Az Unió keletkezésében döntő szerepet játszott, hogy a bipoláris világ két egymással szembenálló szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió ideológiai, katonai és gazdasági területen is vetélkedett egymással. Kettejük párharca a fogyasztói piacgazdaság győzelmével ért véget, ami a szocialista modell teljes csődjével párosult. A hidegháborút megnyerte a Nyugat: újraegyesült Európa és legmeghatározóbb állama, Németország is. Az újraegyesülés tényét azonban úgy az Unió, mint Németország félreértelmezte, és ezért rossz következtetéseket vont le belőle. 

Európa nyugati fele és benne a Német Szövetségi Köztársaság egyértelmű haszonélvezője volt a hidegháborúnak. Győzelmének kivívásához azonban nem igazán járult hozzá. A nyugati polgárok a bipoláris világ megszűnéséig eltelt négy évtizedben példátlan gazdasági fellendülést éltek meg. Élvezték a fogyasztói társadalom minden előnyét, ami biztonsággal, szabadsággal és anyagi jóléttel párosult. Erre még annak az erkölcsi fölénynek a zászlaját is kitűzték, amit a totális kommunista diktatúrával szemben éreztek. A nyugatnémetek esetében mindez azzal a felettébb kellemes tudattal ment végbe, hogy nekik nem kell, de nem is szabad semmiért felelősséget vállalniuk, hiszen az a II. világháború győzteseinek a dolga. Boldogon beérték annyival, hogy drukkoltak az elnyomottaknak és üzleteltek a vasfüggöny mindkét oldalával. Ivan Krasztev bolgár szociológus szerint a BRD olyan volt, mintha mindig szabadságon lenne, miközben mindenki más dolgozni járt.  A nyugatnémetek Toscanában szürcsölték a vörös bort, miközben folyamatosan szurkoltak a szocializmusnak, amit keleti testvéreik, hozzánk hasonlóan, a vasfüggönyön túl építettek. Csalódottá és megrabolttá váltak, amikor ez az általuk oly lelkesen támogatott ügy végleg befuccsolt. A kelet-németek, és a többiek is mind, meglopták az álmaikat, visszaéltek azzal a sok erkölcsi támogatással, amit számukra nyújtottak, hiszen előzetes engedélyük nélkül, tulajdonképen önhatalmúlag felhagytak a szocialista jövő kikísérletezésével. A Nyugat értelmiségi élcsapata így azzal szembesült, hogy a vasfüggöny egyszerre csak eltűnt, és ők egy olyan új helyzetben találták magukat, amire egyáltalán nem vágytak. Ha kelletlenül is, de aztán mégiscsak hajlandóak voltak ellepni Németország keleti felét, hogy az addig a harmadik ̶ negyedik osztályban játszó nyugat-német kádereikre cseréljenek le minden ossit. Használhatatlan kolonccá minősítettek át egész nemzedékeket, ezzel is büntetve őket azért, hogy az engedélyük nélkül felhagytak a szocializmussal. Wessikre és ossikra osztották fel újra azt a Németországot, amit egyesíteniük kellett volna. Véssük jól az eszünkbe, hogy a német és így az európai egységet az NSZK politikai élétének baloldala, vagyis a szociáldemokraták és a zöldek, kiegészülve a balliberális 68-as megmondóelittel, kifejezetten ellenezték. Amikor a wessik rázúdultak az ossikra, hogy kiebrudalják őket az állásaikból, diplomáikat érvénytelennek nyilvánították, karrierjeiket, eredményeiket lenullázták, s ezt arra hivatkozva tették, hogy az NDK bűnös rendszer volt, amelynek tetteiért felelősséggel tartoznak. Mindezt sima zsákmányszerző kapzsisággá, vagyis nettó erkölcstelenséggé minősíti át Marx készülő rehabilitálása, amit az Unió hivatalosan is szentesíteni fog, ha trieri szobrát maga Juncker bizottsági elnök avatja majd fel.


