Amikor a tizenkilenc éves egyetemista, Jan Palach 1969-ben megjelent a prágai Vencel téren, hogy önégetéssel mutasson példát az apátiába süllyedt és eltört gerincű Csehszlovákiának, még teljesen más hangulata, atmoszférája volt a térnek. Azon a tragikus januári napon, amikor égő áldozatként életét adta elveiért, minden megváltozott Csehszlovákiában. A szovjet segítséggel elfojtott prágai tavasz a Csehszlovák Kommunista Párt moszkovita szárnyának győzelmét hozta, véglegesen háttérbe szorítva azokat, akik nem tartották magukat az „előbb lövünk, majd kérdezünk” elvéhez, ezen felül kristálytiszta választ adott mindenkinek: az országban pontosan az történik, amit Moszkvában elhatároznak. Apellátának helye nincs.

Ebből a csapdahelyzetből az Alexander Dubček vezette reformerőknek sem sikerült kimászniuk, pedig 1968. január 5-én az ortodox kommunista, Antonín Novotný helyében éppen Dubčeket tették meg a Csehszlovák Kommunista Párt első titkárának.


A felvidéki Zayugrócon született Alexander Dubček – aki a Szovjetunióban nevelkedett, s vált meggyőződéses kommunistává – hamar tagja lett az náciellenes mozgalmaknak, így nem volt meglepő, amikor 1938-ban a Szlovák Kommunista Párt soraiba állt.

A világháború befejezését követően a szovjet érdekszférába tartozó Csehszlovákia minden eszközzel kiszolgálta Moszkvát: először a szovjetbarát Beneš elnök dekrétumai alapján (a nácik embertelenségéhez kísértetiesen hasonló eljárásokkal) végrehajtották a németek kollektív megbüntetését, vagyis kitelepítették őket, majd a felvidéki magyarságot büntették, aminek értelmében százezreknek kellett elhagyniuk szülőföldjüket. Az 1946-os választásokon a kommunisták szereztek többséget, vezetőjük, Klement Gottwald lett, aki sziklaszilárd sztálinistaként mindent megtett, hogy országa egy az egyben lemásolja a szovjet modellt. Internálótáborokat hoztak létre, melyek megteltek a rendszer „ellenségeinek” kikiáltottak mellett a kitelepítést valamilyen módon elkerülő németekkel és (főleg a Felvidék déli részéből származó) magyarokkal. 1948-ra több mint 10 000 embert tartottak fogva a szigorúan titkos létesítményekben, amelyek főként Prága környékén, illetve dél-Szlovákiában működtek.

Pontos terv szerint hajtották végre az államosításokat és kegyetlen módszerekkel kezdték meg az egyház üldözését. Kegyetlenségük – többek közt – elérte a vészkorszak éveiben a zsidókat bátran mentő (s ezért később a Világ Igaza címet megkapó) Pavol Peter Gojdič püspököt, akit erőszakkal bebörtönöztek, és Jan Bula atyát, aki alig volt harminckét éves, amikor bitófára küldték. A koncepciós perek során elítélt „népellenség” megbüntetésétől volt hangos az államilag irányított sajtó, különösen a Rudé Právo, amely hosszú vezércikkeket szentelt a kommunista Csehszlovákia ellenségeinek likvidálásáról, a dolgozó nép bátor harcáról, Sztálin elvtárs emberszeretetéről.

Nem meglepő, hogy ez a nyomasztó, posztsztálinista légkör jellemezte a csehszlovák mindennapokat egészen 1968-ig, hiszen az ország lakói – eltérően a hősiesen harcoló pesti srácoktól – nem fogtak fegyvert a kommunisták ellen, nem próbálták meg saját kezükbe venni sorsuk további alakulását. Prága és Pozsony népének megmaradtak a spartakiádok, a pártot éljenző tömeggyűlések, és a mítoszoktól sem mentes emlékezések a nácik ellen folytatott korábbi harcokról.

