Kétségkívül a földrész első számú konzervatív gondolkodója volt. A legtöbb filozófussal ellentétben aktív közéleti szerepet is vállalt, bátran küzdött eszméiért, nem törődve azzal, hogy nem számítottak divatosnak, de tudva, hogy annál fontosabbak. Régi vágású tory volt, s annak idején Margaret Thatcher és más konzervatív vezetők tanácsadójaként szolgált. Sokszor beszélgethettem vele, és minduntalan újra és újra meggyőződtem róla, hogy tőrőlmetszett reneszánsz ember, akinek az egyik pillanatban Kant műve, A tiszta ész kritikája járt a fejében, de aztán a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül váltott témát, jutott eszébe Burke vizsgálódása a fenségesről, hogy nyomban az esztétika, a művészet, a zene és a kultúra kortárs irányzatairól fejtse ki véleményét. Termékeny szerző volt, hihetetlenül széles érdeklődési köre a bortól a nemi vágyig, a szépségen és az esztétikán át mindenre kiterjedt. A konzervativizmus jelentését taglaló írásai közérthetőségükkel kiemelkednek a műfajból.


Sok olvasója tanulta meg tőle, hogy hagyományaink értékes örökségek, amelyeket meg kell őriznünk és át kell adnunk a jövő nemzedékeknek. Azt tanította, hogy a művészet és az oktatás önérték. A mai relativista divattal ellentétben az erkölcs elsőbbségét vallotta. Haszonelvű és technokrata ellenfelei ódivatúnak és jelentéktelennek minősítették nézeteit. Művei felmutatták azonban, hogy az emberiség erkölcsi és esztétikai öröksége nemhogy jelentéktelen volna, hanem tovább él és erőt ad azoknak, akik hajlandók nyitott szemmel járni.

Roger Scruton (1944–2020)

Scrutont sokan régi vágású angol hazafinak és értelmiséginek látták, hatása azonban világszerte érezhető. Európa-szerte és az Egyesült Államokban egyaránt számon tartották a konzervatívok. Különösen az európaiak szívéhez állt közel, mert emlékeztek rá, hogy a hidegháború idején együtt érzett a kelet-európai ellenzékiekkel és támogatta őket. Számot tarthatott az olyan emberek figyelmére, akik büszkék nemzeti hagyományaikra és életformájukra. Európai útjaim során az volt a benyomásom, hogy Scrutonnak szélesebb olvasótábora és értő közönsége van az Egyesült Királyságon kívül, mint hazájában.

Napjainkban nem könnyű konzervatív értelmiséginek lenni. Mindenkinek, aki a hagyományos konzervatív eszméket képviseli, számolnia kell azzal, hogy népszerűtlen lesz. Az olyanok pedig, mint Roger Scruton, akik kifinomult stílusukkal és ékesszólásukkal emelkednek ki a szerzők tömegéből, különösen számíthatnak a hatvanas évek utáni kulturális elit vitriolos támadásaira. Jómagam, 1987 tavaszán találkoztam először az őt érő mérgező gyűlölettel. Egyetemem tanári társalgójában éppen az ő Művészet és képzeletét lapozgattam, amikor egy kollégám így förmedt rám: – Miért olvasod ezt a szart?

Amikor elmagyaráztam, hogy éppen egy kicsit körülnézek az ész filozófiájának témakörében, kollégám megvető pillantást vetett rám és leteremtett, amiért egy „rögeszmés jobboldalira”  vesztegetem az időt. A legutóbbi években sajnos tovább romlott a légkör a konzervatív gondolat körül, és Roger Scrutonnak mint afféle kulturális másként gondolkodónak rengeteg ellenségeskedést kellett elviselnie. Roger egész életében bátran nézett szembe bírálóival. De még őt is alighanem készületlenül érte, mekkora – az ő szavaival szólva – „gyűlölet-vihar” kerekedett, amikor 2018-ban kinevezték a brit kormány építészeti tanácsadó testületének elnökévé. Kíméletlen médiatámadások érték, miután a The New Statesman alaposan átfogalmazott interjút közölt vele, amely megrögzött antiszemitának állította be őt. Különösen fájhatott neki, hogy a tory kormány nem vette védelmébe. A boszorkányüldözés hatására visszavonták a megbízatását. Theresa May kormánya gyáván beadta a derekát egy olyan kampánynak, amelynek az volt a célja, hogy erkölcsileg tönkre tegyék és befeketítsék Scrutont.

Szerencsére az interjúról kiderült az igazság: alantas, lejártó munka. Egészsége ez idő tájt indult romlásnak, és az eset nem múlt el nyom nélkül. A 2019-es év eseményeire visszatekintve Scruton így fogalmazott: „sok mindent elvettek tőlem ez alatt az év alatt – a jóhíremet, közéleti értelmiségi státuszomat, rangomat a konzervatív mozgalomban, lelki békémet és egészségemet.”

A múlt hónapban, amikor a londoni magyar nagykövetségen találkoztunk, ahol kitüntetést vett át Orbán Viktor miniszterelnöktől, nagy hatást tett rám, mekkora derű és lelkierő sugárzik ebből az útjának végén járó emberből. Testileg gyenge volt már, de alighanem tudatában volt annak, hogy amit hozzátett az európai kultúrához az olyan örökség, amely intellektuálisan és érzelmileg egyaránt hatni fog a jövendő nemzedékekre.

A konzervatívokat lekicsinylően gyakran szokás unalmas konformistának minősíteni. Scruton egész életével bizonyította, hogy sok mindennek nevezhető, unalmasnak azonban korántsem. Példájával megmutatta, hogy a konzervativizmus szöges ellentétben áll korunk kulturális konvencióival. Nem volt hajlandó fejet hajtani az uralkodó korszellem előtt, és ez a példa arra kötelezi – legalábbis az angol-amerikai világban élő – igaz konzervatívokat, hogy vállalják az antikonformizmus terhét.