Nem mintha meg lennénk lepve. A nyugat-európai politikai elit tele van marxistákkal, egykori maoistákkal, trockistákkal, akik soha nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy a szocialista oldalra emigráljanak, és a gyakorlatban is megtapasztalják a megvalósult „jövőt”, ahogy ahhoz sem, hogy szembenézzenek a kommunizmus bűnös természetével és társutas magatartásukért bocsánatot kérjenek. Számukra mindig csak az volt fontos, hogy legyen egy vonzó utópia a tarsolyukban, amiben hihetnek, vagy azt mímelhetik, hogy hisznek benne. Ennek updatelt változata az európai bürokratikus unió, a tervezett Európai Egyesült Államok

Úgy Németország, mint az Európai Unió félreértelmezte tehát az 1989-90-ben történteket.

„Az ossik lusták, naívak és érzékenyek  a wessik arrogánsak, egoisták és tapintatlanok."

A Szovjetunió bukása után az NSZK és az Unió nyugati fele is abból indult ki, hogy miután az általuk működtetett modell győzött, azt változatlanul tovább vihetik az új évezredbe. Ezért az előttük álló feladatot beolvasztásként azonosították be, nem pedig egyesülésként. Így jártak el a nyugat-németek Kelet- Németországgal és Nyugat-Európa Kelet-Európával. „Csatlakozási” feltételeket szabtak, amelyeknek a teljesítését rigorózusan számon kérték. Nem véletlenül nem használták és használják soha az egyesülés kifejezést.

A nyugatiak által kidolgozott csatlakoztatási követelményrendszer a valóságban ugyanolyan egyoldalú diktátumot jelentett, mint amilyenhez hasonlót nem is egyszer megtapasztaltunk. 1990-től 2004-ig, illetve 2006-ig előszobáztattak bennünket, és utána is csak a külső körökbe nyertünk belépést. Eközben megnyittatták velünk a piacainkat, kimazsolázták gazdaságunk számukra vonzónak tűnő részeit, különös figyelmet fordítva közműveink potom pénzen való megszerzésére, munkavállalóinktól azonban még jódarabig megtagadták a munkavállalást. Az így bekebelezett új piacokkal ellensúlyozták a kilencvenes évek elejének gazdasági pangását, ami pedig figyelmeztethette volna őket azokra a szerkezeti hibákra, amelyek aztán a 2008-as pénzügyi összeomláshoz vezettek.  

Sem Németország, sem az Európai Unió vezetői nem tették fel és nem teszik fel a kérdést: mit jelent, mivel jár Európa keleti és nyugati felének egyesülése? Mert egy egységes Németország hivatása és ezzel felelőssége nem azonos a kibővült Német Szövetségi Köztársaságéval. Mert egy Egyesült Európa teljesen mást jelent, mint egy keleti régióval kibővített Nyugat-Európa.

Jó lenne, ha úgy Németország, mint az Európai Unió belátná végre, hogy keleti felének egyenjogúsága nélkül nincs esélye arra, hogy sikerrel küzdje le a jelen és a közeljövő akadályait. Németországnak meg kellene értenie, hogy sem nem nyugati, sem nem keleti ország. Középen van, vagyis közép-európai ország. A vasfüggöny mindkét oldalát kipróbálta. Geostratégiai helyzete képessé teszi arra, hogy összekötő kapocs legyen a földrész két fele között, annak egységét, összetartozását erősítse. Centrális helyzete, demográfiai és gazdasági ereje is erre a feladatra jelöli ki. Ha ennek a hivatásának képes lesz megfelelni, megtalálhatja végre azt a feladatot és szerepet, amivel saját magának és Európának tartozik.

A nyugati elit azonban még mindig ott tart, hogy saját vállát veregeti arról beszélve, hogy milyen nagyvonalú is volt, hogy befogadtak minket maguk közé. Pedig csak akkor leszünk képesek felkészülni azokra a kihívásokra, amik előtt állunk, ha elfogadjuk az Uniót annak ami: egyenrangú tagállamok közös otthonának. Azok a jövőképek ugyanis, amiket egyes nyugat-európai politikusok, például nemrég Hollande, majd Macron, francia elnökök felvázoltak, abból az előfeltételezésből indulnak ki, hogy az Európai Unió a nyugat-európaiaké, a keletiek beengedése pedig csak egyfajta üzemi baleset volt, amit a lehető leghamarabb orvosolni kell, mégpedig úgy, hogy vissza kell térni az eredeti állapothoz. 