Ebben a légkörben robbant bombaként a hír 1968. január 5-én, amely arról tudósított, hogy Alexander Dubček került a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkári székébe. Cseppet sem meglepő módon Novotnýval egyre többen elégedetlenkedtek a párton belül, hiszen a gazdaság még a KGST országok szintjét is nehezen „hozta”, számtalan áru hiánycikknek bizonyult a Moldva mentén, amely súlyos elégedetlenségi hullámot idézett elő a lakosság körében. Mindemellett, Novotný nem nézte jó szemmel a kommunista párt szlovák nemzetiségű tagjainak, hogy már-már „nacionalista elhajlóként” saját nemzetiségüket (ti. szlovák) helyezik előtérbe bizonyos kérdésekben és a csehek háttérbe szorulnak. Közülük kiemelkedő szerepet a magyarellenes nézeteiről (is) ismert Gustáv Husák játszott, igaz, ekkor még nem állt a politika legelső vonalában. Husák szerepe különösen érdekes, hiszen pályafutását a – meglehetősen véleményes – 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelésben kezdte, majd a háborút követően azonnal a kommunista pártban politizált. Pártbéli sikereit követően, 1954-ben érte el a sztálini érára jellemző tisztogatási hullám, letartóztatták és hosszú börtönévekre ítélték. 1960-ban szabadult a politikai foglyok számára elkülönített – s számtalan korábbi politikus, miniszter, állami hivatalnok büntetési helyéül szolgáló – lipótvári (ma Újvároska, Szlovákia) börtönből. A párttagságát 1963-ban visszanyerő Husák ettől kezdve élesen kritizálta Antonín Novotný főtitkárt, aki nem volt hajlandó korábbi sztálinista nézeteit revideálni. Ekkorra vált egyértelművé, hogy Alexander Dubček egyik szövetségese lehet.

A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága 1968. január 3. és 5. közti rendkívüli ülésén határozott a reformfolyamatok beindításáról, a már meglévők folytatásáról. Fontos döntés született: Novotnýnak mennie kellett a főtitkári székéből, helyére az alig negyvenhét éves Dubček került, s arra sem kellett sokáig várni, hogy a sértett Novotnýt államelnöki székéből is menesszék, amely 1968 tavaszán megtörtént. Utóda az első világháborút megjárt katona, a Csehszlovák Légió egykori tagja, a kommunista érában kultusszá váló, szokolovói csata csehszlovák „hőse”, Ludvík Svoboda került. (A történelem furcsa fintora, hogy az oroszbarát Csehszlovák Légió Bankjának prágai épületét 1945 májusában éppen a Vörös Hadsereg egységei fosztották ki.) Svoboda bizonyos fokig apolitikus emberként, katonaként került a tűz közelébe, lett a párt feltétlen híve, emelték miniszterhelyettessé, majd ejtették, s (Husákhoz hasonlóan) került börtönbe az ötvenes években. Reaktiválásában nagy szerepe volt a szovjet pártfőtitkár Nyikita Szergejevics Hruscsovnak, akivel még a háború éveiben ismerkedett meg. Az 1960-as évek végére Ludvík Svoboda az egyik legelfogadottabb politikus volt a cseh és a szlovák nép szemében, így nem számított meglepetésnek, hogy az egyébként erősen protokoll pozíciónak számító államelnöki széket az idős tábornok kapta. Életművét számtalan elvtársi kitüntetés díszítette, megkapta a Szovjetunió Hőse, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Hőse címet, majd 1970-ben a Nemzetközi Lenin-békedíjat.

Novotný leváltását és a csehszlovák folyamatok esetleges kiszélesedését a szovjet pártvezetés erősen bírálta. A szatellit országok vezetői által 1968 márciusában, Drezdában megtartott tanácskozáson élesen kritizálták a szomszédos csehszlovákok reformfolyamatait, kivéve a románokat, akik taktikus módon nem mentek el a csúcsra.

Tavasszal további reformok elfogadásáról határozott Prága: a cseh-szlovák viszony mielőbbi rendezését (amely látszólag volt csak baráti, testvéri), a szabad választások kiírását, az „emberarcú szocializmus” létrehozását és az életszínvonal radikális javítását határozták el. A tervek között szerepelt az ország kisebbségeivel való tevékeny együttműködés, helyzetük normalizálása. Megjegyzendő, hogy noha hivatalosan minden állampolgár egyenlő bánásmódban részesült a szocialista Csehszlovákiában, a kisebbségeket, (főként a legnagyobb lélekszámú magyarokat) sorozatos megkülönböztetések érték, többnyire persze informális csatornákon, hiszen az internacionalizmust Moszkva árgus szemekkel figyelte. A nemzetiségekkel való helyzet normalizálását a szlovák kommunisták még a reformfolyamatok közepette sem igen támogatták. A szovjet álláspont május első felére kezdett kikristályosodni: Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára nem vetette el egy esetleges külső beavatkozás lehetőségét, amennyiben a csehszlovák helyzet ezt megkívánta.

