„Aki hibát akar találni, az az Édenben is talál.”

Henry David Thoreau

 

Az amerikai filozófus, író Thoreau-t 1300 év választja el a szerzetesközösségek atyjától, Nursiai Szent Benedektől, mégis ugyanabból az indíttatásból hagyták el a civilizációt jelentő várost: Thoreau a természetet féltette az embertől, ezért egy saját kezűleg épített kunyhóban élt 1845 és 1847 között, Benedek pedig az erkölcsöket a Nyugatot megtestesítő Rómától, így egy barlang magányába vonult vissza három évre. Idejüket mindketten a korszellemtől távol, csendes elmélyüléssel töltötték. Előbbit ma az első amerikai környezetvédőként és a polgári engedetlenség megalapozójaként tisztelik, utóbbit 1964-ben Európa fővédőszentjének nyilvánította VI. Pál pápa. A hivatalos indoklás szerint azért választotta őt, „hogy a mai embereknek legyen szinte kitapintható és szent Európa spirituális egységének eszménye, és ehhez ne hiányozzék nekik a fentről jövő segítség, hogy ezt a gyakorlatban is tervszerűen megvalósítsák.” (Pacis nuntius 1964. október 24.)


 

Szent Benedek szerzetes fiai azzal vetették meg Európa alapjait, hogy népeit megtérítették a kereszttel, a könyvvel és az ekével. A kereszttel, vagyis Krisztus hitével, a könyvvel, vagyis a kultúra (antik és keresztény) terjesztésével és az ekével, vagyis az emberi életnek értelmet és méltóságot adó, a közösség számára hasznos munka mintaadásával. Az „Ora et labora” mainstreamként járta be Európát, az emberek imádkoztak és dolgoztak. A nemesi családba született, ám a jólét kényelmét elengedő Benedek életeszménye, a bencés regula, a népvándorlás viharaiban megtépázott Európa számára fogódzót, stabil értékrendet jelentett, amely azóta is tanítja az itt élőket (és az Egyházat is) az imádság erejére és a munka megbecsülésére. A bencések hosszú ideig a művészet egyetlen művelői és megőrzői voltak, akik a kereszténységet vonzóvá tudták tenni a barbár népek, köztük a germán törzsek és a magyarok számára. Megtanítottáknekik hogyan kell földet művelni, templomot építeni, gyümölcsfákat ültetni. Géza fejedelemhez Szent Adalbert vezetésével jöttek; államalapító királyunkat is ő keresztelte meg.

A bencés család több mint ötezer szentet adott az Egyháznak, köztük olyanokat, mint az alapító tanítványa Placidus: az angolszászok apostola Ágoston; a két nagy reformer: Anianei Szent Benedek és VII. Gergely; a teológus Anzelm; Észak nagy apostola Anszgár; a tudós egyháztanító Beda Venerabilis; Prága vértanú főpásztora, Adalbert vagy az első csanádi püspök és vértanú, a velencei származású Gellért. Huszonnégy pápa került ki rendükből, püspökeik száma több ezer. A tudomány, a kultúra világa számos bencés szerzetes nevét tartja számon Hrabanus Maurustól és Arezzoi Guidótól kezdve, Solesmes és Beuron monostorainak tagjaiig, nemkülönben a magyar Jedlik Ányosig, a dinamóelv első leírójáig, a szódavíz feltalálójáig és a nyelvtudós, szintén bencés Czuczor Gergelyig.

A Monte Cassino hegyén 529-ben megalapított új testvériség, ez az újfajta közösségi élet gyorsan felvirágzott, és még Szent Benedek életében újabb, hasonló alapítások történtek. A rendalapító itt vetette papírra a Regulát, amely sok más kolostornak, később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója lett. Tanításai ma is érvényesek. Korzenszky Richárd tihanyi perjel szerint annyira, hogy kézikönyv lehetne mindenkinek, aki az európai gondolattal foglalkozik. Szent Benedek ugyanis nem ismer különbséget ember és ember között, ugyanakkor nincs a Regulában egyenlőségtétel sem, hiszen az megsemmisítené a személyiséget. Amikor arra figyelmeztet, hogy egy bizonyos feladatot az végezzen, aki azt a közösség épülésére tudja tenni, akkor az egyén szabadságának határára hívja fel a figyelmet. Benedek 547. március 21-én halt meg; ünnepét már a 8. századtól július 11-én tartották.

 

 