Eredeti állapot alatt Nyugat-Európa az 1945 ̶ 1990-ig tartó hidegháborús korszakot érti. Amikor még minden jól elrendezett, behatárolt és belátható volt. Az életszínvonaluk folyamatosan nőtt, a keleti blokkal összehasonlítva elképzelhetetlen bőségben és szabadságban éltek. Nem értik, ahogy nyilván akkor sem értették, hogy ebben kulcsszerepet kapott az a versenyhelyzet, amit a szocialista modell jelentett. A földrész két ellentétes táborba kényszerített fele ugyanis kölcsönösen hatott egymásra. A nyugati felet szociális ellátórendszere kiépítésére, a keletit a fogyasztás engedélyezésére szorította. A nyugatiak által megtapasztalt „aranykorhoz” tehát Európa keleti fele is hozzájárult. Téves múltértelmezésük magyarázza, hogy azt hiszik, van visszaút abba a múltba.

A nyugat 68-as élcsapata vissza akarja kapni régi világát, hogy újra maguk között lehessenek. A kétsebességes Európa, vagy más néven a Mag-Európa létrehozására irányuló elképzelésektől tehát a régi szép idők visszatértét reméli. Mi azonban nem vagyunk hajlandóak a jövőről a múlt visszaállítását célzó projektként vagy a Nyugat által a számunkra kidolgozott újabb ultimátumként gondolkozni. Ami a kétsebességes Európára vonatkozó elképzelést illeti, Babiš cseh miniszterelnök, 2018. január 26-án Budapesten megkérdezte: Miért kettő? Milyen sebességű az egyik és milyen a másik? Hova, mifelé haladnak ezzel a sebességgel? És miért?

A múlt helyreállításában reménykedők azok, akik az 1968-as diákmegmozdulásokból eredeztetik magukat, és az azóta eltelt öt évtized alatt teljhatalomra tettek szert a kultúra, a tudomány és média területén, amihez a 20. század végén a politika feletti ellenőrzést is megszerezték. Tagjaik marxista iskolázottságúak, fiatalkori élményeiket a különböző marxista radikális pártokban, mozgalmakban szerezték, hozzászoktak a felelőtlenséghez, a jóléthez és a biztonsághoz. Elsősorban az ő ideológiai, kulturális és a tudományos életben betöltött egyeduralmukat veszélyeztetik azok, akik a kommunista diktatúrától sem hagyták magukat megfélemlíteni, eltompítani és elhallgattatni. Akiknek kérdéseik vannak, akik kritikával, ötletekkel és elképzelésekkel rendelkeznek, saját véleményük van, és ezzel kikezdik a status quo mindenáron való fenntartásához ragaszkodó elit gondosan kimunkált  politikailag korrekt kánonját. Veszélyeztetik tehát azt a felettébb kényelmes és kiváltságos helyzetet, amiben ez az élcsapat olyan jól berendezkedett, amiben olyan magabiztosan mozog.

