bölcs Náthán című, ma is világszerte játszott tézisdarabját, melynek talán legtöbbet idézett részletét, a „gyűrűmesét”, a főszereplő öreg zsidó kereskedő mondja el Szaladin szultánnak Jeruzsálemben. Arról szól, a hogy a három vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám között, bár van különbség „ruhára, ételre és italra nézve is”, „csak épp alapjaikra nézve nincs”. Felemelő, humanista gondolat, csak sajnos, az utóbb évszázad egyértelműen bizonyította, hogy a három egyistenhit, illetve az a belőlük sarjadó kultúrák között jóval nagyobb a távolság, mint amit a felvilágosodás gondolkodói valaha is feltételeztek. Európa mai baloldali és szekularizált, azaz ősei vallásától elidegenedett értelmisége sok tekintetben még ma is a felvilágosodás illúzióinak bűvöletében él. Ezért „fúrta meg” az EU alkotmánytervezetét, mely földrészünk zsidó-keresztény identitására utalt, és ezért gondolkodik annyira sematikusan a történelemről és a vallásokról. „Elvi alapon” nem hajlandó elfogadni, hogy az iszlámnak, mely köztudottan „a béke vallása”, bármiféle köze lehet gyűlölethez, erőszakhoz, terrorizmushoz. És ha van is egy-két olyan momentuma, melyet visszafogottan ugyan, de bírál, például azt, hogy hívei alacsonyabbrendű lényeknek tekintik a nőket, és üldözik a homoszexuálisokat, úgy véli, ezek csak amolyan gyermekbetegségek, melyeket rövidesen kinő, és akkor az egyistenhívő vallások hívei egymás nyakába borulnak.

Nyugat-Európa egykor gyarmattartó országait csak áttétételesen, Közép-Európát pedig (beleértve Németországot is) pedig semmiféle felelősség nem terheli az arab társadalmak jelenlegi állapotáért, a polgárháborúkért, az elnyomásért, és az anarchiáért, mely lehetetlenné tette, hogy ezek az országok, mérhetetlen olajjövedelmeik ellenére, kilábaljanak állandósult és egyre mélyülő válságukból. Az onnan érkező menekülteket Németország, az Európai Unió legerősebb és legbefolyásosabb országa sem képes korlátlanul befogadni, még akkor sem, ha egyesek, mintegy vezeklésként a holokauszt során több, mint hetven éve elkövetett német bűnökért – újabb hamis analógia! – , ezt szorgalmazzák. Európa kapuit be kell zárni a kopogtatás nélkül érkező iszlám tömegek elől, s meg kell találni azokat az eszközöket, melyekkel a saját szülőföldjükön lehet segíteni rajtuk. Magyarország déli határain stabilizálni kell a helyzetet, lehetővé kell tenni, hogy a menekülteket, miközben megkapják az őket megillető humanitárius segítséget, ellenőrizzék. Ehhez a többi visegrádi ország anyagi segítséget ajánlott nekünk, de semmiképp sem nélkülözhetjük Németország és Ausztria politikai támogatását. Ami ha végre megszületik, nyilvánvalóan befolyásolja majd az EU brüsszeli vezetőit is, és véget vet annak a helyzetnek, mely törvényszerűen vezet gazdag kontinensünk tehetetlen önfeladásához, identitásának megtagadásához és „behódolásához”.

Kapcsolódó írás:
Schmidt Mária – Kopogtatás nélkül