A hazájában, Svédországban máig óriási tekintélynek örvendő, ugyancsak rendalapító Szent Brigitta a maga korában azon fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, és hogy a keresztények egységét előremozdítsa. A 14. század, szintén jómódú családból származó (édesapja földesúr és törvényszéki bíró volt, édesanyja rokonságban állt a svéd királyi családdal) nagy női szentjét II. János Pál pápa emelte 2000-ben a társvédőszentek sorába. Brigitta 28 éven keresztül élt boldog házasságban, és nyolc gyermeknek adott életet. Férjével a ferences világi rend szabályait követték: segítették a rászorulókat, kórházat alapítottak, életüket a mértékletesség jegyében élték. Férje halálát követően lemondott javairól és egy ciszterci kolostorba költözött. Ekkor kezdődtek misztikus látomásai, amelyeket több kötetben, Revelationes coelestes (Mennyei kinyilatkoztatások) címmel, anyanyelvén írt meg, s gyóntatói fordították le Európa közös nyelvére, latinra. Ezekben tisztán vallási tárgyat alig, vagy csak formálisan érint, társadalmi és politikai kérdéseket viszont annál inkább. Drámai hangon szól a földi igazságtalanságokról, ostorozza a világi és egyházi hatalmasságokat, felhívást intéz a gazdagabb országok felé. Amikor II. Magnus svéd király az udvarába hívta, Brigitta kopott vezeklő öltözetben jelent meg. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus felé. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt a vasárnapi munkavégzés ellen, amellyel megszentségtelenítik az Úr napját és sértik az emberi méltóságot is. A királynak szemére vetette, hogy a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat. A papság méltatlanságait sem hallgatta el: ,,Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!”Amikor Magnus király háborút akart indítani Oroszország ellen, arra kérte a prófétaasszonyt, hogy vesse latba tekintélyét és lelkesítse a népet. Brigitta ezt visszautasította, ezért a királyi udvar ellene fordult. Egy nemesember a háza ablakából szennyvizet zúdított rá. Otthagyva királyát, Isten hívó szavára Rómába ment. A pápa éppen Avignonban székelt, az „örök város” pedig siralmas látvány nyújtott. Brigitta Isten büntetésére hivatkozva itt is bátran megnevezte a bűnöket és a bűnösöket. A fejedelmeket gyilkosoknak, a prelátusokat állatoknak titulálta. Egy kardinálist majomhoz, egy püspököt iszapba süppedt teknősbékához hasonlított. Az igazságra egyáltalán nem szomjazók elterjesztették, hogy boszorkány, akit el kell égetni. A felbőszített emberek beverték ideiglenes otthona ablakait, a kapuját betörték és szobáról szobára haladva keresték. Ennek ellenére rá tudta bírni V. Orbán pápát, hogy hagyja el Avignont és térjen vissza Rómába. A kivételes hitű és személyiségű Brigitta ma olyan szorosan hozzátartozik a svéd történelemhez, mint Jeanne d'Arc, vagyis Szent Johanna Franciaországéhoz – és mindketten a keresztény Európáéhoz.

Benedek és Brigitta egyszerre lemondó és odaadó, küzdelmekkel teli életpéldája azt üzeni a mának, hogy nem szabad alábecsülnünk a kereszténység Európa összetartozására és egységére gyakorolt hatását. Egyikük sem a szülőföldjéért vagy királyáért harcolt önmagával és másokkal, hanem az európai civilizációt össze- és megtartó magasztos eszméért – a krisztusi világképért. Ez a minden korábbinál erősebb kötelék biztosította éppen az ő korszakaikban a szerzetesi közösségek és egyetemek által a fejedelemségek, királyságok, grófságok közötti érintkezést és a társadalmi mobilitást. A skolasztika fénykorában Párizs egyetemét itáliai, német, hispániai, lengyel és magyar diákok látogatták, akik azután a keresztény, azaz európai műveltség legfrissebb eredményeit vitték haza magukkal. Később ugyanígy természetes volt, hogy egy-egy spanyol jezsuita németalföldi és párizsi tanulmányai után Ingolstadt egyetemén tanított, majd évekig dolgozott Rómában, aztán pár esztendős angliai missziós küldetés után a lengyel vagy a magyar provincia tagjaként fejezte be az életét. A keresztény, különösen a katolikus egyházszervezetben mindig is természetes volt a származások, a nyelvek, a kultúrák sokszínűsége, az, hogy egymástól nagyon különböző emberek autonómiájuk megtartásával egymáshoz alkalmazkodnak és közösen cselekednek ugyanazért a célért, hitük értékeiért. A kereszténységnek ezt a sajátos multikulturalizmusát a reformáció, a vallásháborúk, a nyugati kereszténység egységének megbomlása sem tudta megszüntetni, sőt a nemzetállamok kialakulásának szeparációs törekvései sem tudták nemzetivé, lokálissá tenni. Egyszerűen azért, mert nemzetközi, nemzetek feletti, európai. Assisi, Csíksomlyó, Garabandál, Lourdes, Mariazell, Częstochowa, Fátima – ma milliókat vonzó európai helyek, ahova a közös hit, a közös remény és a közös múlt viszi az embereket.

II. János Pál pápa 1999 júniusában, amikor hetedik alkalommal tett apostoli látogatást hazájában, történelmi beszédet mondott a lengyel országházban. Ebben emlékeztetett a földrész két tüdejére, Keletre és Nyugatra, a keresztény spirituális örökség gazdagságára, miközben óva intett egy pusztán gazdasági és politikai szempontokra épülő Európa megvalósításától. „Ha azt akarjuk, hogy Európa új egysége tartós legyen, akkor azokra a spirituális értékekre kell építenünk, amelyek egykor alapjait képezték, figyelembe véve az egyes nemzetek kultúrájának és hagyományainak gazdagságát és különbözőségét”.

Vagyunk-e olyan bölcsek, hogy megfogadjuk (végre) a tanácsát, és olyan bátrak, hogy merünk Európa védőszentjeihez (is) imádkozni? És a „yes we can” („wir schaffen das”) teljesítménykényszeres világában néha az „ora et labora” megállásra, csendre is intő tanítása eszünkbe jut?