Párizs, 1968. május

Csakhogy 1968 nekünk teljesen mást jelent, mint nekik. Számunkra különben sem 1968 volt a korszakhatár, hanem sokkal inkább 1956 és 1989 ̶ 90. Mi már 1956-ban megtanultuk, hogy a szocializmust nem lehet sem megreformálni, sem emberszabásúvá maszkírozni, ahogy azt is: a terror és a totális diktatúra a rendszer lényege, nem pedig a tartozéka. Igaz, 1968 is megtanított nekünk valamit. Azt, hogy már nem értjük egymást azokkal a generációs társainkkal, akik a vasfüggöny nyugati oldalán élnek. Összeköt ugyan bennünket a beatzene iránti rajongás, a farmer, a fiúk hosszú haja és szakálla, a lányok miniszoknyája, és az a változtatás iránti igény, amit az ’56 és ’68 között eltelt évtized kihívásnélkülisége és eleve elrendezettsége váltott ki. Ami azonban a lázadások politikai tartalmát illeti, nem is lehetett volna nagyobb a különbség köztünk. Nemcsak azért, mert a nyugatiak fő követelése: a vietnámi háború azonnali befejezése a szovjet érdekszférába szorítottak számára a hivatalos kormánypolitikát jelentette. Hanem mindenekelőtt azért, mert a nyugatiak zavaros és alapvetően utópista elképzelései minduntalan beleütköztek a szocializmus hideg valóságát élő és abból szabadulni akarók tapasztalataiba. A nyugatiak a kapitalizmus meghaladásáról hadováltak és a közvetlen demokráciáról álmodoztak. Arról fantáziáltak, hogyan fogják az amerikai termelékenységet a kínaiak erkölcsösségével (Mao és az erkölcs! Gratulálok!) ötvözni, miközben folyamatosan a  harmadik világról zagyváltak.  Nem csoda, hogy olyan gyorsan elszigetelődtek Nyugaton is, és sem a polgárok, sem a munkások, sem a diákok többsége nem állt melléjük. 

Miközben a nyugati diákmozgalmak képtelenek voltak különbséget tenni az utópia és a realitás között, és komolyabb kockázat vállalása nélkül játszottak forradalmasdit, a szovjet megszállás alatt élő ellenszegülők a totális diktatúra kíméletlenségével néztek farkasszemet. A nyugat-európai elit ekkor köteleződött el a „forradalmi sznobizmus” mellett és alakult át „limuzinbaloldallá”. A harmadik világ iránti lelkesedésük miatt akkor még elutasították az „európaizmust”, azaz Európa központi politikai és kulturális szerepét. Régiónkat ez különösen bosszantotta, mert mi a Szovjetunió gyámkodását akartuk lerázni, hogy ismét „európaiakká” válhassunk. És persze demokratikus intézményeket akartunk, ami miatt a nyugati haladók szemében nevetségessé, sőt burzsoává váltunk.

A mostani, ’68-as gyökerű nyugati elit és a régiónk közötti megnemértés tehát félszáz évre nyúlik vissza és fő oka az, hogy ez az élcsapat képtelen lemondani az utópizmusról. Akkor az ideális szocializmus délibábját kergették, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak arra, hogy milyen is az a létező, megvalósult szocializmus, amiben mi élni kényszerültünk. Most a multikulturalizmusról és az Európai Egyesült Államokról, valamint a globalizmus győzelméről fantáziálnak.

1968-ban fedezték fel maguknak az antifasiszta harcot, amit egészen a legutóbbi időkig vívtak. Mindenki, aki ellenük szegült, semmi perc alatt antiszemitává, így nácivá, vagyis kiközösítetté vált. Ma a zsidók melletti kiállás még ebben a formában sem divat többé. A helyüket elfoglalták a palesztinok és a harmadik világ megannyi kizsákmányoltja. Az új főbűnné immár a rasszizmus vált, az új, Szent Háború az antirasszista háború lett. Persze ennek is, ahogy az antifasizmusnak is, ők a főpapjai.

A hatvannyolcasok utópisták voltak és maradtak. Csak ma nem a világszocializmus, a munkások önigazgatása, a kizsákmányolás megszüntetése stb. a céljuk, hiszen ahhoz túlságosan is jól megy a soruk, hanem az egyetemes emberi jogok, a piacok és a kereskedelem szabadsága, a pénzpiacok elsőbbsége, vagyis a globalizáció. Az egyenlőség, amit hirdetnek, szerintük a multikulturalizmus, a globalizmus és a bevándorlás szentháromsága révén jön majd létre. És akkor egyben el is jön majd a Szép Új Világ.

A mi tapasztalataink, a mi igényeink, a mi céljaink, ahogy akkor, úgy ma sem érdeklik őket. Ahogy akkor is mindent szét akartak rombolni, úgy ezen dolgoznak ma is. Építeni, létrehozni, értéket teremteni nem tudnak, de nem is akarnak.  Arab tavaszról zagyváltak például, de lövésük sincs arról, hogy lesz abban a térségben újra élhető világ azok számára, akikért annyira aggódnak. 

