Sztálin az ország első temetkezési vállalkozója. Szívósan gyűlöl és kitartóan bosszúálló. Könyörtelen ragadozó és rettenetes agyafúrt, de nem okos. Kielégíthetetlen a hatalomszomja. Hruscsov a vérszomjas, a kíméletes, a hízelgő, a nyugatos, az utazó, az imperialista, az igazmondó, a goromba, a szónok, az udvarképes, a békeharcos. Kádár az érthetetlen talány. Megszállott? Pár hónap alatt átgázolt barátain, fogoly- és minisztertársain…. Kemény szavak, nyers igazságok. Egy félrabságra kényszerült magyar főpap jelzői. Ösztönös és erős mondatok.

Kicsit furcsa érzés kerített hatalmába, amikor az első, Mindszenty József által nem a nyilvánosságnak szánt, a követségi magányban önmaga lekötésére, tájékozottságának szinten tartására, a világ folyásának tanulmányozása végett lejegyzett sorait először és elsőként tette közzé a Szépmíves (Mindszenty József: 1956 – Írások a hagyatékból. 2016). Zavart, hogy nem is titkolják, Mindszenty atya nem kívánta megjelentetni a forradalom leverésével, a megtorlásokkal, az „ellenzékieskedő kommunista” Nagy Imrével és Kádárral, az ő méltánylóival kapcsolatos gondolatait. Ennek ellenére vagy éppen ezért újabb hasonló „forrásközléssel” jelent meg a kiadó a bíboros kéz- és gépiratait őrző alapítvány hozzájárulásával. Valóban izgalmas, éleslátással, szókimondással bíró, a „félrab” szerzőjük nem mindennapi tájékozottságáról tanúskodó bátor szövegek, kisesszék ezek.


Tanítani, idézni lenne érdemes őket a történelemórákon,  vagy  felolvasni belőlük rendhagyó iskolai megemlékezéseken, esetleg az amerikai nagykövetség autentikus Szabadság téri épülete előtt. Úgy és olyanokat ír Kádárról, Hruscsovról, amelyek akkori kiszivárgása nem csak számára, de a „jó oldalon álló” szuperhatalomnak is súlyos fejfájást okozhatott volna.

A Kommunista arcélek címen napvilágot látott gondolat- és jegyzetfolyamok két nagyobb egységre tagolják a könyvet. Az első javarészt a Szovjetunióval, s azon belül Sztálinnal és Hruscsovval foglalkozik, érthetően hangsúlyt helyezve az egyház(ak) helyzetére. Kitér Albániára és Kínára, de Marxról, Engelsről és Leninről sem hallgatja el véleményét. A papok megkísértéséről megállapítja, hogy „renegátokat szabadítanak, erőszakolnak rá a hívekre”, „provokatőröket szerveznek a gyóntatószékbe”. Tudjuk, hogy az „értékesebb” papokat bebörtönözték, száműzték a vallásszabadság bolsevista álarca alatt. Gondolatainak tűhegyes szilánkjai böknek, szúrnak, az idő sem cáfolta meg őket. Mélységüket és igazságukat még azok is kénytelenek elismerni, akik nincsenek oda az egyházért, a vallásért. A XX. századra rátelepedett két totalitárius rendszer bűnerőműveinek kortárs el- és megítélését így foglalja össze: „Szegény XX. század, amely megérted Nürnberg igazságszolgáltatását és a XX. kongresszust! Páratlanul fölszarvazott emberiség!” (279. o.)Megállapításainak nyersanyagát a követségen hozzáférhető újságokból (Die Presse, Neue Zürcher Zeitung, The New York Times, New York Herald Tribune, Daily Worker, L’Osservatore Romano), angolul megjelent memoárokból és kiadványokból gyűjti. Legtöbbször Alexander Orlov, volt NKVD-s tiszt 1954-ben, Londonban megjelent könyvét használja (The Secret History of Stalin’s Crimes) és John Gunther 1958-ban, szintén Londonban kiadott Inside Russia Today-ját. Nem sokan férhettek hozzájuk Magyarországon akkoriban… Igazi jótéteményként írta le az Emlékirataim-ban a követség könyvtárának gazdagságát. Alaposabban ebből ismerte meg az angol–amerikai világot. A külügyminisztérium történelmi dokumentációs anyagát végig áttanulmányozta. Tisztán akarta látni az első és második világháborús amerikai magatartás mozgatórugóit. Naponta elolvasta a „magyar bolsevista” lapokat (Népszabadság, Népakarat, Esti Hírlap, megyei napilapok) is: „Nem kis fájdalommal és néha roppant unalommal.” (Emlékirataim. Magyarországi Mindszenty Alapítvány, 2002, 474. o.)

A szöveget többségében alaposan megkutatott életrajzok egészítik ki lábjegyzet formájában. (Talán jobb lett volna végjegyzetben elhelyezni itt is őket, ahogy az 1956-os kötetben történt.) A keresést, újraolvasást, idézést segítő névmutató hiánya sajnálatos adóssága a szerkesztésnek.

Mindszenty szimbólum és realitás. Széchenyi óta a legnagyobb magyar Habsburg Ottó szerint. Kihívó, különösen szenvedélyes, kérlelhetetlenül hűséges és mindenkor bátor. Ő tudta, megtapasztalta, amit Joseph Ratzinger, a mai emeritus pápa csak 1968-ban értett meg: „… a terrorral tárgyalni lehetetlenség; a terrorral való tárgyalás együttműködést jelent. Ezekben az években tanultam meg azt is, hogy mikor kell a tárgyalást megszakítani, hogy át ne csapjon hazugságba, és mikor kell megkezdeni az ellenállást, hogy megtarthassuk a szabadságot.”

Amikor König bíboros ünnepélyes nagymisét celebrált a bécsi dómban a nyolcvanéves száműzött bíboros tiszteletére, a legszebb születésnapi ajándéknak mégsem ezt tekintette. Hanem egy nem is neki írt levelet. Szolzsenyicin Pimen orosz pátriarkához címzett levele ekkor látott napvilágot. Szolzsenyicin felrótta az orosz főpapnak, hogy a hívek rovására hajol meg a hatalom előtt, hogy az orosz fiatalság nem kap hitoktatást, a kormány nem engedi a vallásos nevelést. A fiatalok ki vannak szolgáltatva az ateizmusnak. Azt is szemére vetette a pátriarkának, hogy csak azokon az igazságtalanságokon háborodik fel, amelyek távol Ázsiában vagy Afrikában történnek, de nem vesz tudomást a saját hazájában folyókról. Az ilyen egyházi hierarchia önként vállalja a szolgaságot és a függőséget. Pedig a lélek erősebb, mint a bilincs – írta Szolzsenyicin. (Csonka Emil: A száműzött bíboros. Új Európa, San Francisco-München, 1976. 120-121. o.)

Mindszenty a kétezer éves keresztény kultúra legnagyobb újkori dokumentumának nevezte a levelet. Az ő diagnózisa a vasfüggöny mögötti egyházak és országok helyzetéről ugyanez volt. A kommunista arcélek csak megerősíti mindezt. Olvassanak bele!

 

(Mindszenty József: Kommunista arcélek. Szépmíves Könyvek, 2019, 368 oldal)