Július közepén, Varsóban összeültek a keleti blokk államainak vezetői és kijelentették, hogy a csehszlovák helyzet rendezése nem tűr halasztást, egyenesen ellenforradalmat vizionáltak. Ezt a nézetet erősítette meg Brezsnyev a Dubčekkel való találkozóján, ahol azonnali változtatások bevezetését követelte. Élénken éltek az 1956-os magyar forradalom (akkori köznyelvben ellenforradalom) emlékképei a szovjet vezetésben, ezért minden eszközzel igyekeztek elkerülni egy ahhoz hasonló helyzet realizálódását, hiszen az végzetes lett volna számukra, még akkor is, ha a legnagyobb rivális, az Egyesült Államok kudarcot kudarcra halmozott Vietnámban és átmenetileg hullámvölgybe került.

A reformerek esetleges sikere pánikkal töltötte el a keletnémet és a lengyel vezetést is, hiszen átterjedése országukra végzetes következményekhez vezetett volna: reális volt a (későbbi) gdański mészárlást elrendelő, Władysław Gomułka és a berlini fal de facto felépíttetője, Walter Ulbricht hatalmának gyors bukása.

Mindez azonban nem következett be, hiszen augusztusban elfogadásra került a Brezsnyev-doktrína, amelynek értelmében a „testvéri” szocialista országok vezetői – veszélyben látva saját hatalmukat – a katonai intervenció mellett döntöttek. Utolsó utáni lehetőségként augusztus közepén Jaltában felkérték a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárát, Kádár Jánost, hasson Alexander Dubčekre, ám a két pártvezető találkozója meddőnek bizonyult, annak ellenére, hogy Kádár felhívta csehszlovák elvtársa figyelmét a helyzet komolyságára. (ti. a tankok az indulási parancsot várják) Mindez azonban nem változtatott a csehszlovák reformerek álláspontján, így 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés harckocsijai átlépték a csehszlovák határt és véget vetettek a reformista törekvéseknek. A mintegy kettőszázezer intervenciós katonát nem várta ellenállás a Csehszlovák Néphadsereg egységeinek részéről – és akárcsak a hitleri csapatok bevonulásakor – az ellenszegülés legkisebb jelét sem adták. A lakosság részéről is csak minimális ellenállásba ütköztek, amely leginkább abban nyilvánult meg, hogy pl. Prága, Pozsony és Olmütz utcáin körbeállták a páncélosokat, élőláncot alkotva próbálták meg lassítani haladásukat.

A reformok motorját, Alexander Dubčeket egy nappal később erőszakkal a Szovjetunióba szállították (más csehszlovák vezetőkkel egyetemben) és „rábírták” korábbi álláspontja revideálására, a reformok azonnali leállítására. Miután ez megtörtént, visszavitték hazájába, ahol elkezdődött az ún. normalizáció időszaka, amely valójában nem jelentett mást, mint a korábbi keményvonalas kommunisták újbóli térnyerését a pártban és annak szűk vezetésében.

A remények évét követően, (amely valójában nem is volt egy teljes év) 1968 őszétől a reményvesztettség, az apátia és a csukaszürke mindennapok jelentették a való életet a Moldva partján. Némi elégtételt az 1969 márciusában, Svédországban megrendezett Jégkorong Világbajnokság jelentett a csehszlovák átlagember számára, ugyanis válogatottjuk 2:0 arányban legyőzte a szovjet csapatot a csoportmeccsek során, amelyet hatalmas utcai ünneplések, felvonulások követtek országszerte. A párt által „Jéghoki zavargásoknak” titulált eseménysorozat erőszakmentes maradt, a forradalmiság csak a szovjetellenes jelszavak skandálásában és a prágai Aeroflot kirendeltség kirakatának beverésében öltött testet.

Az eseményeket követően Alexander Dubček lemondott (helyét Gustáv Husák vette át) és Törökországba került nagykövetnek. Egy évvel később kizárták a kommunista pártból. Politikai reaktiválására egészen a rendszerváltoztatásig kellett várni, amikor is teljes mellszélességgel kiállt Václav Havel politikája mellett, s elvállta a szövetségi nemzetgyűlés elnöki tisztét. Karrierje tovább folytatódott (immár demokratikus keretek között), ám 1992-ben ez a karrier hirtelen megtört.

Tényként közölte a televízió és a rádió azt a hírt, hogy 1992. szeptember 1-jén, a D1-es autópálya 88. kilométerszelvényénél, Humpolec közelében az Alexander Dubčeket szállító gépkocsi az esős úton megcsúszott és az autópálya melletti mezőbe csapódott. A súlyos sérüléseket szenvedett politikust Prágába szállították, ahol november 7-én a kórházban meghalt.

Életében ezer szállal kapcsolódott a kommunizmushoz, amelynek megváltoztatására, felülírására 1968-ban vezetésével tettek egy kísérletet, ám a sors furcsa fintora, hogy halála időpontja eme gyilkos ideológia megszületésének hosszú évtizedeken át ünnepelt napjára esett.

 

(Képek forrása: itt)