Mi, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, románok és a többiek is mind, akik alig három évtizede nyertük vissza nemzeti függetlenségünket, és szabadultunk ki a Szovjetunió szorításából és az általuk ránk erőltetett kommunista kísérletből, meg vagyunk győződve arról, hogy saját nemzetállamunk keretein belül tudjuk honfitársaink érdekeit a leghatékonyabban képviselni. Úgy véljük, a nemzetállamok képesek arra, hogy polgáraik emberi jogait kellő módon biztosítsák, jólétükről és biztonságukról gondoskodjanak. Nem akarunk a szuverenitásunkról semmilyen távoli központ javára lemondani, nem visszahívható és ezért nem ellenőrizhető bürokraták kezébe adni a ránk tartozó ügyekről való döntést. A demokrácia ugyanis azt jelenti, hogy a mi dolgaink, a mi felelősségünk, tehát nekünk kell róla döntenünk.  A valóság talaján állunk és nem engedjük magunkat egy újabb utópista kísérletbe belekényszeríteni.

Az utópista globalisták megvetéssel és értetlenül állnak a nemzeti érzés, vagy ahogy ők hívják: a nacionalizmus újraéledése előtt.  Képtelenek annak a dinamikának a megértésére, ami a túlzott központosítás és egyneműsítés ellenhatásaként megerősíti a nemzeti különbségeket és sajátosságokat. Mindez alól még a „fejlett” Nyugat sem mentes. Katalónia, Baszkföld, Korzika, Skócia és Wales, és az írek még mindig, és a bajorok és a lombardok, és egész Észak-Itália. Pedig érteniük kéne, hogy a függetlenségi mozgalmak, a népszavazások, az elszakadási, illetve önállósodási törekvések az univerzalizmus kiüresedésére adott válaszok. Mert a globálissá váló világban az emberek elvesztik a szülőföldjüket és vele az otthonosságukat, és kitaszítottá, vagyis idegenné válnak a saját országukban, meg ott is, ahova áthelyezték őket. Ez az az érzés, ami egyre szélesebb körben serkenti az elitek elleni lázadásra a nyugatiakat és hergeli a nyugatiak elleni fellépésre a betelepítetteket. Mert nincs senki, aki az emberiségért feláldozná az életét vagy a szabadságát. A hazájáért, a családjáért, a hitéért, a szerelméért sokan megtették és megtennék ma is, de meghalni az egyetemes emberi jogokért? A multikultiért? Az eurózónáért? Az Európai Unióért? 

Európa soha korábban nem ismert ilyen jólétet, nem élt ilyen anyagi bőségben, mint ma. A mi, európai szegényeink, globális összehasonlításban a gazdagok közé tartoznak. Ugyanakkor ma Európában az dönt arról, hogy kinek, milyen az életszínvonala, hogy a kontinens melyik felén él.  Európán belül ugyanis hatalmas jövedelmi különbségek vannak. Az Európa keleti felén, az egykori szocialista országokban élő polgárok jövedelme a harmadát sem éri el a nyugatinak. Ez a jövedelmi és életszínvonalbeli különbség azonban egyáltalán nem zavarja sem a nyugat-európai politikai élcsapatot, sem a nyugati értelmiségieket, és ennek következtében az Unió döntéshozóinak látóköréből is egyre inkább kikerül. A kohéziós alap célja pont ennek a különbségnek a mérséklése lenne, ha egyes döntéshozók nem akarnák ezt is a politikai zsarolás eszközévé zülleszteni. Mindez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a mi szegényeink felemelése iránt az „emberbarátok” teljesen közömbösek. Az Unió mai döntéshozói, ha jövedelmi különbségekről beszélnek, a nyugati jóléti államokat a harmadik világgal vetik össze. Főleg Afrika szegényeiért aggódnak. Ezért tekintenek arra a migrációs válságra, amivel kontinensünk az utóbbi években szembesült, olyan esélyként, mint amivel egyszerre két problémájukat is orvosolhatják. Felkarolhatják általa az afrikai és ázsiai földrészek elesettjeit, hogy ezzel könnyíthessenek a gyarmatosítások során elkövetettek miatt érzett lelkiismeretfurdalásukon, miközben tőlük remélnek megoldást arra a demográfiai válságra, amivel szembesülnek. A migráció révén akarják megvalósítani legfőbb céljukat is, azt a „történelmileg egyedülálló kísérletet”, hogy egy különböző kultúrákból kikevert, újfajta embertípussal népesítsék be az általuk megálmodott Európai Egyesült Államokat. 

Az Európa két fele, az utópista Nyugat és a valósághoz ragaszkodó Kelet közötti nézeteltérések egyben erkölcsi természetűek is, más szóval: az értékekről szólnak, hiszen az újraegyesülés elszabotálása miatt az Európai Unió nem vált egy közös értékeken alapuló közösségé.  Az Európai Unió vezetői és brüsszeli hangadói elkötelezték magukat az utópista, globalista, a nemzetállamokat meghaladó politikai kultúra mellett, ezért a vallási vagy nemzeti hagyományoknak bármilyen pozitív összefüggésben való említését botrányosnak tartják és veszélyt látnak benne az Unió Európai Birodalommá alakítása szempontjából. Nem véletlenül kerülték el, sőt tabusították a vitát a hitről, az identitásról, a hazaszeretetről, a gondolatszabadságról, vagyis a legfontosabb alapértékekről. Amikor tehát Orbán Viktor ezekről és a nemzeti szuverenitásról, a kereszténység megtartó erejéről, a család fontosságáról, a magyar kultúrához való ragaszkodásáról beszél, tabut sért, és ezzel megakadályozza annak a jól eltervezett és zökkenésmentesnek ígérkező projektnek a megvalósulását, amiért a nyugati bürokratikus kaszt teljes gőzerővel dolgozik. Ez az oka annak, hogy  az Európa keleti és nyugati fele közötti értékvitákban mindenki, aki ennek az elitnek nem tetsző véleményt fogalmaz meg megvetendő, csekély értelmű, maradi és persze nacionalista, populista, vagyis rasszista lesz.

De mi nem hagyhatjuk magunkat, mert egyszer már részt kellett vennünk egy társadalomátalakítási kísérletben. Akkor a kommunisták vizionáltak szocialista világforradalmat, proletár internacionalizmust és az egyenlőségen alapuló olyan világrendet, amit a kitermelendő új típusú szocialista ember valósít majd meg. Még élénken emlékszünk arra, milyen is volt, amikor a kommunista élcsapat hivatásos humanistái emberiségjavító fáradozásaik során világunkat egy hatalmas „szocialista típusú emberképző intézetté” akarták átformálni. Akkor a proletár internacionalizmus és a Szovjetunió érdekei számítottak előremutatónak. Ma a liberális globalizmus és az Európai Egyesült Államok hívei tülekednek ugyanezért a jelzőért. Fél évszázadunk ment rá.

Ezért is fontos, hogy jól értsük: ha nem lesznek határok és megszűnnek a nemzetállamok, akkor nem lesz szociális háló sem. A szociális piacgazdaság által létrehozott jóléti állam ugyanis: nemzetállam. Ha a globalizáció ellehetetleníti a nemzetállamot, ellehetetlenül a jóléti állam is.

Mindenkire, aki fontosnak tartja a nemzeti érzést, a vallásos hitet, a család szerepét, és elveti a genderelméletet, netán megkérdőjelezi a számára tervezett multikulturális jövőképet, a nyugati elit ellenségként tekint.

Közös Európában gondolkozni velük? Hogyan?  Ahhoz le kellene szállniuk a magas lóról, hogy szemmagasságba kerüljünk, be kellene fejezniük a kioktatásunkat, hogy elkezdhessünk beszélni egymással. 

 

 

(A Századvég Alapítvány és a Figyelő Merre tart Európa? – A Project 28 kutatás eredményei 2018-ban témájú, március 22-i konferenciáján elhangzott előadás írott változata.)

(Képek forrása: itt és itt)